Mezítláb a Balkán-félszigeten 1.

(Barataim, ismeröseim korabbi keresenek teszet eleget ezzel a kis bejegyzessel. Elnezeseteket kerem a kesedelemert, de minden születesehez szükseg van idöre...:D)

Mezítláb a Balkán-félszigeten

Nyolc nap, négy ország, ötvenöt oldal jegyzet, hatszáznegyven fénykép, számos barát és számlálás nélküli kilométerek.
Ez egy bő balkáni hét numerikus szummázása, amely gyors döntés eredményeként született és ennek megfelelően ingerekben és kalandokban gazdagra sikerült.
A Balkán-félsziget mindig is foglalkoztatott már gyerekkorom óta, de akkora terület, megszámlálhatatlan természeti és kulturális látnivalókkal, amely egy-két horvátországi és szlovéniai kirándulással nem letudható. A Balkán legizgalmasabb területét és egyben fehér foltját számomra Albánia jelentette. Báró Nopcsa Ferenc leírásait olvasva tizenhat évvel ezelőtt terveztem el, hogy ha törik, ha szakad, saját szememmel fogom látni, hogyan élnek ott az emberek, és milyen természeti környezet diktálja a mindennapi életet.
Ehhez kiváló lehetőséget jelentett a Budapestről Montenegróba induló Montenegró Express buszjárat, amely minden pénteken elindul Budvába, néhány közbülső állomást érintve. Ezzel a leutazásom és visszautam – amely minden külföldi utazás kritikus és legfontosabb tényezője – megoldódott. Már csupán egy terv kellett, hogy merre is menjek onnan.
A terv tíz perc alatt megszületett: Montenegró – Albánia – Macedónia – Koszovó – Montenegró kört terveztem.

Ennek a mezítlábas kiruccanásnak a jegyzeteit írom most le, hátha felkeltem valakinek az érdeklődését egy hasonló kiránduláshoz.
Mezítlábas kiruccanásnak nevezem az egyéni, hátizsákos utakat, mert igen költség-hatékony, egyszerű, ám mégis több élményt nyújtó, mint egy szervezett, csoportos utazás. Egy mezítlábas utazás során az ember olyan ismeretekre és kapcsolatokra is szert tesz, amelyre más utazási forma nem alkalmas, ezért határozottan tudom ajánlani mindenkinek, akinek az élete túl szimpla vagy túl rendezett.

Végre a számomra szabadságod, felüdülést, szórakozást, megtisztulást jelentő tusolófülkében állok, és itt fogalmazódik meg bennem, hogy papírra vetem a gondolataimat az utazásommal kapcsolatban. A férfiak nagy vagy jó gondolatai a fürdőzéshez köthetők, így van ez velem is, mindig ekkor születnek a legtartalmasabb gondolataim.
Ehhez a tusoláshoz, Macedónia fővárosában, Podgoricában hosszú út vezetett. Itt kezdtem leírni utazásom élményeit. De nézzük, mi történt eddig!


