Félni rossz vagy jó?
Félni egyértelműen rossz érzés, de...
Én azt mondom jó, mert kialakult bennem, hogy messzebbre látok a félelem pillanatánál és tudom, a félelem csupán egy folyamat kezdő érzelmi eleme. Általában olyan eseménysorozatok kezdete, amelyek később fergeteges élmények okozói.
Az ember amit nem ismer, attól fél. Amitől fél, azt kellő távolságban elkerüli. És amit elkerül, soha nem tudja meg, mit jelenthet számára.
Élesen él bennem minden pillanat, amikor 2002-ben a Moveland fitness teremben dolgoztam és a Salt Lake City-ben megrendezett téli olimpiai közvetítéseket figyeltük szabadidőnkben az EuroSport-on. Lenyűgözött egy addig számomra ismeretlen sportág, a skeleton. (A bob, szánkó és skeleton rokon sportágak. Ugyanazon a pályán folyik mindhárom szám versenye, egy jéggel "bélelt" betonteknőben. A skeleton mind közül a legextrémebb, hiszen egy 40 kg-os "acéldeszkán" csúszunk hason fekve, fejjel előre, 100 km/h-t meghaladó sebességgel.) Az első pillanatban szerelmes lettem a sportba, pedig semmit nem tudtam róla (így van ez a férfiakkal, szerelem első látásra :-D). Attól a perctől kezdve annyi közvetítést kísértem figyelemmel, amennyit csak lehetett, sőt a másnapi ismétléseket felvettem videokazettára, amelyek a mai napig megvannak, és ha megnézem valamelyiket, fantasztikus érzéseket élek át ismét.
A közvetítéseket nézve, egy perc alatt kitaláltam magamnak, hogy ezt ki fogom próbálni. Ezt akarom csinálni! A legnagyobb probléma abban rejlett, hogy egyetlen feltétel sem volt adott Magyarországon a skeleton-hoz. Nem volt sem egyesület, sem szövetség, egyetlen versenyző sem, még olyan ember sem, aki valaha skeleton-nal lemerészkedett volna valamelyik pályán. Matthelyzetnek vélték sokan az ismerőseim közül, de számomra kezdő lépésnek tűnt, ha sakk hasonlattal akarok élni.
Felcsíptem minden információ foszlányt, felvettem a kapcsolatot a rokonsportágak magyar képviselőivel, majd a nemzetközi szövetséggel. Végül komoly szervezések árán, bátyám segítőkészségének köszönhetően, és tökéletes német nyelvtudásával kiegészülve megszerveztük, hogy harmadmagammal ott lehessünk az innsbrucki skeleton iskolában, amelyet a nemzetközi szövetség szervezett érdeklődő országoknak és leendő versenyzőknek. Ez már hatalmas dolog volt számomra.
Aztán eljött a nagy nap, amikor végre azt csinálhattam, amit a tv-ben láttam. Tele voltam várakozással, adrenalinnal, és ideges is voltam (pláne azért, mert előző este megnéztük a szánkósokat, hogy repesztenek és mekkorákat esnek a pályán). Felcsillantak a sportág szépségei mellett az árnyoldalai is, mégpedig, hogy alaposan összetörhetem magam. De most már nincs visszaút (pedig az bármikor, bárhonnan van).
És a pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni - és órákat véltem eltelni addig - amikor közeledett a nevem a listán. Az induló lista alapján még ketten voltak előttem. Fokozódott a feszültség. Kihűlt a kezem, hiába próbáltam bemelegíteni mint egy őrült.. Már csak egy ember volt előttem. Mély levegőket vettem... Szólítottak, hogy álljak fel a rajthoz. A francba - gondoltam más szóhasználattal élve... "Ezt akartad nem?" - kérdeztem magamtól. Megerősítettem az igent és vártam. Vártam, hogy leteljen az az egy perc körüli idő, amíg leér az előttem haladó a pályán... Bemondták az idejét - még egy bejelentés, ami engem siettet... Óráknak tűnt minden pillanat. Aztán hallottam a hangos bemondóban a nevem. Én következek... Nagyokat ásítottam, leplezve az idegességem, feszültségem... Majd a piros tiltó lámpa zöldre váltott. Minden készen állt ahhoz, hogy menjek, már csak rajtam állt a dolog. Féltem. A lábam megindult volna, de az eszem nem. Aztán mozdultam. És onnantól kezdve egy másik dimenzióba kerültem, más érzésekkel, más feladattal. Minden megváltozott. Tudtam, hogy átléptem az ösztönös és pszichés határaimat.
A pályán való lecsúszás hihetetlen élményt jelentett, a célba érkezés pedig életem legnagyobb emlékei és élményei között lesznek számon tartva. Ordítva szálltam le a deszkáról és gyermeki boldogság ült az arcomon, a felszabadult félelemmel egyetemben.
És ez annyiszor ismétlődött, ahányszor csak pályára léptem. Azóta sem találkoztam más olyan dologgal az életben, amely egy percen belül ilyen szélsőséges érzelmek kiváltására alkalmas lett volna. És talán ebben rejlik a varázsa a skeleton-nak.
A nap végén - és az ötödik nap végén is - nagyon boldog voltam. Nem bántam meg semmit, azzal együtt, hogy voltak olyan eséseim, amikor 400 métert csúsztam a jégteknőben.
Ezt követően minden sportágba, minden kapcsolatba, minden munkába, minden utazásba, minden ismeretlenbe nyugodt szívvel vágtam és vágok bele, mert tudom, hogy a kezdeti félelmet arannyá váló percek követnek. És azt a boldogságot soha senki nem veheti el tőlem. Ettől teljes az életem.
Ugyanilyen félelmeket érez - csak más volumenben - az ember, amikor randizni megy egy ismeretlen jelölttel. Az eredmény, legtöbb esetben ott is boldog pillanatok lesznek. Ez történik vizsgán, amikor be vagyunk rezelve mielőtt bemennénk, de miután sikeresen végrehajtottuk, boldogság önt el bennünket. Ha ismeretlen országba utazunk nyelvtudás nélkül, szintén félünk, de sajnáljuk, amikor haza kell jönni as ismertbe. A példák végtelenek. Minden félelmet kelt az emberben ami nem ismert számára. Gyerekként sokkal több mindentől féltünk, mint most. Aztán megismerkedtünk a dolgokkal, és elillant a rossz érzés.
Most is csak gyerekek vagyunk az ismeretlen dolgok világában. Ismerkedjünk velük, hogy a félelmet követően boldog perceket, órákat, éveket, életet okozhassanak nekünk!
"A félelem jó barát." - Rocky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése