Mezítláb a Balkán-félszigeten 2.

Shkodra központjában nem nehéz tájékozódni, mert impozáns méretű körforgalma egyben rendhagyó főtere is. Valójában néhány óra elegendő a városnézésre és plusz még pár óra a shkodrai kultúra és élet megízlelésére.
A kötelező nevezetességek lajstromba vétele és teljesítése végeztével, szálláslehetőség után néztem. A legjutányosabb ár tíz euróra rúgott egy régi szálloda kopottas élményével párosulva. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy ott alszom a baráti árú hotelben, amennyiben nem tudok továbbmenni a következő állomásomig.
Úgy döntöttem, írok a szüleimnek egy gyors helyzetjelentést képeslap formájában. Miközben a posta előtti lépcsőn ültem és írtam az üdvözlő szavakat, megszólított egy hátizsákos turista. Információt kért, merre találja a buszpályaudvart. Mivel én ott szálltam ki a taxiból, pontos útbaigazítást tudtam adni számára. A túl pontos és határozott segítség néha félrevezető a másik számára, hiszen úgy vélte rólam a kollega, hogy ha ezt így ilyen konkrétan tudom, más Shkodrával és Albániával kapcsolatos kérdésére is hasonló határozott és pontos válaszokat kap. Hát tévedett. Fel kellett világosítsam, hogy én még csupán pár órája léptem át az albán határt és bár kérdéseim nincsenek, de sokkal több segítségre ne számítson tőlem. Csevegtünk még pár percet, majd mindenki ment a maga útjára. Ő Tiranába, Albánia fővárosába tartott, én pedig Durresbe, Albánia legismertebb tengerparti üdülőhelyére. Komótosan sétálgattam városnéző tempómban és alig telt el fél óra, máris bemutatott a sors egy másik hátizsákos turistának. Az amerikai földrészről érkező lány, szintén egyedül vágott neki a Balkánnak. Úgy látszik, a Balkán-félsziget vonzza a magányra vágyó mezítlábasokat. Beszélgettünk, ki, mit, mikor hol nézett vagy néz majd meg, merre tervezzük a továbbiakat, hol szállunk meg, stb. Majd elérhetőséget cserélve tovább ballagtunk saját utunkon.
Szeretem azt, ahogyan szinte mágnesként vonzzák egymást a magányos turisták. A semmiből jelennek meg ismeretlenül és rögtön bensőséges kapcsolatba kerülnek. Nincsenek titkok, hátsó gondolatok, csak az őszinteség, az önzetlen információ átadás, segítségnyújtás és vidám hangulat. Ezekre az emberi (lelki) találkozásokra az ember valahogy jobban ki van élezve, és nyitottabb, mint más körülmények közötti találkozásokra. Akár hosszú éveken keresztül pengeéles emlékképként térnek vissza azok az arcok, akiket életünkben pár perc erejéig láttunk, míg saját megszokott környezetünkben szinte naponta találkozunk arcokkal, akik semmiféle ingert nem váltanak ki belőlünk.
Szóval, botorkáltam a buszpályaudvar irányába, hogy eljussak Durres városába, ám hamar változtatnom kellett a terven, mert Shkodrából nem indult járat a tengerparti fürdővárosba. Így nem maradt választásom, jegyet váltottam Tiranába és a gondolataim már a főváros körül forogtak. Ez van, megyek Tiranába – gondoltam.
Szerencsémre Shkodrában hat másodperccel egy pénzváltó zárása előtt sikerült albán leket váltanom. E nélkül nehézkes lett volna az utazás, és maradásra kényszerültem volna. A Shkodra – Tirana buszjegy négyszáz leket kóstált. A mini busz csak akkor indult, ha megtelt, ezért a menetrend elhanyagolható tényezőnek számított. A légkondicionáló funkcióját vesztette, mert az összes oldalról sütött be a Nap tüze. Úgy éreztem, mintha naprendszerünk négy Nappal rendelkezne, ráadásul a tizenkét fős maximális utas szám gondoskodott a kellő oxigénhiányról. A vizem már a felszálláskor elfogyott. Egy életnek tűnt ez az utazás, de egyszer csak odaértem.
Tirana egy nyüzsgő nagyváros, amit nem szabad bizonytalanul megközelíteni. Fel kell venni a város ritmusát és menni az emberekkel, közben beszélgetni, kérdezgetni, köszöngetni. Az albánok közvetlenséggel és kedvességgel hálálják meg ezt.
Rögtön az első útbaigazító segítségem egy pimaszul fiatal újságíró srác volt, aki az albán királyi televíziónak dolgozik és nem csak hallomásból ismeri Magyarországot. Személyesen is járt Budapesten és Balatonkenesén.
Útbaigazított, merre találom a központot, de barátja a taxival való odajutást javasolta, mert elmondása szerint ezekkel a hátizsákokkal kell megtennem ebben a forróságban 3-4 kilométert. A gyaloglást választottam. Az ő 3-4 kilométerük megegyezett a saját mércém szerinti 800 méterrel. Ebből hamar rájöttem, hogy az albánok túlbecsülik a távolságot, és nem szeretnek gyalogolni.
Beérkeztem a Szkander Bég térre, Tirana főterére, amelyet pechemre éppen budapesti módra, feltúrva találtam. Szétnéztem, ejtőztem, olvastam az Albániáról szóló könyvemet, majd elindultam szállást keresni. Rám esteledett, így mindenképpen találnom kellett hajlékot. Az útikönyvem írt olcsó hostelekről és egy fiatal srác is ugyanabba az irányba terelt. Turistás határozottsággal ballagtam és fényképezgettem, majd a Piramis nevezetű kulturális épülethez érve megkérdeztem egy mellettem elsiető lányt, jó irányba megyek-e. Felém fordult a kiváló angol tudással rendelkező albán lány és mondta, hogy tartsak vele, mert ő is arra megy.
Lévén, hogy gyönyörű szép volt a lány, egy másodpercet sem gondolkoztam, mentem vele. Természetesen, ha nem lett volna ilyen elbűvölő, akkor is vele tartottam volna. Menet közben beszélgettünk, megtudtam, mivel foglalkozik és, hogy mellékállásban salsát oktat. Éppen oda sietett órát tartani egy közeli épületbe. Amikor odaértünk rámutatott a házra és mondta milyen időpontokban tart táncórát. Megköszöntem a segítségét és elköszöntünk egymástól.
Bejelentkeztem a hostelbe ahol kellemes légkörű tábori, családi hangulat fogadott. A szobatársaim között szerepelt két olasz srác, akik hozzám hasonlóan Balkán túrát folytattak, és a későbbiekben ők is útba ejtik Koszovót, mint ahogyan azt én is terveztem. Mi hárman fiúk, egy dán lánnyal osztottuk meg a férfiúi hosteles életünket, aki szintén egyedül kalandozott, és bár politológiát tanult, ennek ellenére elég szűkszavúnak bizonyult.
Letusoltam gyorsan, vállamra kaptam a mozgékonyabb szűtyőmet és bevetettem magam az esti lüktető Tiranába. Ingerekre vágytam.
Ámulatba ejtett a város. A könyvem szerint semmi érdekes nincs itt. Én ezt teljesen másként láttam. Kiválóan éreztem magam. Az emberek kedvesek, a város szép, élettel teli, változatos, vidám. Kicsit hasonlít a török világra, azon belül is Isztambul lüktetésére. Egyetlen szoknivalóm a közlekedésben rejlett. Az albánoknak teljesen mindegy, hogy a közlekedési lámpa milyen színt mutat, az autók és a gyalogosok jönnek-mennek. És ezt a rendőrök is teljes természetességgel elfogadják így, ahogy van.
Miután visszatértem az esti tiranai városnézésből, úgy döntöttem, benézek a legszebb albán lány salsa órájára. Nem tudtam pontosan, melyik épületben tartott órát, mert amikor mutatta, csak benéztem az utcába, nem gondoltam, hogy valaha oda fogok menni. Besétáltam és hallgattam, honnan szűrődhet ki latin muzsika hangja. Semmit nem hallottam. Már mentem volna vissza a hostelbe, amikor utánam szólt egy albán férfi és mutatott felfelé. A lány nyitott ablakából integetett és felinvitált az órára, aminek könnyű szívvel eleget tettem.
Egy gyors bemutatkozás követte a második felvonásunkat, majd büszkén mutatta meg a saját bérleményű salsa szentélyét. Piros, szív alakú díszekkel dekorálta a falakat és ventillátorok hűsítették a levegőt. Elna – mert, hogy így hívták a lányt – éppen egy magántanítványát várta, aki pár perc elteltével megérkezett. Egy fél éve Tiranában dolgozó török srác vett tőle táncórákat. Mindkettőjüktől kérdeztem, maradhatok-e, nem zavaró-e a jelenlétem. A válasz igen és nem volt, és örültek, hogy legalább van zsűri, illetve közönség.
Ez alatt a másfél óra alatt megszerettem és megértettem a salsát Elnán keresztül. Ő nem öltözködött kihívóan, nem festette magát felismerhetetlenné, csak egyszerűen szép volt. Néztem és olvadtam, mint az északi jégtáblák. Abban a pillanatban nagyon bántam, hogy nem tudok salsázni, csak pár lépést.
Az óra után Elna meginvitált egy bárba mindkettőnket, ahol barátaival akart találkozni. A Karamell nevezetű bárban sokat beszélgettünk jókedvvel, bőséggel. A bőséget a Coronita sör jelentette, a jókedvet pedig a zene és a társaság generálta.
Kezdett későre járni és tervem szerint másnap kora reggel irány Macedónia.
Miközben sétáltam vissza a hostelbe, úgy éreztem, maradnom kell még egy napot Tiranában.
Jól aludtam. Másnap küldtem egy üzenetet Elnának, hogy maradtam még egy napot, és örömmel tölteném vele az ebédszünetét, amennyiben neki is van hozzá kedve. Volt, de még annyi idő jutott nekem, hogy megnézzem a báró Nopcsa Ferenc nevével fémjelzett téren található vasútállomást, majd a piacon átsétálva szétnézzek a nappali Tiranában.
Elna mindig a barátnőjével tölti az ebédszünetét, így gazdagodhattam még egy albán ismerőssel. Jót beszélgettünk és a barátnőjének gyors alakformáló tanácsokat kellett rögtönöznöm, mert szerette volna magát kicsit formába hozni. A tanácsom kimerült Elna salsa óráiban, hiszen az tökéletes testgyakorlat, ami még nem terheli meg túlzottan a többlettel rendelkező, nem túl aktív embereket sem, de kezdésnek kiváló. Elna mosolyogva mondott köszönetet. Gyorsan eltelt ez a negyvenöt perc. Elkísértek egy szakaszon, megalkottuk egyetlen közös fényképünket, majd búcsút intetünk egymásnak. Ígéretet tettem, hogy egyszer visszamegyek - akkor már hosszabb időre - és elmegyünk közösen az Albán-Alpokba, valamint a déli sziklás tengerpartra.
A randink után elindultam Durresbe, hátrahagyva csomagjaimat Tiranában. Az oda út fél órát tett ki, a városnézés pedig nagyságrendileg két órát. Még szerencse, hogy Elna elmesélte, mit érdemes megnézni, mi, hol található Durresben. Az óváros hatezer éves múltra tekint vissza, ami elképesztő. Talán ez az egyetlen, amiért érezni akartam Durres légkörét. A tengerpartja feledhető és maga a város sem túl emlékezetes. De ez a hatezer év?!
Visszatérve a tiranai hostelbe egy jó kedélyű lengyel lány és három dán srác dobta fel a hangulatom. Beszélgettünk néhány órát, majd kimentem merengeni a városba, hogy ott élvezzem az Albániában töltött utolsó óráimat. Ismét végigéltem ezt a felejthetetlen két napot, amit Tirana nyújtott számomra. Elna beinvitált ugyan egy üzenettel a csoportos órájára este, ahol még több albán emberrel tudok megismerkedni, de salsából kissé suta vagyok, így maradtam egy gyors internetes hazai kapcsolatteremtésnél és a következő napjaim megtervezésénél.
Elalvás előtt már Macedónia járt a fejemben.


2010. augusztus 3. Albánia – Macedónia

Elalvás előtt komolyan elgondolkoztam, inkább Macedónia helyett elkalandozok Dél-Albániába a két olasz szobatársam társaságában, hiszen az a vidék Albánia legcsodálatosabb tengerparti tája. De győzött a józanész és a tervem szerint próbáltam alakítani a programom. Tisztában voltam vele, hogy bő egy hét alatt nem lehet megismerni egy országot, négyet, pedig abszolút képtelenség. Lehűtöttem mohóságom és így már kétségek nélkül hajthattam álomra a fejem.
Hajnalban az olasz srácok készülődtek a további utazásukra, és neszükre én is felébredtem. Még egyszer bevillant, de szívesen mennék velük, ám el is hessegettem a gondolatot, mert nekem más az utam. Már nem tudtam vissza aludni, így kiültem a kerti asztalokhoz és írtam pár oldal memoárt. Kisvártatva arra jött egy bozontos kinézetű albán férfi, aki - mint néhány perccel későbbi beszélgetésünkből kiderült - a hostel menedzsmentjének oszlopos tagja volt. Belelendültünk a szavakba, szóba jöttek fontos és kevésbé lényeges dolgok. Ami viszont számomra mindennél fontosabb témának számított, a hostel kapujától Macedóniába történő utazásom hogyanja és mikéntje. Aranyat ért a sok információ, amit rám zúdított. Általában nem kávézom, de vele, örömmel múlattam az időt egy csésze fekete mellett. A kávé megtette hatását. Éhgyomorra ittam és nem voltam hozzászokva a túlzott koffein bevitelhez. Néhány perc múltán a kezeim önálló életre keltek a remegéstől, és már a térképen sem tudtam megjelölni az eddigi állomásaimat. Azonnal elemózsia-vadászatra kellett indulnom a közeli közértbe. Egy gyors tusolást követően a törölközőm kiakasztottam az udvarra száradni, majd lerohantam venni valami száraz péksüteményt és egy lángoshoz hasonlatos frissen sült harapnivalót. A célnak tökéletesen megfelelt.
Visszatérve a hostelbe, gyorsan összepakoltam és elindultam arra az állomásra, amit javasolt a hostel menedzsere. Az iránytaxi, amely a macedón határ felé vitt, bizonytalan indulási időponttal bírt mindannyiunk számára.
Érzékeny búcsút vettem a személyzettől és a még ott maradt lakóktól, majd tízpercnyi gyaloglást követően megtaláltam a Podgarecbe tartó mini busz indulási helyét.
Megérkezett a kisbusz, amelynek sofőrével tüstént felvettem a kapcsolatot. Sajnos nem találtunk közös kommunikációs csatornát, ezért be kellett vonnom egy közvetítőt, aki szemlátomást fontosnak tartotta szerepét. Sürgött-forgott, hangoskodott és oda vissza próbált fordítani angol és albán nyelvet. Valóban sokat segített. Az irányban és állomásban már megegyeztünk és megfelelt számomra. Most már csupán az árat kellett kibogoznunk. A sofőr hatszáz lekben állapította meg a tarifát, én mondtam neki, hogy jó lesz a négyszáz is. Erre a sofőr nagyokat bólogatott, föl és le járt a feje. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a fajta fejjel történő kommunikációt az albánok pontosan fordítottjaként kezelik. Tehát egy nagy nemet jelent a reakciója.
Ezután nem maradt más, mint a tények bemutatása. Kinyitottam a pénztárcám, büszkén mutattam neki, hogy ott süpped benne ötszáz lek papírban és még száz apróban, ami jó lenne kenyérre. Mondtam neki, egyezzünk meg ötszázban, hadd egyem meg a százast én. Ráadásul érveltem, hogy engem nem kell elvinnie Podgarecbe, mert harminc kilométerrel korábban, a macedón határtól három kilométerre kiszállok egy kereszteződésnél. Belement a játékba, de hozzátette, jobban járok, ha azt a három kilométert taxival teszem meg. De hiszen az imént adtam oda az összes pénzem. Miből taxizzak – kérdeztem. Megvonta a vállát, jelezvén, hogy őt ez nem érdekli. A „tolmácsunk” erre kikapott a zsebéből egy kétszáz lekest és felém nyújtotta. Tegyem el taxira – mondta. Nem fogadtam el, mire újból próbálkozott. Akkor sem fogadtam el. Aztán harmadszorra is megtette, de akkor már láttam az indulatot a szemében. Elfogadtam. Az albánok nagyon büszke emberek és ha szívből adnak valamit, de nem fogadják el, az sértés számukra. Szívemre tettem a kezem, aztán kezet ráztam vele. Megadtam a telefonszámom, nevem, ha Magyarországra vetődik, feltétlenül keressen meg. Megígérte.
Ámultam és bámultam, mik történnek velem Albániában. Abban az országban, amelyet a legtöbb európai lakos Európa szennyének tart. Csak mosolyogni tudtam, hogyan gondolkodnak és formálnak határozott véleményt az emberek olyan dolgokról, amelyekről fogalmuk sincs.
Annyira kavarogtak bennem a gondolatok és zavart lettem az eseményektől, hogy felültem a buszra, ami majd másfél óra múlva indult. Legalább a helyemen ülhettem és volt időm elgondolkozni azon, mi az oka, hogy csak és kizárólag pozitív élményekkel gazdagodtam egy olyan országban, amelyről mindenkiben negatív kép él. Váltig állítom, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Ha szeretettel, tisztelettel vagyunk az idegenek felé, érzik, tudják ezt és viszonozzák is úgy, ahogy tudják, vagy ahogyan nekünk a legjobb.
Velem nem egyszer fordult elő, hogy volt szerencsém segíteni turistákon, akiknek éppen nem sikerült forintot váltani, vagy nem tudtak BKV jegyet vásárolni az automatában. Kérdezték, mit tehetnek. Mondom azt, hogy elfogadják ezt itt. És nyújtottam át két jegyet. Eszembe sem jutott, hogy elkérjem az árát, mert ezt így éreztem helyesnek. És lám, idővel visszakapom ugyanezt. Nagyon felemelő érzés. Azt hiszem, az embernek éreznie kell, mikor és miként kell segítenie a másikon. És, ha ez jön belülről, akkor nem maradnak utána kérdések.
Már csupán a törölközőm zavart, pontosabban a hiánya, amelyet a tiranai hostel szárítóján felejtettem. A nagy melegbe és a gondolkodásba belefáradva elaludtam az indulásra váró buszon.
Az indulás előtt pár perccel ébredtem fel. A busz ülőhelyei beteltek, így elindulhattunk. Az út kalandosra sikerült. Hozzá vagyok szokva a kanyargós hegyi utakhoz és kedvemre valóak is, de a Tirana – Elbasan útvonal elképesztő élményekben részesített. Sem Izlandon, sem az Alpokban nem találkoztam hasonló élménnyel. Az út érdekessége, hogy több tíz kilométeren keresztül egy hegygerincen fut. Néha az egyik oldali völgybe, máskor a másikba enged bepillantást az útvonal. Legizgalmasabb persze, amikor mindkét irányban lelátunk, mintha egy hídon haladnánk keresztül. Az valami csoda.
Elbasan városát elhagyva már végig völgyben haladtunk tovább, kevesebb kanyarral, kisebb szintkülönbséggel. Csupán a macedón határhoz érve emelkedtünk magasabb térszínek felé ismét.
Eljutottam addig a bizonyos kereszteződésig, ahol le kellett szállnom, hogy nekivágjak a három kilométeres gyaloglásnak a határig. Meredek hegymenet, rohasztó forróság, két hátizsák. Ezek voltak a jellemzők arra a pillanatra. Eszembe jutott a sofőr javallata, hogy menjek taxival. Egy fiatal albán addig követett, amíg kötélnek nem álltam. Beültem hozzá és kétszáz lekért, plusz egy euróért elvitt a határhoz. Éppen az a kétszáz lek szükségeltetett hozzá, amelyet Tiranában kaptam Leonardotól – mert így hívták a segítőmet. A kis fuvarosom autójából láttam, milyen út várt volna rám, ha gyalog akartam volna megtenni.
A határon kisegítette a csomagjaimat, és gyalog cammogtam át Macedóniába. Átérve öt taxis vetette magát rám. Kíváncsian vártam, miként alakul a szitu. Aztán az egyikük mondta, hét euróért elvisz Strugába, mert oda tartottam. Én mondtam ötöt és már elő is állt a hintó. Valamivel több, mint tíz kilométert kellett megtenni Strugáig, az első macedón állomásomig. A taxissal próbálkoztunk értelmes beszélgetés kialakítására, de nehéz volt. Annyit megtudtam, hogy a jugoszláv háborúban szolgált Novi Sadban, ahol rengeteg magyar katonatársa és barátja volt. Mire felszabadulttá vált a hangulat, már beértünk Struga belvárosába. Elvitt egészen a Crni Drim folyóig, amely útitervembe szerepelt. Ez a folyó vezeti le a gyönyörű Ohridi-tó vizét. A kifolyásnál összefüggő nádas szépíti a tájat, de a turisták nem sok teret engednek a természetnek. Mindenhol fürdőzők és vendéglátóhelyek. A hidakról turisták ugrálnak a folyóba, melynek partján végig napozó és lubickoló emberek tömegei mozgolódnak, és éttermek tucatjai sorjáznak.