2010. július 31. Montenegró

Kezdődött azzal, hogy a tegnap induló Montenegró Express menetrendszerinti járat, 20 perces késéssel indult útnak, majd nem sokkal később az M7-es autópályán történt baleset késztetett 45 perc araszolásra. Ennél kicsit konszolidáltabbnak számított a szerb - horvát határ szintén 45 perces állomásozása, mivel azt éjjelre időzítette a sors. A mindenek feletti eldobott időt azonban a horvát – montenegrói határon gyűjtöttük össze, amely meghaladta az egy órát. Így talán már mindenki számára érthető, miért néztem árgus szemekkel az órám, azt kérdezvén magamtól: „Vajon hol állapodik meg az óra kis- és nagymutatója, mire Kotorba érünk?”…
Menetrend szerint ez az időpont 7 óra 55 perc lett volna, mi azonban 10 óra után érkeztünk meg, de legalább megérkeztünk. Igaz, a magyar határtól gyakorlatilag végig esőben. Nem idegeskedtem, gondoltam, ezt az időveszteséget még be tudom hozni.
Kotor buszpályaudvarán egy szemvillanás alatt rakott le a busz másodmagammal, aki mint később kiderült, tengeri vitorlás és motoros hajó kapitány. Jelenleg is egy kapitánykodási munka hozta Kotorba, ahol egy orosz turistacsoportot visz vitorlás katamaránon a szélrózsa minden irányéba az Adriai-tengeren.
Közösen indultunk az óváros irányába, s közben kiépítettük tartalmas kapcsolatunkat, majd ahogy az lenni szokott, megterveztük közös üzleti lehetőségeinket, mindeközben szétcsavarogtuk magunkat Kotor mészkőből rakott belvárosában és a kikötőben. Ez az ő területe, ő világa volt, így leckét kaptam hajózásból és kicsit Kotor városáról is. A vitorlásához érve kiemelte annak előnyeit, s hátrányait. Valóban érdekelt a téma, mert hosszú évek óta tervezek egy Földközi-tenger partvidékét és/vagy szigeteit bejáró hajós kalandot.
Ezután a piactéri nézelődéssel és gyümölcsvásárlással kezdtünk foglalkozni. Amikor ezt is letudtuk, útjaink különváltak.
Az óváros minden milliméterét esővíz fátylazta be, néhol tócsák, másutt folydogáló erecskék hálózata kezdett kialakulni. Ez a legveszélyesebb időjárás egy elkoptatott mészkő és dolomit kövekből épült városrész esetében, hiszen vízzel érintkezve ezeken a köveken gyönyörű kűröket lehet bemutatni, akárcsak a jégpályán. A keménytalpú bakancs kifejezetten ”szereti” ezt a környezetet, mert minden tapadást megszűntetve, szinte repülni támad kedve. Egy darabig ugyan kontroll alatt lehet tartani, de előbb vagy utóbb esemény lesz belőle. Én ez esetben elkerültem az esést.
Így a kotori óváros nem tudott sebet ejteni rajtam, maradandó emlékeket annál inkább. És bár az időjárás nem tette lehetővé sem a jó fényképek készítését, sem az erődbe való felkapaszkodást, mégis szép képek maradtak bennem Kotorról és ígéretet tettem, hogy visszafelé felmegyek a várba, ahol számos fényképet készítek a verőfényes napsütésben.
Az imént megvásárolt nyolc darab banán tökéletes ebédnek bizonyult, amelynek végeztével szemerkélő eső kíséretében elindultam a buszállomásra, hogy utamat Budva irányába vegyem.
Több mint egy órát késett a budvai ultragyors, amelyre három eurós tarifát kellet fizetnem. Budvába beérve finom eső fogadott, amely pár perces várakozásra késztetett a pályaudvaron. Ahogy csendesedett, nekiindultam. Az első lépéseim három lépcsőfokon vezettek keresztül, de csupán egyet sikerült teljesítenem. A lábaim úgy döntöttek, hogy szárnyakat játszanak, és az első lépést követően felrepültek. A hátam már lent hevert a lépcsőfokokon, amikor a lábaim még mindig a levegőben balettoztak. A hátizsákom mindent tompított, így vidáman pattantam fel és néztem a felém forduló kétségbeesett arckifejezéseket.
Erre a figurára még az eső is elállt, így elindultam a part irányába, hogy szemügyre vehessem azt a szikla szigetet, amely már nagyon birizgálta a fantáziám egy esetleges kajaktúra kapcsán. És most még jobban érdekelt. Az óvárosi „mészkőlabirintus” bejárását követően megkíséreltem keresni egy kedvező árfekvésű hostelt, de lehetetlennek tűnt, így azon gondolkoztam, körbe kellene hajózni a szigetet. Ezt fontos programnak tekintettem utam során, de mégis győzött az ész, miszerint hosszú út áll még előttem, és ha jól gazdálkodom az időmmel, visszafelé lehetőségem lesz körbehajózni a „süllyedő mészkősziklát”. Ennélfogva utamat Podgorica, Macedóni a fővárosa felé vettem, szintén busszal. A városban nem akartam vadkempingezni (urbanizált nyelven csövezni), ezért szállásszerző ismerkedésekbe kezdtem.
Egy hotelben találtam meg a szobám, igaz nem abban, amelybe bementem. Drágálltam az ottaniakat és kértem javaslatot olcsóbbra. Milyen érdekes, kaptam. A helyem egy egyszerű, teraszos étterem panziója lett végül, amelyet sikerült 25 eurós árra lealkudni.
Most nagy a boldogság, hiszen levethettem ruháim, és a tusoló alatt élvezhettem a vizet, tisztaságot.
Fáradtan dobtam magam az ágyba, s közben azon agyaltam, holnap vár rám a nagy kaland, a tizenhat éve vágyott úti cél, az egyedülálló, ismeretlen Albánia.
Izgatott lettem.


2010. augusztus 1. – 2010. augusztus 2. Montenegró – Albánia

Az éjszakám hibátlanul alakult. Ugyanabban a pozícióban ébredtem, mint amilyenben elaludtam. Ez nyilván a fáradság és a jó pihenés jeleként értelmezhető. Helyrepofoztam magam egy kiadós reggeli tusolással, majd hátamra véve a „házam” elindultam a podgoricai buszpályaudvarra. Természetesen más utat választottam visszafelé, mint amelyiken érkeztem. Podgoricában nem kell tartani az eltévedéstől, még térkép nélkül sem, hiszen nem említhető egy lapon a városszerkezete egy nyugati nagyvárossal vagy más fővárossal. Távolról megláttam egy hidat, és ha már ott volt, át is kellett mennem rajta. Ez a Rebenica folyót hidalta át, de a folyómederben egyetlen csepp víz sem volt látható.
Ahogy a buszállomásra értem, első dolgom a pénztárhoz vezetett, hogy megvegyem az albániai Shkodrába szóló jegyemet, csakhogy ekkor ért a hidegzuhany. Podgoricából nem megy sem busz, sem pedig vonat Albániába. Meglepődtem és az agyam rögvest az újratervezés funkcióra váltott. Kihasználtam az időt és magamhoz vettem némi kalóriát sült krumpli formájában, közben informálódtam az ételt kiadó lányoktól, mi az útja-módja az Albániába való kijutásomnak. Egyetlen lehetőségként a taxit említették, de figyelmeztettek, ne harácsoló társaság valamelyikével menjek, mert ők drágák. Rámutattak egy piros Skoda Octáviára és azt mondták, vele menjek. Nyugtáztam, majd ettem tovább. Most, hogy tele volt a pocak, nyugodtabb fejjel tudtam gondolkozni. Visszamentem a váróterembe és a mögöttem ülőtől megkérdeztem, mit javasol erre a szitura. A válasza egy kérdésben merült ki. Azt kérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról, majd reflexszerűen ugyanezt kérdeztem tőle én is. Rövid úton kiderült, hogy ő albán szintén haza készül, de nem abba az irányba, mint én. Ennek ellenére megcsillant a fény a szememben, hogy talán ő tud olyat, amit én nem, és ami egy csapásra megoldja a problémám. Reméltem, jön érte valaki és elvisznek majd egy darabon, vagy megyünk taxival, felesben fizetve, de egyik számításom sem jött be. Ehelyett olyan mélységi beszélgetésekbe folytunk bele, amely Puskás Öcsire, báró Nopcsa Ferencre, a Polgár lányokra, Hunyadi Mátyásra, a történelmi nagy Albániára, és a hasonló nagy Magyarországra, a magyar-albán focimeccsekre, a vallásokra, valamint az anyanyelveinkre irányultak. Természetesen Gjergj – hiszen így hívták és szakmáját tekintve orvos volt – előállt a albán városokkal, a szülővárosával, és, hogy hová érdemes ellátogatni mindenképpen.
Beszélgetés közben kisétáltunk a parkolóba, hogy majd ott meglesz az utazási lehetőségünk. Várakozásra intett, majd elment a parkoló autók közé. Azonnal levágtam, hogy ily módon keres járművet. Odamegy, kérdez, alkudozik, aztán jöhet a következő autó, egészen addig, amíg meg nem leli a legoptimálisabb lehetőséget. Egyszer csak odasietett hozzám és mosolyogva tudatta velem, hogy megvan a fuvarom Shkodrába. Azt mondta, van egy taxis, aki 15 euróért elvisz az albán határig, majd ott találok olyan taxist, aki másik 15-ért továbbvisz a határtól Shkodrába. Azt gondoltam egye fene, olcsóbb már úgysem lesz, de több időt nem szeretnék veszíteni.
És láss csodát, éppen azzal a taxissal állapodott meg Gjergj, akit a lányok is éppen ajánlottak. Gjergj és én úgy váltunk el egymástól, mint két barát, és természetesen oda-vissza egymás vendégszeretetéről biztosítottuk a másikat, akár Albániában, akár Magyarországon találkozunk legközelebb. Becuccoltam az Octáviába, majd egy kövér gázzal elindultunk Albánia irányába, nagy megnyugvásomra.
