Az ajándék öröme

Hosszas szó szünet után, most ismét akad közölni valóm. Ez köszönhető részben a téli ünnepeknek, másrészt egy könyvnek, ami két év elteltével ismét a kezembe akadt.

Személyes hangulatom a karácsony iránt eléggé változó. Az idők során nem szrttem, mert túl hosszas semmittevésnek, folytonos bibliai filmek vetítésének unott élménye és megannyi édesség befalása jellemzte. Legtöbbször edzésekkel és barátokkal való találkozásokkal színesítettem ezt az időszakot.
A televíziós produkciókban, amelyekben rendre kereszten szenvedős Jézust mutatnak be, nyomát sem láttam a szeretet ünnepének. A mai napig ez megy a televíziókban, ahelyett, hogy Jézus születésével és fiatalkorával foglalkoznának, még ha keveset is tudnak róla a történészek.
A fenyőfák egoista pusztítása a másik kellemetlen élményem, amellyel minden évben szembesülök.
Az én érzéseim szerint a karácsony inkább a halál, a szenvedés és a pusztítás ünnepe, mintsem az életé és a szereteté. Legalább is minden vizuálisan fogható jel erre utal.
De karácsonyozni máshogy is lehet. Lehet érzelmi kopromisszumoktól mentessé tenni, ha tényleg el szeretnénk érni a szeretet, törődés és tiszta lelkiismeret ünnepét.
Nekem idestova 11 éve nincs karácsonyfám. Pedig imádom a fenyóillatot, a zöld színét és egyáltalán a fákat. De olyan áron, hogy egy elpusztult fa tövébe pakoljak mindenféle műanyag, üveg, fém szmetet, amit ajándéknak nevezünk és teleaggassam oda nem illő szintén üveg, műanyag csili-csárés vackokkal, ez már nekem sok és nem megy.
Nagyjából 10 éve csomagolom az ajándékaimat hagyományos csomagolópapírba és kötöm át hagyományos kenderből készült spárgával. És azt kell mondjam, nincs ennél szebb és odavalóbb csomagolás. Mind esztétikában, mind a fa természetességéhez kiválóan passzol. Sokkal harmónikusabb lesz tőle a karácsony, pláne, ha a fa élő, cserepes. Ma már szinte minden fenyőfa árus kínál cserépben, élő fenyőfát. Szebb, jobb érzés, nem hullik és elajándékozható, ha nem tudja az ember a saját otthonában elhelyezni.
A másik nem passzoló jelenség karácsonykor a díszek. Szó szerint nem bírok néha ránézni egyes feldíszített fára, ami inkább elcsúfított. Már nem is látszik szinte a fenyőfán, hogy mi is az és milyen a színe. Igen is, kell, hogy zöld egyen az a fa!
És egy gyerekkori vágyam ismét megvalósul az idén, hiszn kedvesemmel úgy határoztunk, hogy csak és kizárólag természetes díszekkel látjuk el a fenyőfát. Lesz azon, dió, mogyoró, füge, narancs karika, citromhéj figura, mandarin, pattogatott kukorica, koktélparadicsom, fokhagyma, pirospaprika és csipkebogyó. Ettől úgy fel vagyok dobva, hogy gyerekkorom óta először nagyon várom a fadíszítést.
Az ajándékozás ilyen karácsonyfa mellett már csak másodlagos.
Szó, mi szó nekem nem könnyű ajándékot nézni, mert amire nagyon szükségem van, azt megveszem, másra pedig nincs igényem. Ezért igazából nem is várom el senkitől, hogy ajándékozzon meg karácsonyra. Egy jó kis este beszélgetéssel, néhány pohár borocska mellett éppen elegendő ajándék és ünnepélyes számomra.
Én viszont szeretk ajándékozni. Kifürkészni, ki, mit szeretne, mi a vágya és felkutatni a Föld alól is ha szükséges. Ez van, ezt szeretem.
De a szavakat egyáltalán nem szabad lekicsinylően kezelni, hiszen legalább akkora hatás érhető el velük, mint a fizikai ajándékokkal.
Egy olyan miliőt kellene kialakítani karácsonykor mindenkinek, hogy a szavak elegendők legyenek a békéhez, boldogsághoz.
Kívánok mindenkinek, őszinte, boldogságot karácsonyra és a fenyőfáknak hosszú életet!

Mezítláb a Balkán-félszigeten 3.