A folyást követve, nagyjából egy kilométer sétát tettem meg, és máris beértem Struga belvárosába, amely egy nyüzsgő, kövekkel rakott, üzletsorokkal övezett sétálóutca. Struga nagyjából ennyi élményt tud nyújtani, amit lehet élvezni fél napig, mint ahogyan tettem, vagy akár egy hétig, mint ahogyan azt mások teszik. De mindenképpen emlékezetes helyszín.
A sétálgatástól elfáradva betértem egy helyi zöldséges pizzára, amely rendkívül jól esett, majd az Ohridba tartó busz megállójába bandukoltam. Tíz perc elteltével, már úton voltam az egyik legszebb macedón város, Ohrid irányába.
Egy megérzésre hagyatkozva kérdeztem meg a mellettem ülő hölgyet, Ohridban vagyunk-e. Ő nagyokat bólogatott és jelezte, igen. Kérdezte, melyik hotelben szállok meg. Nem akartam mondani neki, hogy tóparti csövezésre hajtok, éjszakai fürdőzéssel és egyéb nyalánkságokkal, így azt mondtam, hostelben esetleg olcsó apartmanban alszom, de még nem tudom melyikben. Erre előkapott egy fényképalbumot és elkezdte mutogatni a kiadó szobájáról készült fényképeket. Megnéztem és elgondolkodtam. Mi bajom lehet? Tiszta, ápolt kényelmes, otthonos és nem utolsó sorban fedett hajlék, mindössze tíz euróért. Mit mondhattam volna, azt válaszoltam, megnézem. A buszmegállóból taxival mentünk, amelyet ő állt. Odaérve a házhoz, kissé kételkedtem a döntés helyességében, mert messze volt a belvárostól, bár igen takaros családi ház benyomását keltette. Körbevezetett a lánya társaságában, majd úgy döntöttem, maradok. Ha már elhozott idáig taxival, nem volt pofám azt mondani, keresek egy másikat, ami közelebb van a centrumhoz. Luxus volt ez most nekem a javából, mert valamelyik bokor tövével kalkuláltam éjszakára.
Az idő gyorsan repült, ezért sietve lepakoltam és elindultam szemrevételezni az ohridi várat. A bakancsomat papucsra cserélve csoszogtam a belváros felé, onnan a kikötőbe, majd a sétálóutcára, ahol pezsgett az élet.
Vásároltam egy képeslapot, amelyet szüleimnek címezve adtam fel a postán. Lehet, hogy régimódi vagyok, de úgy érzem, jó érzéssel tölti el a szülőket, ha kapnak egy-egy képeslapot a fiuktól, néhány üdvözlő szóval, mikor, merre jár. Én is örülnék fordított helyzetben. Erre a képeslapozásra az elmúlt négy-öt évben szoktam rá. Azóta már megtelt a hűtőszekrény ajtaja képeslapokkal, szinte úgy néz ki, mint egy utazási magazin. Ki kell találnom valami más megoldást, vagy egy sokkal nagyobb hűtőt kell beszereznem szüleimnek.
A képeslap feladását követően, megérdeklődtem az útirányt a vár felé. Ahány embert kérdeztem, annyi irányba mutattak. Ez minden bolyongásom kedvenc szituációja. Roppant idegesítő, ha az ember szűk időkorlátok közé szorul. És én most ebben a helyzetben voltam, hiszen naplemente előtt szerettem volna jó néhány használható fényképet készíteni a fellegvárból. Valahogy megleltem a helyes irányt és szapora léptekkel elindultam fölfelé. Ekkor már nem tűnt jó ötletnek a papucsban városnézés, de nem volt mit tenni. Idejében felértem, sikerült fényképeznem aztán csak néztem ki a fejemből, ameddig le nem nyugodott a Nap. A kilátás pazar volt, élményszámba mentek ezek a pillanatok. A kényelmetlen papucsos hajtásért és minden kellemetlenségért kárpótolt a látvány. Szinte egy időben láthattam a nappali kilátást és pár perccel később az esti, kivilágított látképet.
