Mikor éljen az ember?

Nem titok, hogy a világi élettől sokkal elvonultabban élek, mint valaha. Mert így éreztem jónak, és mert céljaim voltak ezzel. A legjobb úton haladok a megvalósuláshoz, ezért panaszra semmi okom, bár keményen meg kell fizetnem az árát.

Egy bentlakásos, fizikumot pallérozó sportlétesítmény lakója vagyok, ahol alkalmanként napi hat óra edzés sem ritka.
Ma érkezett hozzánk egy 53 éves úriember - nevezzük a továbbiakban Mr. Z-nek - akivel kerestem a szóváltás lehetőségét.
Története mindenki számára szolgáljon tanulságként!

Mindig jól fizető munkája és nagy nyereséget hozó vállalkozásai voltak. Kivételes családdal, melynek három gyermek is tagja. Látszólag minden idillinek tűnt.
De mégis bekövetkezett az, amire senki - legkevésbé ő maga - számított. Mr. Z ideg-összeroppanást kapott. Nem voltak előjelei, nem lehetett felkészülni rá, egyszerűen megtörtént.
Nem kérdeztem tőle semmit, csak hallgattam. Magától beszélt, és úgy láttam jól esik neki, hogy elmondhatja valakinek, és kimondja magának a felismeréseit.
"Ott rontottam el, hogy nem éltem igazán. Mindig a munkának, és csakis a munkának éltem, mert tisztességesen helyt akartam állni amikor alkalmazott voltam, vállalkozóként pedig felelősséggel tartoztam a családomért. Mert mindig is egy kereső család voltunk. És amikor megtörtént a baj, rám zuhant a mindentől való félelem. Féltem az emberektől, féltem a tevékenységeimtől, féltem az élettől, de leginkább magamtól."
Bár én soha nem éltem át ilyesmit, mégis tudtam, miről beszél. Más ismerőseim hasonló érzésekről számoltak be komoly gondok idején.
"Nincs mese gyerekek, élni kell! Olyan rövid az élet, és elpocsékoljuk." - folytatta.

Száz szónak is egy a vége, beszélgetésünk tökéletesen megerősített hitemben, filozófiámban. És kivételes helyzetben érzem magam, hogy én ezt már 33 évesen megtehetem, hiszen felismertem és tettem érte, hogy így legyen. Nem is keveset.
Mások is felismerik ezt, viszont nem aktivizálódnak még akkor sem, ha saját életük a tét. Ha mégis aktivizálódnak, akkor pedig nem eléggé határozottan.

Nem értem, miért tudja csupán nagyon kevés ember élni az életet, és nem csak ábrándozni róla!

Nem akarunk élni? Vagy akarunk csak később?
De mikor éljünk igazán? Amikor már késő lesz?