2010. augusztus 5. – 2010. augusztus 6. Koszovó – Montenegro

Sikerült felébrednem a tervezett 6.30-as reggeli időpontban. Úgy gondoltam, kijár nekem egy kis kényeztetés, amelyet majd egy órás tusolással tettem meg. Ezután meg akartam nézni a várost nappali fényben. Elindultam az előző esti banzáj színhelyére, de mondanom sem kell, nyoma nem volt semmiféle szemétkupacnak vagy egyetlen cigarettacsikknek, amely utalt volna a tegnapi fesztiválra.
Nagyszerű tájékozódási pont lett számomra ez a hangulatos kis tér a sétáló utcájával. Innen indultam ösztöntől vezérelve, alkalmanként kérdésekkel kisegítve a több órás magányos városnézésre.
A háborúban le nem rombolt mecseteket, minareteket, ortodox templomokat mind sorra vettem. Ugyanezt tettem a modern épületekkel is. Elképesztő Pristinában az építészeti kontraszt. A tradicionális épületek szomszédságában szinte a semmiből nőnek ki a extravagáns üvegépületek. Az egész város újjászületik.
Az újjáépítésnél azonban figyelmet szentelnek a maradandóságnak is, nem kizárólag a politikai ciklust építik, mint egyes európai országokban. A sétáló utca burkolatának munkálatait figyelve kissé megdöbbentem, hogy a díszburkolat, ami egyben járókő is, nem 2-3 centiméter vastag, hanem 12-15 centiméter. Ez bírni fogja pár évtizedig, hacsak nem évszázadig. Bonyolult logikával jutottak el odáig, hogy a vékony lap eltörik, a vastag nem. És ha egyszer megcsinálják, akkor csinálják úgy, hogy ne kelljen háromévente újra burkolni a teret. Nálunk ezt a logikát még nem ismerik.
Kellemesen elfáradtam a városnézésben, olyannyira, hogy visszatértem a motelbe szunyókálni egyet. Egy órakor ébredtem fel. Berámoltam a cuccom és elindultam a buszpályaudvarra, hogy megvegyem a jegyem Podgoricába. Azonban buszjárat csak délután öt órakor indult. Nem akartam az állomáson szobrozni, így visszalebbentem a motelba. A szobámat már takarították, de húsz euró ellenében visszaköltözhettem volna a maradék pár órára. Megköszönve nemet mondtam. A táskáimra szívesen felügyeltek, amiket otthagytam a recepción. Könnyed lépésekkel császkálhattam el a maradék időt a belvárosban, mint egy igazi turista. Nézegettem a kirakatokat, butikosok kínálatait, eszegettem, iszogattam, a Nappal süttettem arcom. Ahogy eltelt az időm, visszatértem a táskáimhoz a Donart Motelbe. Donart a tulajdonosok tizenkét éves fiú gyermeke volt, aki főnökként terpeszkedett a recepciós székben, püfölve a számítógép billentyűzetét. Egyfolytában játszott. Jókat mulattam rajta és készítettem néhány fényképet, amelynek hatására még jobban pózolt. Ott helyben kérdezte a Facebook elérhetőségem és megígértette velem, hogy elküldöm a fényképeket. Persze, hogy igent mondtam és elköszöntem tőle.
Elindultam a buszállomásra, megvettem a tizenhat eurós jegyemet, majd leültem és hagytam, hadd futkározzanak a gondolatok a fejemben. Érthetetlen számomra, miként képes egy pici ország a mínuszból tíz év alatt idáig jutni. Az életszínvonal alulról karcolja a miénket, egyes dolgokban meghaladja. Hivatalos pénznemük az euró, pedig egyikük sem tagja az Európai Uniónak. Azt hiszem, nincs szükség öt évre és Koszovó nyomát bottal üthet Magyarország.
Elérkezett az indulásom ideje. Felszálltam a helyjegyemmel a buszra és megérdeklődtem, mennyi utazási időre számíthatok. Négy-öt hangzott a válasz. Nagyszerű – gondoltam. Azt kényelmesen kibírom és lévén, hogy nappal utazom, láthatom az eddig ismeretlen tájat is.
Komfortosan éreztem magam egészen addig, amíg az aszfaltos főút murvára nem változott. A háború megette az utakat is, így újra kell építeni a régieket, és a jelen országhatárokhoz, illetve az ország területéhez igazodó főútvonalak egyaránt kiépítésre szorulnak. Bármerre néztem, épülő hidak, felüljárók, utak és alagutakat láttam. A háború utáni újjáépítés időszakába csöppentem bele. Érdekes hangulatot árasztott. A felújítások és építések magukkal hozták a torlódást, ami 15-20 km/h-s sebességre kényszerített minden járművet, beleértve buszunkat is. Nem zavart túlságosan, hiszen tudtam, bármikorra is, de ezzel a járattal Podgoricába érkezem. A gyönyörű hegyvidéket sík, mezőgazdasági területek követték, majd ismét a szeretett hegyek. Amikor Peja nevezetű hangulatos kis városkába érkeztünk 0.30 perckor, már tisztában voltam vele, hogy a négy-öt órás menetidő könnyen a duplája lehet. A koszovói – montenegrói határon való átkelés problémamentesen és gyorsan zajlott. Robogtunk is tovább. Nyolc és fél órát kellett utaznom, mire Podgoricába beérkezett a busz. Arra gondoltam a buszút előtt, majd kiveszem Podgoricában azt a szobát, amelyben idefelé is megszálltam, de hajnali kettőkor nem arcátlankodok be sehová, ráadásul nem tűnt költséghatékonynak kifizetnem húsz eurót négy óra alvásért. Úgy döntöttem, a pályaudvaron hunyok egyet, amíg nem érkezik meg az első Budvába tartó járat.
A terv jó volt, de bezavart a Montenegrói Közlekedési Vállalat (ha van ilyen), mert tizenöt perc múltán beérkezett egy busz, amely Budván át igyekezett Herceg-Noviba. Nosza – gondoltam – inkább legyek úton éjjel, mintsem a nappalomat herdáljam el utazásra, ráadásul egy olyan szakaszon, amelyet már megismertem idefelé úton. Hajnali negyed négyre Budva városában voltam. Gyors dilemma vetődött fel. A pályaudvaron aludjak-e pár órát vagy a tengerparton. A partot választottam. Elindultam a málhámmal a tengerpart irányába, Battyogás közben felfigyeltem egy otthonos kis parkra, szép fás, bokros környezetben és egy ellenállhatatlanul hívogató köztéri paddal. Csövezés következett.
Jót röhögtem magamban, de egy pillanatig sem szégyelltem. Aludtam két óra hosszát, majd elindultam a partra. Nagyon lélekbarát volt a kikötő csendesen, üresen, kihaltan.
Határozott tervem közt szerepelt, még az utazás tervezésekor, hogy körbehajózom a sziklaszigetet, amely egyik legfontosabb programpontja volt nyolc napos utamnak. Mivel kajakozásra nem volt lehetőségem, ezért bérhajóztam egy motoros ladikkal. Addig eszemben sem volt otthagyni Budvát, amíg nem kerülöm meg a szigetet. Kicsit korai volt még az időpont. Reggel hét órakor még a turizmusból élők sem mocorognak annyira. Körbejártam a kikötőt kétszer is vízitaxi után kutatva, de csupán a hajók tucatjai árválkodtak ott, személyzet nélkül. Ultimátumot adtam magamnak. Ha nyolc óráig nem történik semmi, lépek tovább. (Egyébként nem mentem volna sehova, mert annyira akartam a szigetet.) És abban a pillanatban, amikor kigondoltam az ultimátumom, megpillantottam egy sétahajóst a motoros csónakjában. Odaléptem, informálódtam és az üzlet megköttetett. Nagyon örültem, hogy ilyen jól mennek a dolgaim. A legfontosabb programom megvalósul és mindössze tizenöt eurómba kerül. Pár perc elteltével, már hajóztunk is a sziget irányába. Boldog voltam.
Ahogy egyre közelebb kerültünk a szigethez, úgy sűrűsödött bennem az adrenalin. Tizenöt perc múltán már a függőleges sziklafalak mellett hajóztunk. Minden fáradság kiment a szememből és vadul kattogtattam fényképezőgépem, miközben fülig ért a szám. A hajós biztos azt gondolta bolond vagyok.
A sziget észak-nyugati oldalán erős, mondhatni viharos szél és hullámzás tett próbára minket és a hajót. Nagyon picinek éreztem magam ekkor. Néhány alkalommal vészjóslóan közel dobott minket a hullám a sziklafalhoz. Egy is sok lett volna belőle, de párszor megismétlődött. Nem hinném, hogy felhőtlen nyugalommal, mindenesetre kérdően néztem a kapitányra, de ő rezzenéstelen arccal nézett előre. Már-már unottan. Ettől azt hiszem, kicsit megnyugodtam. A sziget nyugati oldalán egy szempillantás alatt alábbhagyott a szél és a hullámzás is. Ez az oldal is káprázatos képet mutatott, de az adrenalindús szakaszt követően, vajmi kevés élményt nyújtott. Az öt kilométeres túránk kicsivel több, mint egy órán keresztül tartott. Zseniális reggeli élményben volt részem. Boldogan és kielégülten szálltam ki a hajóból a parton, hogy visszatérhessek a budvai buszpályaudvarra, mert tovább kellett indulnom Kotorba, a kiindulópontba. A három eurós jeggyel bebiztosítottam magam és már az sem zavart, hogy gyűltek a felhők. A buszon másodpercek alatt elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Kotorban vagyunk a pályaudvaron és szakad az eső, mint ha dézsából öntenék. Szeretem az esőt, és gondolkodás nélkül belemegyek egy esős bandukolásba, de ezúttal függönyszerűen bezárult előttem a világ. Aigner Szilárd szavai jutottak eszembe. „Derűs napot kívánok!” Én is azt kívántam. Az nem létezhet, hogy akkor is essen, amikor jöttem és akkor is, amikor megyek, hiszen annyi mindent meg akartam nézni.
Vártam néhány percet, majd elindultam a belváros felé. Ismertem a járást, jó volt ismert helyen bóklászni.
Az eső ismét felerősödött, így be kellett húzódnom a piacra. Álldogáltam kissé kiszolgáltatva az időnek és időjárásnak, mígnem odalépett hozzám egy kedves nénike és helyi nyelven kezdett beszélni hozzám. Kedvesen mosolyogtam rá, amíg meg nem hallottam egy ismerős szót, amire felkaptam a fejem. „Szoba”. Szoba? Kérdeztem vissza, teljesen hülyének érezve magam. Az jó lenne – gondoltam. Azért visszakérdeztem angolul és németül is, hogy biztosan ugyanarról beszélünk-e, és csodával határos módon igen. Villant a szemem, mint Vukknak, amikor meglátta tást. Mennyibe kerül? Kérdeztem oroszul, amit meg is értett. Húsz eurót írt a levegőbe. Rábólintottam, mehetünk szobára.
A nénikének esernyője, nekem pedig vízhatlan hátizsákom és bőröm. Mindkettő bírja a vizet. A mama csóválta a fejét, hogy megyek mellette az esőben, de eddig még nem oldódott fel a testem a vízben és nem is fájt soha az eső, ha hozzámért. Megnyugtattam a nénit, hogy semmi probléma. Kedvesen mosolygott. A háza az óváros kellős közepén állt, ami kifejezetten öröm volt számomra, hiszen eddig még soha nem laktam dalmát vagy montenegrói mészkővárosban, de mindig vágytam rá. A szállodai árak ebben a városrészben az egekig érnek.
A nénike körbevezetett a házban és megkérdezte, melyik szobát választom a kettő közül. Kiválasztottam, majd meginvitált egy jó kis hazai montenegrói pálinkára. Nagyokat pislogtam, amint leküldi a néne a nem gyenge pálinkát. Akkor már én sem szégyenlősködtem. Az ódon hangulatú szoba kedvemre való volt. Mondtam is neki, hogy lepihenek pár órára. Kettőig sem tudtam számolni és már aludtam is.
Amikor felébredtem, a nénike nem volt otthon. Rendezgettem a cuccaim, majd kisvártatva ő is megérkezett. Mosolyogva mutatta, hogy kisütött a Nap. Ennek annyira nem örültem, mert tudtam, hogy szenvedés lesz a tervezett programom. Gyorsan kértem is egy ollót a mamikától és nekiláttam levágni a pólóm ujját.
Előbb-utóbb minden ingem, pólóm így végzi, mert ki nem állhatom, amikor karomra feszül vagy tapad a ruha.
A néni látta, mi a szándékom és azon nyomban segítségemre sietett. Ő húzta az ujját, én pedig vágtam. Valóban gyorsabban ment így. Rendeztük a mocskos anyagiakat, megkaptam a kulcsot és elköszöntem, hogy majd jövök. Első utam a fellegvárba vezetett, amit semmiképpen nem akartam kihagyni a balkáni kalandom során.
Nekivágtam a fölfelének. Ritka élmény az ekkora szintkülönbség ilyen rövidtávon és mindezt a finom elkoptatott mészkőrönkök ízesítették. Sok turista birkózott ezekkel a körülményekkel. Az túra során kis ezer fényképet készítettem, mert vágytam visszanézni, ismét átérezni, amit itt átéltem. Az egész testemről szakadt a víz, mert ha lépcsőt látok, beindulok. Két dolog van, amit nem tudok abbahagyni. Ha pattog egy labda előttem, addig hajkurászom, amíg a labda is mozog. Mindegy, hogy az squash, kosárlabda, asztalitenisz vagy futball. A másik a lépcső. Addig megyek, amíg van lépcső. És ha már nincs, még mindig próbálok valahogy feljebb jutni. (Van egy harmadik is, de az nem publikus.) Ezek a mozgáskihívások vagy nem is tudom, mik, valamiféle genetikai hiba nálam.
Viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy fölfelé menet leelőztek. Ehhez nem vagyok hozzászokva, ha egyedül megyek fölfelé. Igaz, a srác cipőt hordott és nem fényképezett. Szemmel láthatóan az edzése részét képezte ez a táv. Valószínűleg futó vagy triatlonista lehetett. Én papucsban loptam a távot és gyakran megálltam fotózni, de ügyeltem a tempóra is.
Odafent bámulatos panoráma tárult elém. Igazi gyönyört éltem át. Ezért jöttem Kotorba, ezért jöttem Montenegróba. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Kiélveztem minden pillanatot, majd elérkezett a lefelé haladás ideje.
Mondanom sem kell, hogy ismét elkapott a genetikai hibámból adódó őrületem. Mire leértem, megéheztem. A piacon egy nagy adag feketeszederrel és két banánnal csillapítottam étvágyam és pótoltam a kalóriákat.
Egy órácskát még sétáltam, fényképezgettem, majd egy kapualj melletti lépcsősorra leülve szívtam magamba a hely energiáit. A pólóm is megszáradni látszott.
Ezek után úgy döntöttem, beülök egy hangulatos vendéglátó egységbe és papírra vetek néhány gondolatot egy krémes társaságában. Addig üldögéltem ott, mígnem rám esteledett. Úgy éreztem, el kell mennem egy esti óvárosi sétára. Mily véletlen, hogy Kotorban éppen ekkor tartották az éves Kotori Fesztivált.
A hangulatos városnézést követően visszasétáltam a szállásomra, ahol a nénike már konzerválta magát másnapra. Én is hasonlóan tettem magammal hajnali fél egykor.


2010. augusztus 7. Montenegró

Háromnegyed kilenckor keltem és elhatároztam, hogy ma strandnapot tartok. Imádom a tengereket és a tengerpartok hangulatát, viszont nem bírom a strand kínálta élményeket. Talán a sok ember miatt vagy mert elherdált időnek vélem, hiszen fürdőzni bárhol, bármikor tudok, Többre tartom, ha szétnézhetek, mászkálhatok, ismerkedhetek a helyszínnel és környékével, mint kifeküdjek és múlassam az időt csukott szemmel strandolók társaságában.
Tehát a strandnap számomra egy-két órás fürdőzést és száradást jelentett.
A strandolással szerencsém volt, mert éppen egy városnyi turistát és személyzetet cipelő tengerjáró hajó készült dokkolni a kotori kikötőbe. Elképesztett a látvány. Pár száz méterre a strandtól egy hegymagasságú hajó takarta be az eget. Hihetetlen, hogy egy tenyérnyi helyre, milyen sebészi precizitással dokkolnak be a kifejezetten Kotori-öbölre szakosodott révkalauzok. Erről a hajóskapitány barátom mesélt még a kalandozásom elején.
Néha lebuktam a víz alá meghallgatni a hajócsavar és a motor morajlását. Érdekes és kellemetlen is volt egyszerre. Ha dokkoló állásban ilyen brutális hangot hallat, milyen lehet teljes motorkapacitás alatt.
A strandolás végeztével visszafelé sétáltam a belváros irányába. Útközben észrevettem egy uszodát, ahová betértem szétnézni. Éppen vízilabda edzés folyt tizenéveseknek. Figyelemmel kísértem őket pár percig, kivel fogunk csatázni tíz év múlva az Európa- vagy Világbajnokságért, illetve kivel vívhatjuk az Olimpiai döntőt. Ügyesek voltak és agresszívek. Nehéz dolgunk lesz, mint minden volt Jugoszláv tagállam vízilabda csapata ellen.
Ez a nap már a kikapcsolódásról szólt. Egyetlen métert nem utaztam közlekedési járművel, csupán a Budapestre tartó járatra kellett várnom, amely 20.00 órakor indult.
Ha egyetlen szóban kellene leírnom ezt a hirtelen felindulásból elkövetett balkáni körutazást, akkor a tökéletes jelzőt használnám. Ha egy mondatban, akkor a lehetőségeimhez mérten tökéletessel élnék. Mert hiszen számos helyen megfordultam, amely a tervembe szerepelt, sőt még azokon túl is, de voltak változó tényezők, amelyek spontán alakításra késztettek. De nem sajnálok semmit, ami ezen az utazáson belül történt vagy nem történt meg. Miért is tenném, hiszen négy országban jártam, amelyekben azelőtt soha. Szebbnél-szebb természeti és kulturális helyszíneken fordultam meg. Rengeteg, soha el nem felejthető kalandot éltem át és számtalan barátra leltem. Joggal használom a barát szót – de használhatnám a családtagot is – ugyanis olyan nagy család tagjaihoz tudnám hasonlítani a hátizsákos turisták szubkultúráját, akik tudunk egymásról, számítunk az egymással való találkozásra, de mégsem tudjuk, hogy kik azok személy szerint. Amikor eljön a találkozás pillanata, bőrszíntől, nációtól, nemtől, kortól és anyanyelvtől függetlenül azonnal kebelbarátokká válunk egymásnak.
Montenegró, mint kiinduló ország, kiváló bázisa volt kalandozásomnak. Eben a gyönyörű adottságokkal rendelkező országban töltöttem a legtöbb időt, mégis élményeimet figyelembe véve Albánia játszotta a főszerepet ebben a nyolc napos történetben. Biztos vagyok benne, hogy Albániát nem hagyom ennyiben, vissza fogok térni.
Elmondhatom magamról, hogy viszonylag sok országban jártam már, de kevés olyan néppel találkoztam, mint az albán nemzet. Szívembe zártam őket örökre.
Az utazásom legfontosabb tapasztalata inkább csak egy megerősítés, amelyet eddig is kiemelt jelentőséggel kezeltem, mégpedig, hogy szóba kell állni az emberekkel. Kérdezni kell és meglepő módon válaszolni fognak. Mert az országok túlnyomó többségében beszélgetnek egymással az emberek és fontosnak tartják ezt a fajta kapcsolatot. Ha szóba állunk emberekkel olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, amelyekre álmunkban sem gondolnánk. A beszélgetés elve a legfontosabb egy magányos utazónak. Aki erre nem képes, ne vágjon neki önállóan a világnak. A másik számomra fontos tényező, a pakolás elve. Csak azt érdemes magunkkal vinni, amelyre valóban szükségünk lesz. A túl sok vagy túl nagy málha megkeserítheti az utazásunkat. Azt hiszem, én jó vagyok mezítlábas utazásokban, ami alatt azt értem, pontosan tudom, mit vigyek magammal. Erre az utazásra azonban én is túlpakoltam magam, hiszen az éjszakáim nagy részét a szabad ég alatt terveztem és ennek megfelelő eszközökkel raktam meg a zsákom. Ha tudtam volna, hogy ennyire jó és olcsó szállásokat dob nekem a sors, csupán egy hétköznapi hátitáskával vágtam volna neki ennek az útnak.
A ruháimat általában mosom, ami megszárad következő reggelre, vagy kidobom, így helytakarékosan tudok csomagolni. Igen, kidobom, mert eleve olyan ruhadarabokat választok ki egy ilyen típusú utazáshoz, amelyeknek ez lesz az utolsó küldetésük. Ezt mindig is így találtam praktikusnak. Igaz, a megjelenésem nem igazán színpadias, de azért össze tudok válogatni egy olyan kollekciót, hogy ne hajléktalannak nézzenek. Egy magányos utazónak egyébként is sok minden elnézhető.
Azt hiszem, ha röviden is, de sikerült megörökíteni magamnak és megismertetni másokkal ennek a feledhetetlen nyolc napnak az élményeit.
Természetesen nem tudtam mindent a teljesség igényével leírni, de talán ennyi is elég volt ahhoz, hogy kedvetek legyen egy balkáni kiruccanáshoz.

Ha valóban az élet örömeit keressük és meg akarjuk ismerni önmagunkat, valamint a minket körülvevő világot – azaz a tágabb környezetünket – ezeken az utazásokon megtaláljuk a válaszokat, felismeréseket. Minden olyan szituáció, amely reakciókra késztet, egy új ismeret jelent önmagadról. Ne tagadd meg megismerni önmagad!

Montenegró, Kotor, 2010. augusztus 7.

http://www.facebook.com/album.php?aid=17007&id=1766545117

(Vege)

Mezítláb a Balkán-félszigeten 2.

Shkodra központjában nem nehéz tájékozódni, mert impozáns méretű körforgalma egyben rendhagyó főtere is. Valójában néhány óra elegendő a városnézésre és plusz még pár óra a shkodrai kultúra és élet megízlelésére.
A kötelező nevezetességek lajstromba vétele és teljesítése végeztével, szálláslehetőség után néztem. A legjutányosabb ár tíz euróra rúgott egy régi szálloda kopottas élményével párosulva. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy ott alszom a baráti árú hotelben, amennyiben nem tudok továbbmenni a következő állomásomig.
Úgy döntöttem, írok a szüleimnek egy gyors helyzetjelentést képeslap formájában. Miközben a posta előtti lépcsőn ültem és írtam az üdvözlő szavakat, megszólított egy hátizsákos turista. Információt kért, merre találja a buszpályaudvart. Mivel én ott szálltam ki a taxiból, pontos útbaigazítást tudtam adni számára. A túl pontos és határozott segítség néha félrevezető a másik számára, hiszen úgy vélte rólam a kollega, hogy ha ezt így ilyen konkrétan tudom, más Shkodrával és Albániával kapcsolatos kérdésére is hasonló határozott és pontos válaszokat kap. Hát tévedett. Fel kellett világosítsam, hogy én még csupán pár órája léptem át az albán határt és bár kérdéseim nincsenek, de sokkal több segítségre ne számítson tőlem. Csevegtünk még pár percet, majd mindenki ment a maga útjára. Ő Tiranába, Albánia fővárosába tartott, én pedig Durresbe, Albánia legismertebb tengerparti üdülőhelyére. Komótosan sétálgattam városnéző tempómban és alig telt el fél óra, máris bemutatott a sors egy másik hátizsákos turistának. Az amerikai földrészről érkező lány, szintén egyedül vágott neki a Balkánnak. Úgy látszik, a Balkán-félsziget vonzza a magányra vágyó mezítlábasokat. Beszélgettünk, ki, mit, mikor hol nézett vagy néz majd meg, merre tervezzük a továbbiakat, hol szállunk meg, stb. Majd elérhetőséget cserélve tovább ballagtunk saját utunkon.
Szeretem azt, ahogyan szinte mágnesként vonzzák egymást a magányos turisták. A semmiből jelennek meg ismeretlenül és rögtön bensőséges kapcsolatba kerülnek. Nincsenek titkok, hátsó gondolatok, csak az őszinteség, az önzetlen információ átadás, segítségnyújtás és vidám hangulat. Ezekre az emberi (lelki) találkozásokra az ember valahogy jobban ki van élezve, és nyitottabb, mint más körülmények közötti találkozásokra. Akár hosszú éveken keresztül pengeéles emlékképként térnek vissza azok az arcok, akiket életünkben pár perc erejéig láttunk, míg saját megszokott környezetünkben szinte naponta találkozunk arcokkal, akik semmiféle ingert nem váltanak ki belőlünk.
Szóval, botorkáltam a buszpályaudvar irányába, hogy eljussak Durres városába, ám hamar változtatnom kellett a terven, mert Shkodrából nem indult járat a tengerparti fürdővárosba. Így nem maradt választásom, jegyet váltottam Tiranába és a gondolataim már a főváros körül forogtak. Ez van, megyek Tiranába – gondoltam.
Szerencsémre Shkodrában hat másodperccel egy pénzváltó zárása előtt sikerült albán leket váltanom. E nélkül nehézkes lett volna az utazás, és maradásra kényszerültem volna. A Shkodra – Tirana buszjegy négyszáz leket kóstált. A mini busz csak akkor indult, ha megtelt, ezért a menetrend elhanyagolható tényezőnek számított. A légkondicionáló funkcióját vesztette, mert az összes oldalról sütött be a Nap tüze. Úgy éreztem, mintha naprendszerünk négy Nappal rendelkezne, ráadásul a tizenkét fős maximális utas szám gondoskodott a kellő oxigénhiányról. A vizem már a felszálláskor elfogyott. Egy életnek tűnt ez az utazás, de egyszer csak odaértem.
Tirana egy nyüzsgő nagyváros, amit nem szabad bizonytalanul megközelíteni. Fel kell venni a város ritmusát és menni az emberekkel, közben beszélgetni, kérdezgetni, köszöngetni. Az albánok közvetlenséggel és kedvességgel hálálják meg ezt.
Rögtön az első útbaigazító segítségem egy pimaszul fiatal újságíró srác volt, aki az albán királyi televíziónak dolgozik és nem csak hallomásból ismeri Magyarországot. Személyesen is járt Budapesten és Balatonkenesén.
Útbaigazított, merre találom a központot, de barátja a taxival való odajutást javasolta, mert elmondása szerint ezekkel a hátizsákokkal kell megtennem ebben a forróságban 3-4 kilométert. A gyaloglást választottam. Az ő 3-4 kilométerük megegyezett a saját mércém szerinti 800 méterrel. Ebből hamar rájöttem, hogy az albánok túlbecsülik a távolságot, és nem szeretnek gyalogolni.
Beérkeztem a Szkander Bég térre, Tirana főterére, amelyet pechemre éppen budapesti módra, feltúrva találtam. Szétnéztem, ejtőztem, olvastam az Albániáról szóló könyvemet, majd elindultam szállást keresni. Rám esteledett, így mindenképpen találnom kellett hajlékot. Az útikönyvem írt olcsó hostelekről és egy fiatal srác is ugyanabba az irányba terelt. Turistás határozottsággal ballagtam és fényképezgettem, majd a Piramis nevezetű kulturális épülethez érve megkérdeztem egy mellettem elsiető lányt, jó irányba megyek-e. Felém fordult a kiváló angol tudással rendelkező albán lány és mondta, hogy tartsak vele, mert ő is arra megy.
Lévén, hogy gyönyörű szép volt a lány, egy másodpercet sem gondolkoztam, mentem vele. Természetesen, ha nem lett volna ilyen elbűvölő, akkor is vele tartottam volna. Menet közben beszélgettünk, megtudtam, mivel foglalkozik és, hogy mellékállásban salsát oktat. Éppen oda sietett órát tartani egy közeli épületbe. Amikor odaértünk rámutatott a házra és mondta milyen időpontokban tart táncórát. Megköszöntem a segítségét és elköszöntünk egymástól.
Bejelentkeztem a hostelbe ahol kellemes légkörű tábori, családi hangulat fogadott. A szobatársaim között szerepelt két olasz srác, akik hozzám hasonlóan Balkán túrát folytattak, és a későbbiekben ők is útba ejtik Koszovót, mint ahogyan azt én is terveztem. Mi hárman fiúk, egy dán lánnyal osztottuk meg a férfiúi hosteles életünket, aki szintén egyedül kalandozott, és bár politológiát tanult, ennek ellenére elég szűkszavúnak bizonyult.
Letusoltam gyorsan, vállamra kaptam a mozgékonyabb szűtyőmet és bevetettem magam az esti lüktető Tiranába. Ingerekre vágytam.
Ámulatba ejtett a város. A könyvem szerint semmi érdekes nincs itt. Én ezt teljesen másként láttam. Kiválóan éreztem magam. Az emberek kedvesek, a város szép, élettel teli, változatos, vidám. Kicsit hasonlít a török világra, azon belül is Isztambul lüktetésére. Egyetlen szoknivalóm a közlekedésben rejlett. Az albánoknak teljesen mindegy, hogy a közlekedési lámpa milyen színt mutat, az autók és a gyalogosok jönnek-mennek. És ezt a rendőrök is teljes természetességgel elfogadják így, ahogy van.
Miután visszatértem az esti tiranai városnézésből, úgy döntöttem, benézek a legszebb albán lány salsa órájára. Nem tudtam pontosan, melyik épületben tartott órát, mert amikor mutatta, csak benéztem az utcába, nem gondoltam, hogy valaha oda fogok menni. Besétáltam és hallgattam, honnan szűrődhet ki latin muzsika hangja. Semmit nem hallottam. Már mentem volna vissza a hostelbe, amikor utánam szólt egy albán férfi és mutatott felfelé. A lány nyitott ablakából integetett és felinvitált az órára, aminek könnyű szívvel eleget tettem.
Egy gyors bemutatkozás követte a második felvonásunkat, majd büszkén mutatta meg a saját bérleményű salsa szentélyét. Piros, szív alakú díszekkel dekorálta a falakat és ventillátorok hűsítették a levegőt. Elna – mert, hogy így hívták a lányt – éppen egy magántanítványát várta, aki pár perc elteltével megérkezett. Egy fél éve Tiranában dolgozó török srác vett tőle táncórákat. Mindkettőjüktől kérdeztem, maradhatok-e, nem zavaró-e a jelenlétem. A válasz igen és nem volt, és örültek, hogy legalább van zsűri, illetve közönség.
Ez alatt a másfél óra alatt megszerettem és megértettem a salsát Elnán keresztül. Ő nem öltözködött kihívóan, nem festette magát felismerhetetlenné, csak egyszerűen szép volt. Néztem és olvadtam, mint az északi jégtáblák. Abban a pillanatban nagyon bántam, hogy nem tudok salsázni, csak pár lépést.
Az óra után Elna meginvitált egy bárba mindkettőnket, ahol barátaival akart találkozni. A Karamell nevezetű bárban sokat beszélgettünk jókedvvel, bőséggel. A bőséget a Coronita sör jelentette, a jókedvet pedig a zene és a társaság generálta.
Kezdett későre járni és tervem szerint másnap kora reggel irány Macedónia.
Miközben sétáltam vissza a hostelbe, úgy éreztem, maradnom kell még egy napot Tiranában.
Jól aludtam. Másnap küldtem egy üzenetet Elnának, hogy maradtam még egy napot, és örömmel tölteném vele az ebédszünetét, amennyiben neki is van hozzá kedve. Volt, de még annyi idő jutott nekem, hogy megnézzem a báró Nopcsa Ferenc nevével fémjelzett téren található vasútállomást, majd a piacon átsétálva szétnézzek a nappali Tiranában.
Elna mindig a barátnőjével tölti az ebédszünetét, így gazdagodhattam még egy albán ismerőssel. Jót beszélgettünk és a barátnőjének gyors alakformáló tanácsokat kellett rögtönöznöm, mert szerette volna magát kicsit formába hozni. A tanácsom kimerült Elna salsa óráiban, hiszen az tökéletes testgyakorlat, ami még nem terheli meg túlzottan a többlettel rendelkező, nem túl aktív embereket sem, de kezdésnek kiváló. Elna mosolyogva mondott köszönetet. Gyorsan eltelt ez a negyvenöt perc. Elkísértek egy szakaszon, megalkottuk egyetlen közös fényképünket, majd búcsút intetünk egymásnak. Ígéretet tettem, hogy egyszer visszamegyek - akkor már hosszabb időre - és elmegyünk közösen az Albán-Alpokba, valamint a déli sziklás tengerpartra.
A randink után elindultam Durresbe, hátrahagyva csomagjaimat Tiranában. Az oda út fél órát tett ki, a városnézés pedig nagyságrendileg két órát. Még szerencse, hogy Elna elmesélte, mit érdemes megnézni, mi, hol található Durresben. Az óváros hatezer éves múltra tekint vissza, ami elképesztő. Talán ez az egyetlen, amiért érezni akartam Durres légkörét. A tengerpartja feledhető és maga a város sem túl emlékezetes. De ez a hatezer év?!
Visszatérve a tiranai hostelbe egy jó kedélyű lengyel lány és három dán srác dobta fel a hangulatom. Beszélgettünk néhány órát, majd kimentem merengeni a városba, hogy ott élvezzem az Albániában töltött utolsó óráimat. Ismét végigéltem ezt a felejthetetlen két napot, amit Tirana nyújtott számomra. Elna beinvitált ugyan egy üzenettel a csoportos órájára este, ahol még több albán emberrel tudok megismerkedni, de salsából kissé suta vagyok, így maradtam egy gyors internetes hazai kapcsolatteremtésnél és a következő napjaim megtervezésénél.
Elalvás előtt már Macedónia járt a fejemben.


2010. augusztus 3. Albánia – Macedónia

Elalvás előtt komolyan elgondolkoztam, inkább Macedónia helyett elkalandozok Dél-Albániába a két olasz szobatársam társaságában, hiszen az a vidék Albánia legcsodálatosabb tengerparti tája. De győzött a józanész és a tervem szerint próbáltam alakítani a programom. Tisztában voltam vele, hogy bő egy hét alatt nem lehet megismerni egy országot, négyet, pedig abszolút képtelenség. Lehűtöttem mohóságom és így már kétségek nélkül hajthattam álomra a fejem.
Hajnalban az olasz srácok készülődtek a további utazásukra, és neszükre én is felébredtem. Még egyszer bevillant, de szívesen mennék velük, ám el is hessegettem a gondolatot, mert nekem más az utam. Már nem tudtam vissza aludni, így kiültem a kerti asztalokhoz és írtam pár oldal memoárt. Kisvártatva arra jött egy bozontos kinézetű albán férfi, aki - mint néhány perccel későbbi beszélgetésünkből kiderült - a hostel menedzsmentjének oszlopos tagja volt. Belelendültünk a szavakba, szóba jöttek fontos és kevésbé lényeges dolgok. Ami viszont számomra mindennél fontosabb témának számított, a hostel kapujától Macedóniába történő utazásom hogyanja és mikéntje. Aranyat ért a sok információ, amit rám zúdított. Általában nem kávézom, de vele, örömmel múlattam az időt egy csésze fekete mellett. A kávé megtette hatását. Éhgyomorra ittam és nem voltam hozzászokva a túlzott koffein bevitelhez. Néhány perc múltán a kezeim önálló életre keltek a remegéstől, és már a térképen sem tudtam megjelölni az eddigi állomásaimat. Azonnal elemózsia-vadászatra kellett indulnom a közeli közértbe. Egy gyors tusolást követően a törölközőm kiakasztottam az udvarra száradni, majd lerohantam venni valami száraz péksüteményt és egy lángoshoz hasonlatos frissen sült harapnivalót. A célnak tökéletesen megfelelt.
Visszatérve a hostelbe, gyorsan összepakoltam és elindultam arra az állomásra, amit javasolt a hostel menedzsere. Az iránytaxi, amely a macedón határ felé vitt, bizonytalan indulási időponttal bírt mindannyiunk számára.
Érzékeny búcsút vettem a személyzettől és a még ott maradt lakóktól, majd tízpercnyi gyaloglást követően megtaláltam a Podgarecbe tartó mini busz indulási helyét.
Megérkezett a kisbusz, amelynek sofőrével tüstént felvettem a kapcsolatot. Sajnos nem találtunk közös kommunikációs csatornát, ezért be kellett vonnom egy közvetítőt, aki szemlátomást fontosnak tartotta szerepét. Sürgött-forgott, hangoskodott és oda vissza próbált fordítani angol és albán nyelvet. Valóban sokat segített. Az irányban és állomásban már megegyeztünk és megfelelt számomra. Most már csupán az árat kellett kibogoznunk. A sofőr hatszáz lekben állapította meg a tarifát, én mondtam neki, hogy jó lesz a négyszáz is. Erre a sofőr nagyokat bólogatott, föl és le járt a feje. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a fajta fejjel történő kommunikációt az albánok pontosan fordítottjaként kezelik. Tehát egy nagy nemet jelent a reakciója.
Ezután nem maradt más, mint a tények bemutatása. Kinyitottam a pénztárcám, büszkén mutattam neki, hogy ott süpped benne ötszáz lek papírban és még száz apróban, ami jó lenne kenyérre. Mondtam neki, egyezzünk meg ötszázban, hadd egyem meg a százast én. Ráadásul érveltem, hogy engem nem kell elvinnie Podgarecbe, mert harminc kilométerrel korábban, a macedón határtól három kilométerre kiszállok egy kereszteződésnél. Belement a játékba, de hozzátette, jobban járok, ha azt a három kilométert taxival teszem meg. De hiszen az imént adtam oda az összes pénzem. Miből taxizzak – kérdeztem. Megvonta a vállát, jelezvén, hogy őt ez nem érdekli. A „tolmácsunk” erre kikapott a zsebéből egy kétszáz lekest és felém nyújtotta. Tegyem el taxira – mondta. Nem fogadtam el, mire újból próbálkozott. Akkor sem fogadtam el. Aztán harmadszorra is megtette, de akkor már láttam az indulatot a szemében. Elfogadtam. Az albánok nagyon büszke emberek és ha szívből adnak valamit, de nem fogadják el, az sértés számukra. Szívemre tettem a kezem, aztán kezet ráztam vele. Megadtam a telefonszámom, nevem, ha Magyarországra vetődik, feltétlenül keressen meg. Megígérte.
Ámultam és bámultam, mik történnek velem Albániában. Abban az országban, amelyet a legtöbb európai lakos Európa szennyének tart. Csak mosolyogni tudtam, hogyan gondolkodnak és formálnak határozott véleményt az emberek olyan dolgokról, amelyekről fogalmuk sincs.
Annyira kavarogtak bennem a gondolatok és zavart lettem az eseményektől, hogy felültem a buszra, ami majd másfél óra múlva indult. Legalább a helyemen ülhettem és volt időm elgondolkozni azon, mi az oka, hogy csak és kizárólag pozitív élményekkel gazdagodtam egy olyan országban, amelyről mindenkiben negatív kép él. Váltig állítom, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Ha szeretettel, tisztelettel vagyunk az idegenek felé, érzik, tudják ezt és viszonozzák is úgy, ahogy tudják, vagy ahogyan nekünk a legjobb.
Velem nem egyszer fordult elő, hogy volt szerencsém segíteni turistákon, akiknek éppen nem sikerült forintot váltani, vagy nem tudtak BKV jegyet vásárolni az automatában. Kérdezték, mit tehetnek. Mondom azt, hogy elfogadják ezt itt. És nyújtottam át két jegyet. Eszembe sem jutott, hogy elkérjem az árát, mert ezt így éreztem helyesnek. És lám, idővel visszakapom ugyanezt. Nagyon felemelő érzés. Azt hiszem, az embernek éreznie kell, mikor és miként kell segítenie a másikon. És, ha ez jön belülről, akkor nem maradnak utána kérdések.
Már csupán a törölközőm zavart, pontosabban a hiánya, amelyet a tiranai hostel szárítóján felejtettem. A nagy melegbe és a gondolkodásba belefáradva elaludtam az indulásra váró buszon.
Az indulás előtt pár perccel ébredtem fel. A busz ülőhelyei beteltek, így elindulhattunk. Az út kalandosra sikerült. Hozzá vagyok szokva a kanyargós hegyi utakhoz és kedvemre valóak is, de a Tirana – Elbasan útvonal elképesztő élményekben részesített. Sem Izlandon, sem az Alpokban nem találkoztam hasonló élménnyel. Az út érdekessége, hogy több tíz kilométeren keresztül egy hegygerincen fut. Néha az egyik oldali völgybe, máskor a másikba enged bepillantást az útvonal. Legizgalmasabb persze, amikor mindkét irányban lelátunk, mintha egy hídon haladnánk keresztül. Az valami csoda.
Elbasan városát elhagyva már végig völgyben haladtunk tovább, kevesebb kanyarral, kisebb szintkülönbséggel. Csupán a macedón határhoz érve emelkedtünk magasabb térszínek felé ismét.
Eljutottam addig a bizonyos kereszteződésig, ahol le kellett szállnom, hogy nekivágjak a három kilométeres gyaloglásnak a határig. Meredek hegymenet, rohasztó forróság, két hátizsák. Ezek voltak a jellemzők arra a pillanatra. Eszembe jutott a sofőr javallata, hogy menjek taxival. Egy fiatal albán addig követett, amíg kötélnek nem álltam. Beültem hozzá és kétszáz lekért, plusz egy euróért elvitt a határhoz. Éppen az a kétszáz lek szükségeltetett hozzá, amelyet Tiranában kaptam Leonardotól – mert így hívták a segítőmet. A kis fuvarosom autójából láttam, milyen út várt volna rám, ha gyalog akartam volna megtenni.
A határon kisegítette a csomagjaimat, és gyalog cammogtam át Macedóniába. Átérve öt taxis vetette magát rám. Kíváncsian vártam, miként alakul a szitu. Aztán az egyikük mondta, hét euróért elvisz Strugába, mert oda tartottam. Én mondtam ötöt és már elő is állt a hintó. Valamivel több, mint tíz kilométert kellett megtenni Strugáig, az első macedón állomásomig. A taxissal próbálkoztunk értelmes beszélgetés kialakítására, de nehéz volt. Annyit megtudtam, hogy a jugoszláv háborúban szolgált Novi Sadban, ahol rengeteg magyar katonatársa és barátja volt. Mire felszabadulttá vált a hangulat, már beértünk Struga belvárosába. Elvitt egészen a Crni Drim folyóig, amely útitervembe szerepelt. Ez a folyó vezeti le a gyönyörű Ohridi-tó vizét. A kifolyásnál összefüggő nádas szépíti a tájat, de a turisták nem sok teret engednek a természetnek. Mindenhol fürdőzők és vendéglátóhelyek. A hidakról turisták ugrálnak a folyóba, melynek partján végig napozó és lubickoló emberek tömegei mozgolódnak, és éttermek tucatjai sorjáznak.
A folyást követve, nagyjából egy kilométer sétát tettem meg, és máris beértem Struga belvárosába, amely egy nyüzsgő, kövekkel rakott, üzletsorokkal övezett sétálóutca. Struga nagyjából ennyi élményt tud nyújtani, amit lehet élvezni fél napig, mint ahogyan tettem, vagy akár egy hétig, mint ahogyan azt mások teszik. De mindenképpen emlékezetes helyszín.
A sétálgatástól elfáradva betértem egy helyi zöldséges pizzára, amely rendkívül jól esett, majd az Ohridba tartó busz megállójába bandukoltam. Tíz perc elteltével, már úton voltam az egyik legszebb macedón város, Ohrid irányába.
Egy megérzésre hagyatkozva kérdeztem meg a mellettem ülő hölgyet, Ohridban vagyunk-e. Ő nagyokat bólogatott és jelezte, igen. Kérdezte, melyik hotelben szállok meg. Nem akartam mondani neki, hogy tóparti csövezésre hajtok, éjszakai fürdőzéssel és egyéb nyalánkságokkal, így azt mondtam, hostelben esetleg olcsó apartmanban alszom, de még nem tudom melyikben. Erre előkapott egy fényképalbumot és elkezdte mutogatni a kiadó szobájáról készült fényképeket. Megnéztem és elgondolkodtam. Mi bajom lehet? Tiszta, ápolt kényelmes, otthonos és nem utolsó sorban fedett hajlék, mindössze tíz euróért. Mit mondhattam volna, azt válaszoltam, megnézem. A buszmegállóból taxival mentünk, amelyet ő állt. Odaérve a házhoz, kissé kételkedtem a döntés helyességében, mert messze volt a belvárostól, bár igen takaros családi ház benyomását keltette. Körbevezetett a lánya társaságában, majd úgy döntöttem, maradok. Ha már elhozott idáig taxival, nem volt pofám azt mondani, keresek egy másikat, ami közelebb van a centrumhoz. Luxus volt ez most nekem a javából, mert valamelyik bokor tövével kalkuláltam éjszakára.
Az idő gyorsan repült, ezért sietve lepakoltam és elindultam szemrevételezni az ohridi várat. A bakancsomat papucsra cserélve csoszogtam a belváros felé, onnan a kikötőbe, majd a sétálóutcára, ahol pezsgett az élet.
Vásároltam egy képeslapot, amelyet szüleimnek címezve adtam fel a postán. Lehet, hogy régimódi vagyok, de úgy érzem, jó érzéssel tölti el a szülőket, ha kapnak egy-egy képeslapot a fiuktól, néhány üdvözlő szóval, mikor, merre jár. Én is örülnék fordított helyzetben. Erre a képeslapozásra az elmúlt négy-öt évben szoktam rá. Azóta már megtelt a hűtőszekrény ajtaja képeslapokkal, szinte úgy néz ki, mint egy utazási magazin. Ki kell találnom valami más megoldást, vagy egy sokkal nagyobb hűtőt kell beszereznem szüleimnek.
A képeslap feladását követően, megérdeklődtem az útirányt a vár felé. Ahány embert kérdeztem, annyi irányba mutattak. Ez minden bolyongásom kedvenc szituációja. Roppant idegesítő, ha az ember szűk időkorlátok közé szorul. És én most ebben a helyzetben voltam, hiszen naplemente előtt szerettem volna jó néhány használható fényképet készíteni a fellegvárból. Valahogy megleltem a helyes irányt és szapora léptekkel elindultam fölfelé. Ekkor már nem tűnt jó ötletnek a papucsban városnézés, de nem volt mit tenni. Idejében felértem, sikerült fényképeznem aztán csak néztem ki a fejemből, ameddig le nem nyugodott a Nap. A kilátás pazar volt, élményszámba mentek ezek a pillanatok. A kényelmetlen papucsos hajtásért és minden kellemetlenségért kárpótolt a látvány. Szinte egy időben láthattam a nappali kilátást és pár perccel később az esti, kivilágított látképet.
Kielégült érzéssel slattyogtam lefelé a várból, át a még mindig nyüzsgő belvároson, egészen a szállásomig. Egy kiadós tusolás még inkább elkényeztetet, mintegy előkészítve a leghatalmasabb luxusra, az ágyban alvásra.
Gyorsan elaludtam.


2010. augusztus 4. Macedónia – Koszovó

Reggel 6.30-ra állítottam be az ébresztő órám, hogy legyen elég időm megismerkedni a maradék ohridi területekkel. De nem csörgött.
Sokkal később, 8.45-kor sikerült felkelnem, ami csúnya időveszteség. Iparkodtam a készülődéssel, és gyorsan bedobtam magam Ohrid utcáiba, majd a tópartra. A tópart mentén sétálva érdeklődtem egy gyönyörű fehérre meszelt kápolna után, amely nagyon megfogott a képeslapokon, és szerettem volna saját szememmel látni a helyszínen. A válaszokból kiderült, hogy az harminc kilométer autózásnyira található Ohridtól. Az időkeretembe sajnos már nem fért bele ez a táv, buszra várásokkal, menetidővel, bolyongással, fényképezéssel. Éppen az a két óra tizenöt perc hiányzott most, amit az ágyban töltöttem reggel.
Picit szomorúan és önmagamban csalódottan visszasétáltam a szállásomra, összepakoltam és elindultam a buszpályaudvarra. Megvettem a jegyet nyolc euróért Szkopjébe, Macedónia fővárosába. A busz indulásáig negyvenöt perc állt rendelkezésemre, amit jegyzetelésre szántam. A holtidőket, utazási időket vagy várakozási időket mindig jegyzetek készítésére, illetve útiterv aktualizálásra fordítom, így a hasznos időmből nem veszítek semmit.
Most jól jött a ciril betűk ismerete és a pár évnyi orosz lecke, mert a buszjegyen lévő irományokat e nélkül nem tudtam volna kibogozni.
A harminc éves Mercedes busz majdnem megtelt. A leghátsó üléssorba ültem, mert ott nagy hely maradt a lábaimnak. Majdnem teljesen ki tudtam nyújtani. A bakancsot lerúgva magamról, kényelmes körülmények között vágtam neki a három és fél órás útnak.
A táj gyönyörű volt, hegyeknek fel, majd hegyeknek le, de hamarosan megérkezett a borús idő és az eső, ami kicsit tompította a hangulatom, másrészt viszont elkerülhettem az egész napos izzadást. Estig esett.
Érdekes mód, a buszon folyton Albániára gondoltam és, hogy mennyire szürkébbek a macedóniai élményeim az albániai élményeimhez képest.
Macedóniában visszatértem a populáris globalizált szemét kultúrába, ahol Lady Gagától a Bacardi Blazerig erőltetve nyomnak le a torkunkon, ha szükségünk van rá, ha nem.
Úgy éreztem, rosszul döntöttem, hogy nem maradtam Albániában, és csavarogtam tovább az olasz srácokkal délnek.
Pedig szép helyeken fordultam meg Macedóniában is, de közel sem ért annyi inger, mint az albánoknál.
A busszal délután ötre értem Szkopjébe. A busz szépen körbevitt a városon, nem volt kedvem külön egy városnéző programhoz. Úgy döntöttem, mielőbb Koszovóban akarok lenni, ezért megvettem a jegyemet Pristinába, Koszovó fővárosába. Viszont kaptam vissza egy rakás macedón dena-t, amit el kellett költenem, mert máshol semmit nem érek vele. Jól bevásároltam a buszpályaudvar gazdag üdítő és keksz kínálatából.
A buszom Pristinába egy V.I.P. Neoplan márkájú csoda volt. Soha nem láttam, és nem ültem még ilyen kényelmes buszon – pedig buszoztam pár járgánnyal már életem során. Egy sorban mindössze három ülést helyeztek el, azt is 2/1 arányban. Beültem az egyik egyes ülésbe, és kényelembe helyeztem magam. A táskám tele volt enni- és innivalóval, felőlem mehettünk volna a világ végére is.
Az út szebbnek tűnt, mint Ohridtól Szkopjéig, a koszovói határtól pedig egyenesen lélegzetelállító. A szinte még érintetlen hegyeket, völgyeket, erdőket, csupán egy-egy útépítés tett ember által uralttá. Boldog voltam, hogy ismét albán közösség vesz körül, hiszen nagyon megszerettem Albániát és az albán embereket. El is neveztem magamban Koszovót Kis-Albániának, éppen azért, mert túlnyomórészt albánok lakják, albán nyelven beszélnek és albán kulturális dominanciával bír, területe viszont sokkal kisebb.
A busznak két pilótája volt. Egyikőjük a koszovói határig, másikuk pedig onnantól kapta kézbe a volánt. A koszovói sofőr még a határ előtt odajött hozzám és kezembe adott egy menetrendet és névjegykártyát, valamint cseppet sem tolakodóan érdeklődött kilétemről, utazásomról. Ez hiányzott nekem Macedóniában! A közvetlenség, a segítőkézség, az önzetlenség. Talán emiatt zártam a szívembe annyira az albánokat.
Ahogy leszálltam a buszról Pristinában, a velem utazó fiatalok odaléptek és megkérdezték, mit keresek, merre tartok, mert szívesen segítenek. Mondtam, hogy egy kedvező árfekvésű panziót vagy motelt keresek és a városközpontba tartó irányt. Mindkettőt megmutatták, illetve elmagyarázták, így nem maradt más, mint a séta. Szemerkélő eső, enyhe borultság és kiváló hőmérsékleti körülmények tették kellemessé az andalgásom. Nem fáztam, nem izzadtam, a lehető legoptimálisabban sikerült minden.
Hamarosan elérkeztem egy motelhez, ahol kaptam egy igen kellemes szobát. Az ára harminc euróra rúgott, de nem volt hangulatom tovább keresgélni és lutrizni, találok-e vagy sem jobbat, olcsóbbat. És az igazat megvallva szerettem volna szétnézni az esti Pristinában. Lecuccoltam, és eltébláboltam a központ felé. Útközben találkoztam egy albán családdal, akik Németországban élnek és most vakációjukat töltik itthon, Koszovóban. Jókat beszélgetve, együtt haladtunk a belváros irányába, ahol valamilyen ünnepi hangulat uralkodott és szinte özönlöttek arra az emberek. Amikor odaértem, nem találtam szavakat. Akkora fesztiválba csöppentem, ami még mifelénk is ritkaság. Zene, színpad, tánc, vásárosok, büfések, sült kukoricások hada és persze a járókelők sokasága.
Nem tartom számon magam a nagy fesztivál rajongók között, mert egyszerűen felidegesítenek a lökdösődő, értetlen emberek, de ez más volt.
Akkor gyűlt össze a legnagyobb tömeg a színpad előtt, amikor koszovói vagy albán népdal vagy táncműsor következett. Ilyenkor együtt énekeltek, tapsoltak, mintha egy Rolling Stones koncerten lettek volna. Nálunk Magyarországon, ha népzene, illetve néptánc következik egy fesztivál programjában, legtöbben elmennek pacalt vagy hurkát enni és visszatérnek, ha Pákó vagy Kozsó következik. Koszovóban viszont az apró lánykák, izgatottan mentek oda a fellépő tradicionális népi táncosokhoz, zenészekhez autógrammokat kérni a kezükre. Nekik más a zenei és tánccal kapcsolatos értékrendjük. Alig tudtam felfogni ezeket az élményeket a szanaszét globalizált agyammal. Ezek azok a momentumok, amelyeket az ember sablonos útikönyvekből és kötelező látnivalókkal telezsúfolt útifilmekből soha nem fog megismerni, átélni.
Leültem egy padra és bámultam egy darabig a forgatagot. Szívesen maradtam volna még néhány órát, belekóstolva az éjszakába, de másnap korai kelést rendeltem el magamnak, mert mindenre kíváncsi voltam Kis-Albánia fővárosában.
Jó érzésekkel és nyugodt léptekkel sétáltam vissza a motelbe, amely előtt 22.25-kor még markológépek dolgoztak.
(Folyt. köv.)

Mezítláb a Balkán-félszigeten 1.

(Barataim, ismeröseim korabbi keresenek teszet eleget ezzel a kis bejegyzessel. Elnezeseteket kerem a kesedelemert, de minden születesehez szükseg van idöre...:D)

Mezítláb a Balkán-félszigeten

Nyolc nap, négy ország, ötvenöt oldal jegyzet, hatszáznegyven fénykép, számos barát és számlálás nélküli kilométerek.
Ez egy bő balkáni hét numerikus szummázása, amely gyors döntés eredményeként született és ennek megfelelően ingerekben és kalandokban gazdagra sikerült.
A Balkán-félsziget mindig is foglalkoztatott már gyerekkorom óta, de akkora terület, megszámlálhatatlan természeti és kulturális látnivalókkal, amely egy-két horvátországi és szlovéniai kirándulással nem letudható. A Balkán legizgalmasabb területét és egyben fehér foltját számomra Albánia jelentette. Báró Nopcsa Ferenc leírásait olvasva tizenhat évvel ezelőtt terveztem el, hogy ha törik, ha szakad, saját szememmel fogom látni, hogyan élnek ott az emberek, és milyen természeti környezet diktálja a mindennapi életet.
Ehhez kiváló lehetőséget jelentett a Budapestről Montenegróba induló Montenegró Express buszjárat, amely minden pénteken elindul Budvába, néhány közbülső állomást érintve. Ezzel a leutazásom és visszautam – amely minden külföldi utazás kritikus és legfontosabb tényezője – megoldódott. Már csupán egy terv kellett, hogy merre is menjek onnan.
A terv tíz perc alatt megszületett: Montenegró – Albánia – Macedónia – Koszovó – Montenegró kört terveztem.

Ennek a mezítlábas kiruccanásnak a jegyzeteit írom most le, hátha felkeltem valakinek az érdeklődését egy hasonló kiránduláshoz.
Mezítlábas kiruccanásnak nevezem az egyéni, hátizsákos utakat, mert igen költség-hatékony, egyszerű, ám mégis több élményt nyújtó, mint egy szervezett, csoportos utazás. Egy mezítlábas utazás során az ember olyan ismeretekre és kapcsolatokra is szert tesz, amelyre más utazási forma nem alkalmas, ezért határozottan tudom ajánlani mindenkinek, akinek az élete túl szimpla vagy túl rendezett.

Végre a számomra szabadságod, felüdülést, szórakozást, megtisztulást jelentő tusolófülkében állok, és itt fogalmazódik meg bennem, hogy papírra vetem a gondolataimat az utazásommal kapcsolatban. A férfiak nagy vagy jó gondolatai a fürdőzéshez köthetők, így van ez velem is, mindig ekkor születnek a legtartalmasabb gondolataim.
Ehhez a tusoláshoz, Macedónia fővárosában, Podgoricában hosszú út vezetett. Itt kezdtem leírni utazásom élményeit. De nézzük, mi történt eddig!


2010. július 31. Montenegró

Kezdődött azzal, hogy a tegnap induló Montenegró Express menetrendszerinti járat, 20 perces késéssel indult útnak, majd nem sokkal később az M7-es autópályán történt baleset késztetett 45 perc araszolásra. Ennél kicsit konszolidáltabbnak számított a szerb - horvát határ szintén 45 perces állomásozása, mivel azt éjjelre időzítette a sors. A mindenek feletti eldobott időt azonban a horvát – montenegrói határon gyűjtöttük össze, amely meghaladta az egy órát. Így talán már mindenki számára érthető, miért néztem árgus szemekkel az órám, azt kérdezvén magamtól: „Vajon hol állapodik meg az óra kis- és nagymutatója, mire Kotorba érünk?”…
Menetrend szerint ez az időpont 7 óra 55 perc lett volna, mi azonban 10 óra után érkeztünk meg, de legalább megérkeztünk. Igaz, a magyar határtól gyakorlatilag végig esőben. Nem idegeskedtem, gondoltam, ezt az időveszteséget még be tudom hozni.
Kotor buszpályaudvarán egy szemvillanás alatt rakott le a busz másodmagammal, aki mint később kiderült, tengeri vitorlás és motoros hajó kapitány. Jelenleg is egy kapitánykodási munka hozta Kotorba, ahol egy orosz turistacsoportot visz vitorlás katamaránon a szélrózsa minden irányéba az Adriai-tengeren.
Közösen indultunk az óváros irányába, s közben kiépítettük tartalmas kapcsolatunkat, majd ahogy az lenni szokott, megterveztük közös üzleti lehetőségeinket, mindeközben szétcsavarogtuk magunkat Kotor mészkőből rakott belvárosában és a kikötőben. Ez az ő területe, ő világa volt, így leckét kaptam hajózásból és kicsit Kotor városáról is. A vitorlásához érve kiemelte annak előnyeit, s hátrányait. Valóban érdekelt a téma, mert hosszú évek óta tervezek egy Földközi-tenger partvidékét és/vagy szigeteit bejáró hajós kalandot.
Ezután a piactéri nézelődéssel és gyümölcsvásárlással kezdtünk foglalkozni. Amikor ezt is letudtuk, útjaink különváltak.
Az óváros minden milliméterét esővíz fátylazta be, néhol tócsák, másutt folydogáló erecskék hálózata kezdett kialakulni. Ez a legveszélyesebb időjárás egy elkoptatott mészkő és dolomit kövekből épült városrész esetében, hiszen vízzel érintkezve ezeken a köveken gyönyörű kűröket lehet bemutatni, akárcsak a jégpályán. A keménytalpú bakancs kifejezetten ”szereti” ezt a környezetet, mert minden tapadást megszűntetve, szinte repülni támad kedve. Egy darabig ugyan kontroll alatt lehet tartani, de előbb vagy utóbb esemény lesz belőle. Én ez esetben elkerültem az esést.
Így a kotori óváros nem tudott sebet ejteni rajtam, maradandó emlékeket annál inkább. És bár az időjárás nem tette lehetővé sem a jó fényképek készítését, sem az erődbe való felkapaszkodást, mégis szép képek maradtak bennem Kotorról és ígéretet tettem, hogy visszafelé felmegyek a várba, ahol számos fényképet készítek a verőfényes napsütésben.
Az imént megvásárolt nyolc darab banán tökéletes ebédnek bizonyult, amelynek végeztével szemerkélő eső kíséretében elindultam a buszállomásra, hogy utamat Budva irányába vegyem.
Több mint egy órát késett a budvai ultragyors, amelyre három eurós tarifát kellet fizetnem. Budvába beérve finom eső fogadott, amely pár perces várakozásra késztetett a pályaudvaron. Ahogy csendesedett, nekiindultam. Az első lépéseim három lépcsőfokon vezettek keresztül, de csupán egyet sikerült teljesítenem. A lábaim úgy döntöttek, hogy szárnyakat játszanak, és az első lépést követően felrepültek. A hátam már lent hevert a lépcsőfokokon, amikor a lábaim még mindig a levegőben balettoztak. A hátizsákom mindent tompított, így vidáman pattantam fel és néztem a felém forduló kétségbeesett arckifejezéseket.
Erre a figurára még az eső is elállt, így elindultam a part irányába, hogy szemügyre vehessem azt a szikla szigetet, amely már nagyon birizgálta a fantáziám egy esetleges kajaktúra kapcsán. És most még jobban érdekelt. Az óvárosi „mészkőlabirintus” bejárását követően megkíséreltem keresni egy kedvező árfekvésű hostelt, de lehetetlennek tűnt, így azon gondolkoztam, körbe kellene hajózni a szigetet. Ezt fontos programnak tekintettem utam során, de mégis győzött az ész, miszerint hosszú út áll még előttem, és ha jól gazdálkodom az időmmel, visszafelé lehetőségem lesz körbehajózni a „süllyedő mészkősziklát”. Ennélfogva utamat Podgorica, Macedóni a fővárosa felé vettem, szintén busszal. A városban nem akartam vadkempingezni (urbanizált nyelven csövezni), ezért szállásszerző ismerkedésekbe kezdtem.
Egy hotelben találtam meg a szobám, igaz nem abban, amelybe bementem. Drágálltam az ottaniakat és kértem javaslatot olcsóbbra. Milyen érdekes, kaptam. A helyem egy egyszerű, teraszos étterem panziója lett végül, amelyet sikerült 25 eurós árra lealkudni.
Most nagy a boldogság, hiszen levethettem ruháim, és a tusoló alatt élvezhettem a vizet, tisztaságot.
Fáradtan dobtam magam az ágyba, s közben azon agyaltam, holnap vár rám a nagy kaland, a tizenhat éve vágyott úti cél, az egyedülálló, ismeretlen Albánia.
Izgatott lettem.


2010. augusztus 1. – 2010. augusztus 2. Montenegró – Albánia

Az éjszakám hibátlanul alakult. Ugyanabban a pozícióban ébredtem, mint amilyenben elaludtam. Ez nyilván a fáradság és a jó pihenés jeleként értelmezhető. Helyrepofoztam magam egy kiadós reggeli tusolással, majd hátamra véve a „házam” elindultam a podgoricai buszpályaudvarra. Természetesen más utat választottam visszafelé, mint amelyiken érkeztem. Podgoricában nem kell tartani az eltévedéstől, még térkép nélkül sem, hiszen nem említhető egy lapon a városszerkezete egy nyugati nagyvárossal vagy más fővárossal. Távolról megláttam egy hidat, és ha már ott volt, át is kellett mennem rajta. Ez a Rebenica folyót hidalta át, de a folyómederben egyetlen csepp víz sem volt látható.
Ahogy a buszállomásra értem, első dolgom a pénztárhoz vezetett, hogy megvegyem az albániai Shkodrába szóló jegyemet, csakhogy ekkor ért a hidegzuhany. Podgoricából nem megy sem busz, sem pedig vonat Albániába. Meglepődtem és az agyam rögvest az újratervezés funkcióra váltott. Kihasználtam az időt és magamhoz vettem némi kalóriát sült krumpli formájában, közben informálódtam az ételt kiadó lányoktól, mi az útja-módja az Albániába való kijutásomnak. Egyetlen lehetőségként a taxit említették, de figyelmeztettek, ne harácsoló társaság valamelyikével menjek, mert ők drágák. Rámutattak egy piros Skoda Octáviára és azt mondták, vele menjek. Nyugtáztam, majd ettem tovább. Most, hogy tele volt a pocak, nyugodtabb fejjel tudtam gondolkozni. Visszamentem a váróterembe és a mögöttem ülőtől megkérdeztem, mit javasol erre a szitura. A válasza egy kérdésben merült ki. Azt kérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról, majd reflexszerűen ugyanezt kérdeztem tőle én is. Rövid úton kiderült, hogy ő albán szintén haza készül, de nem abba az irányba, mint én. Ennek ellenére megcsillant a fény a szememben, hogy talán ő tud olyat, amit én nem, és ami egy csapásra megoldja a problémám. Reméltem, jön érte valaki és elvisznek majd egy darabon, vagy megyünk taxival, felesben fizetve, de egyik számításom sem jött be. Ehelyett olyan mélységi beszélgetésekbe folytunk bele, amely Puskás Öcsire, báró Nopcsa Ferencre, a Polgár lányokra, Hunyadi Mátyásra, a történelmi nagy Albániára, és a hasonló nagy Magyarországra, a magyar-albán focimeccsekre, a vallásokra, valamint az anyanyelveinkre irányultak. Természetesen Gjergj – hiszen így hívták és szakmáját tekintve orvos volt – előállt a albán városokkal, a szülővárosával, és, hogy hová érdemes ellátogatni mindenképpen.
Beszélgetés közben kisétáltunk a parkolóba, hogy majd ott meglesz az utazási lehetőségünk. Várakozásra intett, majd elment a parkoló autók közé. Azonnal levágtam, hogy ily módon keres járművet. Odamegy, kérdez, alkudozik, aztán jöhet a következő autó, egészen addig, amíg meg nem leli a legoptimálisabb lehetőséget. Egyszer csak odasietett hozzám és mosolyogva tudatta velem, hogy megvan a fuvarom Shkodrába. Azt mondta, van egy taxis, aki 15 euróért elvisz az albán határig, majd ott találok olyan taxist, aki másik 15-ért továbbvisz a határtól Shkodrába. Azt gondoltam egye fene, olcsóbb már úgysem lesz, de több időt nem szeretnék veszíteni.
És láss csodát, éppen azzal a taxissal állapodott meg Gjergj, akit a lányok is éppen ajánlottak. Gjergj és én úgy váltunk el egymástól, mint két barát, és természetesen oda-vissza egymás vendégszeretetéről biztosítottuk a másikat, akár Albániában, akár Magyarországon találkozunk legközelebb. Becuccoltam az Octáviába, majd egy kövér gázzal elindultunk Albánia irányába, nagy megnyugvásomra.
A taxist Goránnak hívták és 32 éves kora ellenére semmi vagányság nem szorult belé, de nem ezért kedveltem meg. Lévén, hogy nem találtunk közös nyelvet, visszatértünk az ősidők kommunikációjához, az erős mimikához. A nyelvi akadályaink ellenére igen sokat megtudtam Goránról. Vele a horgászatról és az alpinizmusról beszélgettünk, mert ez a két hobbi határozta meg az életét. Annyit beszéltünk, hogy egészen kiszáradtunk. Megálltunk a legközelebbi út menti közért mellett és ellentmondást nem tűrően megvendégelt egy másfél literes narancs üdítőitalra. A megerősítés kedvéért, egy egyszerű fővárosi taxisról volt szó. (Gondolom nálunk is ilyenek a fővárosi taxisok.)
Ezt követően fél órás autózás után elértük a hőn vágyott Shkodra tavat, hogy közel húsz percet bolyonghassunk a hegyekkel övezett partja mentén. Gyönyörű, érintetlen vidék ez, amely szigorú védelem alatt áll.
Ahogy a határhoz értünk, Goran segített keresni egy mérsékelt árú albán taxist, aki továbbvisz utamon. Gyorsan megtalálta az emberem, mert rajta kívül más nem várakozott utasra. Én nem sorolom azt az autót és sofőrét a taxi és taxis kategóriába, de nem volt más választásom. Egy 35 éves ütött-kopott piros színű Mercedes-Benz várt rám, számos folttal és horpadással. Számára ez tökéletes munkaeszköznek bizonyult, ám engem kicsit aggasztott az autó állapota, tudván, hogy nem tökéletesek az albán autóutak. De sokáig nem gondolkoztam ezen, hiszen bizonyára nem ez lesz az első útja és nagyon reméltem, hogy nem is az utolsó.
Az albán fuvaros - aki jellemzőkre leginkább Torrente vékonydongájú kiadása volt – 30 euróért vitt volna Shkodrába. Én mondtam húszat, Goran is besegített a maga huszonötös licitjével, így az albán huszonötre igent mondott.
Mire odaérek Shkodrába 40 euróm bánja, de legalább ott vagyok és még ma. Gondoltam.
A határon fél órás várakozást követően gond nélkül jutottunk tovább, majd megálltunk tankolni az első Albániai benzinkútnál. Megláttam a töltőállomáson két túramotorost. Felcsillant a szemem, hiszen világ életemben motorral szerettem volna bejárni Európát. Oda kellett mennem. Amikor eldöntöttem, hogy kiszállok az autóból és váltok pár szót velük, megütötte a fülem valami. Megkérdőjelezhetetlenül azt hallottam, hogy „izé”. Biztos voltam benne. Füleimmel, mint egy zajokat neszelő dobermann ráfókuszáltam a két motorosra. Bebizonyosodott, hogy jól hallottam, mert még egy magyar szót sikerült beazonosítanom. Kipattantam az autónak látszó képződményből – ki kellett nyúlnom az ablakon, kívülről kinyitni a saját ajtómat, mert belső ajtónyitónak hűlt helye volt – és odasiettem a motorosokhoz. Szóba elegyedtünk.
Felvidéki magyar testvérek voltak a srácok. Egyikőjük egy Triumph Tigert ült meg – a hőn áhított gépem régebbi kiadása – másikuk egy BMW nyergében túrázott. Irigyeltem őket. Nagyon megörültem nekik, pár mondat erejéig szót váltottunk, de sajnos mennem kellett, mert az albán taxim útrakész állapotba került.
Az út közel sem volt sima. Legfőbb burkolatának a kátyút mondhatnám, ám gyakori eset volt hosszabb szakaszokon a murva is. Aszfaltot kizárólag mutatóba lehetett látni. Az öreg Mercedes motorja ki akart ugrani a motorháztető alól. Néha azt gondoltam, traktorban ülök. A kesztyűtartó folyton kicsapódott egy-egy zakkanónál es a térdemnek verődött. A biztonsági öv semmit sem fogott, funkcióját tekintve leginkább díszként volt jelen az autóban. Kapaszkodtam az ablak fölötti fogantyúba, ami erősen lötyögött, aztán rájöttem, hogy hiába minden biztonsági törekvésem, mert az egyetlen biztos pont ebben az autóban én vagyok.
Nem tudom, miként, de beértünk a határtól 40 kilométerre lévő Shkodrába. Örültem, hogy vége ennek a taxi útnak és boldog voltam, hogy odaértem első albániai úticélomhoz.
(Folyt. köv.)

Kihátrálni, vagy a pusztulásba rohanó világgal tartani?

Itthon, vagy máshol otthon a földkerekségen, kultúrák keserédes érzetébe kóstolva, megízleljük, hol, ki, milyen ritmusban éli életét. Helyesebben hol, ki, milyen tempóba kényszeríti saját életét, amely egy általa cseppet sem szívlelt életút. Arról nem is beszélve, milyen mederbe kényszerítenek emberek más emberi életeket.

Az elmúlt időszakban számos intelligens, művelt, mély érzésű, letisztult gondolat-világgal bíró emberrel beszélgettem, akik így vagy úgy, de elégedetlenek életükkel vagy életkörnyezetükkel. Van, aki őszintén elmondja, míg mások tagadják, de a jelek tisztán árulkodnak. Ez nem meglepő módon rányomja bélyegét teljesítményükre, holott fizikai és szellemi képességeik lehetővé tehetnék számukra az utolérhetetlen, megállíthatatlan produktivitást. Mégis társadalmi (munkahelyi, magánéleti) környezetük akadályokat gördít eléjük.
Sokszor elgondolkodom azon, mi kényszeríti az embert, hogy megtartsa életében a szükségtelen rosszat. Még nem találtam erre a kérdésre számomra is elfogadható magyarázatot, de vannak sejtéseim. Talán a megszokás, vagy az újtól való félelem, esetleg a kötelességtudat, netán a lojalitás?
Az viszont bizonyos, hogy a világ egy ember számára elsősorban önmaga. És ha saját maga nem alkot egészséges kerek egészet, akkor mindennel meggyűlik a baja.
Minden egyes ember képvisel valamit, ugyanakkor kommunikátora is annak, amit képvisel. Ha olyat képvisel, amely nem egyezik saját önvalójával, teljesíthetetlenné válik képviseleti és kommunikációs feladata szűkebb környezete és a globális társadalom felé egyaránt. Elpazarolt idő, elfecsérelt élet. Mi több, olyan ügyet és embereket szolgálhat, amely teljesen ellentétes saját értékrendjével, érzésvilágával. Ebben az esetben, pedig olyannyira konfrontálódik önmagával, hogy elkerülhetetlenné válik a szellemi és fizikai hullámvölgy, amely pszichés és testi tünetekben jelentkezik. Egyesek ezeket betegségeknek is nevezik.
Ez manapság meghatározó jelenség. A Föld emberi populációjának háromnegyede szenved a kényszerpályák okozta „sebektől”. Hihetetlen mennyiségű emberről van szó. Annyiról, hogy a kollektív negatív érzelmeikkel és gondolataikkal szinte felemésztik a világot.
Természetesen minden nyavalyára létezik gyógyír, és minden problémára akad megoldás. Mi több, az érintettek túlnyomó többsége tisztában is van ezekkel. Csupán az elhatározás és/vagy a cselekvés marad hátra.
Meg kell tenni, akkor is, ha nehéz!
Kihátrálni nem bűn, nem szégyen, nem megfutamodás. Csupán választás egy jobb irány felé.
Mi felhasználók, fogyasztók, olvasók, hallgatók, beszélők, gondolkodók, érzők határozzuk meg, milyen irányt vegyen fel a világ folyása. Ez az irány kizárólag komoly, kollektív elhatározást igénylő, az élet minden területére kiterjedő, következetes tevékenységeket igénylő, tudatos cselekedetek eredményeként valósulhat meg. Akár kisebb – egymástól független - társadalmi csoportok szerveződésében, akár globális kollektívában, de mindenképpen egymással szövetségben.
Mi határozzuk meg az életünket azzal, mennyire vagyunk képesek változni.
Sajnos elértük azt a fejlettségi szintet, amellyel meghatározhatjuk a világot is. És ha ezt megtehetjük, akkor tegyük úgy, hogy számunkra is és mindenki más számára is a lehető legjobbat hozzuk ki belőle.