Kielégült érzéssel slattyogtam lefelé a várból, át a még mindig nyüzsgő belvároson, egészen a szállásomig. Egy kiadós tusolás még inkább elkényeztetet, mintegy előkészítve a leghatalmasabb luxusra, az ágyban alvásra.
Gyorsan elaludtam.


2010. augusztus 4. Macedónia – Koszovó

Reggel 6.30-ra állítottam be az ébresztő órám, hogy legyen elég időm megismerkedni a maradék ohridi területekkel. De nem csörgött.
Sokkal később, 8.45-kor sikerült felkelnem, ami csúnya időveszteség. Iparkodtam a készülődéssel, és gyorsan bedobtam magam Ohrid utcáiba, majd a tópartra. A tópart mentén sétálva érdeklődtem egy gyönyörű fehérre meszelt kápolna után, amely nagyon megfogott a képeslapokon, és szerettem volna saját szememmel látni a helyszínen. A válaszokból kiderült, hogy az harminc kilométer autózásnyira található Ohridtól. Az időkeretembe sajnos már nem fért bele ez a táv, buszra várásokkal, menetidővel, bolyongással, fényképezéssel. Éppen az a két óra tizenöt perc hiányzott most, amit az ágyban töltöttem reggel.
Picit szomorúan és önmagamban csalódottan visszasétáltam a szállásomra, összepakoltam és elindultam a buszpályaudvarra. Megvettem a jegyet nyolc euróért Szkopjébe, Macedónia fővárosába. A busz indulásáig negyvenöt perc állt rendelkezésemre, amit jegyzetelésre szántam. A holtidőket, utazási időket vagy várakozási időket mindig jegyzetek készítésére, illetve útiterv aktualizálásra fordítom, így a hasznos időmből nem veszítek semmit.
Most jól jött a ciril betűk ismerete és a pár évnyi orosz lecke, mert a buszjegyen lévő irományokat e nélkül nem tudtam volna kibogozni.
A harminc éves Mercedes busz majdnem megtelt. A leghátsó üléssorba ültem, mert ott nagy hely maradt a lábaimnak. Majdnem teljesen ki tudtam nyújtani. A bakancsot lerúgva magamról, kényelmes körülmények között vágtam neki a három és fél órás útnak.
A táj gyönyörű volt, hegyeknek fel, majd hegyeknek le, de hamarosan megérkezett a borús idő és az eső, ami kicsit tompította a hangulatom, másrészt viszont elkerülhettem az egész napos izzadást. Estig esett.
Érdekes mód, a buszon folyton Albániára gondoltam és, hogy mennyire szürkébbek a macedóniai élményeim az albániai élményeimhez képest.
Macedóniában visszatértem a populáris globalizált szemét kultúrába, ahol Lady Gagától a Bacardi Blazerig erőltetve nyomnak le a torkunkon, ha szükségünk van rá, ha nem.
Úgy éreztem, rosszul döntöttem, hogy nem maradtam Albániában, és csavarogtam tovább az olasz srácokkal délnek.
Pedig szép helyeken fordultam meg Macedóniában is, de közel sem ért annyi inger, mint az albánoknál.
A busszal délután ötre értem Szkopjébe. A busz szépen körbevitt a városon, nem volt kedvem külön egy városnéző programhoz. Úgy döntöttem, mielőbb Koszovóban akarok lenni, ezért megvettem a jegyemet Pristinába, Koszovó fővárosába. Viszont kaptam vissza egy rakás macedón dena-t, amit el kellett költenem, mert máshol semmit nem érek vele. Jól bevásároltam a buszpályaudvar gazdag üdítő és keksz kínálatából.
A buszom Pristinába egy V.I.P. Neoplan márkájú csoda volt. Soha nem láttam, és nem ültem még ilyen kényelmes buszon – pedig buszoztam pár járgánnyal már életem során. Egy sorban mindössze három ülést helyeztek el, azt is 2/1 arányban. Beültem az egyik egyes ülésbe, és kényelembe helyeztem magam. A táskám tele volt enni- és innivalóval, felőlem mehettünk volna a világ végére is.