A taxist Goránnak hívták és 32 éves kora ellenére semmi vagányság nem szorult belé, de nem ezért kedveltem meg. Lévén, hogy nem találtunk közös nyelvet, visszatértünk az ősidők kommunikációjához, az erős mimikához. A nyelvi akadályaink ellenére igen sokat megtudtam Goránról. Vele a horgászatról és az alpinizmusról beszélgettünk, mert ez a két hobbi határozta meg az életét. Annyit beszéltünk, hogy egészen kiszáradtunk. Megálltunk a legközelebbi út menti közért mellett és ellentmondást nem tűrően megvendégelt egy másfél literes narancs üdítőitalra. A megerősítés kedvéért, egy egyszerű fővárosi taxisról volt szó. (Gondolom nálunk is ilyenek a fővárosi taxisok.)
Ezt követően fél órás autózás után elértük a hőn vágyott Shkodra tavat, hogy közel húsz percet bolyonghassunk a hegyekkel övezett partja mentén. Gyönyörű, érintetlen vidék ez, amely szigorú védelem alatt áll.
Ahogy a határhoz értünk, Goran segített keresni egy mérsékelt árú albán taxist, aki továbbvisz utamon. Gyorsan megtalálta az emberem, mert rajta kívül más nem várakozott utasra. Én nem sorolom azt az autót és sofőrét a taxi és taxis kategóriába, de nem volt más választásom. Egy 35 éves ütött-kopott piros színű Mercedes-Benz várt rám, számos folttal és horpadással. Számára ez tökéletes munkaeszköznek bizonyult, ám engem kicsit aggasztott az autó állapota, tudván, hogy nem tökéletesek az albán autóutak. De sokáig nem gondolkoztam ezen, hiszen bizonyára nem ez lesz az első útja és nagyon reméltem, hogy nem is az utolsó.
Az albán fuvaros - aki jellemzőkre leginkább Torrente vékonydongájú kiadása volt – 30 euróért vitt volna Shkodrába. Én mondtam húszat, Goran is besegített a maga huszonötös licitjével, így az albán huszonötre igent mondott.
Mire odaérek Shkodrába 40 euróm bánja, de legalább ott vagyok és még ma. Gondoltam.
A határon fél órás várakozást követően gond nélkül jutottunk tovább, majd megálltunk tankolni az első Albániai benzinkútnál. Megláttam a töltőállomáson két túramotorost. Felcsillant a szemem, hiszen világ életemben motorral szerettem volna bejárni Európát. Oda kellett mennem. Amikor eldöntöttem, hogy kiszállok az autóból és váltok pár szót velük, megütötte a fülem valami. Megkérdőjelezhetetlenül azt hallottam, hogy „izé”. Biztos voltam benne. Füleimmel, mint egy zajokat neszelő dobermann ráfókuszáltam a két motorosra. Bebizonyosodott, hogy jól hallottam, mert még egy magyar szót sikerült beazonosítanom. Kipattantam az autónak látszó képződményből – ki kellett nyúlnom az ablakon, kívülről kinyitni a saját ajtómat, mert belső ajtónyitónak hűlt helye volt – és odasiettem a motorosokhoz. Szóba elegyedtünk.
Felvidéki magyar testvérek voltak a srácok. Egyikőjük egy Triumph Tigert ült meg – a hőn áhított gépem régebbi kiadása – másikuk egy BMW nyergében túrázott. Irigyeltem őket. Nagyon megörültem nekik, pár mondat erejéig szót váltottunk, de sajnos mennem kellett, mert az albán taxim útrakész állapotba került.
Az út közel sem volt sima. Legfőbb burkolatának a kátyút mondhatnám, ám gyakori eset volt hosszabb szakaszokon a murva is. Aszfaltot kizárólag mutatóba lehetett látni. Az öreg Mercedes motorja ki akart ugrani a motorháztető alól. Néha azt gondoltam, traktorban ülök. A kesztyűtartó folyton kicsapódott egy-egy zakkanónál es a térdemnek verődött. A biztonsági öv semmit sem fogott, funkcióját tekintve leginkább díszként volt jelen az autóban. Kapaszkodtam az ablak fölötti fogantyúba, ami erősen lötyögött, aztán rájöttem, hogy hiába minden biztonsági törekvésem, mert az egyetlen biztos pont ebben az autóban én vagyok.
Nem tudom, miként, de beértünk a határtól 40 kilométerre lévő Shkodrába. Örültem, hogy vége ennek a taxi útnak és boldog voltam, hogy odaértem első albániai úticélomhoz.
(Folyt. köv.)