Az út szebbnek tűnt, mint Ohridtól Szkopjéig, a koszovói határtól pedig egyenesen lélegzetelállító. A szinte még érintetlen hegyeket, völgyeket, erdőket, csupán egy-egy útépítés tett ember által uralttá. Boldog voltam, hogy ismét albán közösség vesz körül, hiszen nagyon megszerettem Albániát és az albán embereket. El is neveztem magamban Koszovót Kis-Albániának, éppen azért, mert túlnyomórészt albánok lakják, albán nyelven beszélnek és albán kulturális dominanciával bír, területe viszont sokkal kisebb.
A busznak két pilótája volt. Egyikőjük a koszovói határig, másikuk pedig onnantól kapta kézbe a volánt. A koszovói sofőr még a határ előtt odajött hozzám és kezembe adott egy menetrendet és névjegykártyát, valamint cseppet sem tolakodóan érdeklődött kilétemről, utazásomról. Ez hiányzott nekem Macedóniában! A közvetlenség, a segítőkézség, az önzetlenség. Talán emiatt zártam a szívembe annyira az albánokat.
Ahogy leszálltam a buszról Pristinában, a velem utazó fiatalok odaléptek és megkérdezték, mit keresek, merre tartok, mert szívesen segítenek. Mondtam, hogy egy kedvező árfekvésű panziót vagy motelt keresek és a városközpontba tartó irányt. Mindkettőt megmutatták, illetve elmagyarázták, így nem maradt más, mint a séta. Szemerkélő eső, enyhe borultság és kiváló hőmérsékleti körülmények tették kellemessé az andalgásom. Nem fáztam, nem izzadtam, a lehető legoptimálisabban sikerült minden.
Hamarosan elérkeztem egy motelhez, ahol kaptam egy igen kellemes szobát. Az ára harminc euróra rúgott, de nem volt hangulatom tovább keresgélni és lutrizni, találok-e vagy sem jobbat, olcsóbbat. És az igazat megvallva szerettem volna szétnézni az esti Pristinában. Lecuccoltam, és eltébláboltam a központ felé. Útközben találkoztam egy albán családdal, akik Németországban élnek és most vakációjukat töltik itthon, Koszovóban. Jókat beszélgetve, együtt haladtunk a belváros irányába, ahol valamilyen ünnepi hangulat uralkodott és szinte özönlöttek arra az emberek. Amikor odaértem, nem találtam szavakat. Akkora fesztiválba csöppentem, ami még mifelénk is ritkaság. Zene, színpad, tánc, vásárosok, büfések, sült kukoricások hada és persze a járókelők sokasága.
Nem tartom számon magam a nagy fesztivál rajongók között, mert egyszerűen felidegesítenek a lökdösődő, értetlen emberek, de ez más volt.
Akkor gyűlt össze a legnagyobb tömeg a színpad előtt, amikor koszovói vagy albán népdal vagy táncműsor következett. Ilyenkor együtt énekeltek, tapsoltak, mintha egy Rolling Stones koncerten lettek volna. Nálunk Magyarországon, ha népzene, illetve néptánc következik egy fesztivál programjában, legtöbben elmennek pacalt vagy hurkát enni és visszatérnek, ha Pákó vagy Kozsó következik. Koszovóban viszont az apró lánykák, izgatottan mentek oda a fellépő tradicionális népi táncosokhoz, zenészekhez autógrammokat kérni a kezükre. Nekik más a zenei és tánccal kapcsolatos értékrendjük. Alig tudtam felfogni ezeket az élményeket a szanaszét globalizált agyammal. Ezek azok a momentumok, amelyeket az ember sablonos útikönyvekből és kötelező látnivalókkal telezsúfolt útifilmekből soha nem fog megismerni, átélni.
Leültem egy padra és bámultam egy darabig a forgatagot. Szívesen maradtam volna még néhány órát, belekóstolva az éjszakába, de másnap korai kelést rendeltem el magamnak, mert mindenre kíváncsi voltam Kis-Albánia fővárosában.
Jó érzésekkel és nyugodt léptekkel sétáltam vissza a motelbe, amely előtt 22.25-kor még markológépek dolgoztak.
(Folyt. köv.)