Miert jo, ha faj? Miert, jo ha faj?

Minden elöleny eseteben a leghatekonyabb tapasztalasi es tanulasi folyamat, a fajdalomra adott reakcio es emlekezet.
Ha megtanultuk, hogy valam fajdlmas volt egyszer az eletben, azzal ovatosan jatszunk vagy eppen sehogy.
De vajon nyerünk vagy veszitünk azzal, ha tudatosan kerüljük a fajdalmat?
Egyreszt nyerünk. Megpedig fajdalom-mentesseget. Es mit veszitünk?
Valojaban mindent, ami az ösztönünkön tulmutat, azaz az emberi mivoltunkat.
Hiszen az embert nem az eszközhasznalat, gondolkodas es beszed különbözteti meg es emeli ki az allatvilagbol - mint ahogyan azt tapasztalatok hijan, elmeleti sikon koborlo tudosok papirra vetettek - hanem az ösztönk tudattal törtenö felülirasa.
Nincs mas elöleny a Földön, amely kepes lenne felelmet, agressziojat, ehseget, szexualis vagyat, fajdalmat, alvasat tudattal kontrollalni vagy teljes mertekben megvaltoztatni.
A fajdalomra törtenö reakcio tehat egy ösztön - megpedig a legerösebbek közül valo - amelyet kepesek vagyunk befolyas alatt tartani, illetve elnyomni.
Azzal, ha felülemelkedünk a fajdalmon, olyan erzesvilagokba nyerhetünk betekintest, amelyekröl eddig fogalmunk sem volt. Nem a fajdalomerzet tenyere gondolok, hanem, hogy mennyire mas minösegben eljük meg a fajdalommentes idöszakokat a kesöbbiekben. Sokkal inkabb megbecsült es szebb percek, orak, napok, evek es elet var rank, mint ha nem ismertük volna meg a fajdalom vilagat.
A fajdalomerzet treningezhetö es a fajdalom valojaban edzes, amelynek letezik fizikalis, lelki es erzelmi fajtaja.
Mindharom trenirozhato, megis legtöbben csupan a fizikai fajdalmat tudjak ertelmezni magukban. Pedig a lelki es erzelmi fajdalom hosszantartobb es mellyebb zonakat erint.
A fajdalom es annak edzese hatasara az ember megtanul objektiven ertekelni, megtanulja, hogy nem serthetetlen, es megtanulja az empatiat mas fajdalmat erzö emberekkel kapcsolatban.
Az is igaz, hogy a fajdalom erösebbe tesz, de ez az erö csakis akkor ad hozza a boldogsagunkhoz, ha mas emberek fajdalmanak enyhitesere vagy megszüntetesere hasznaljuk.
A fajdalomra soha nem szabad ugy gondolni, mint a szükseges rosszra! Ugy kell kezelni, mint a johoz vezetö göröngyös ut!
Hadd fajjon!
:-)

Önertekeles, önbecsüles

Ezek olyan dolgok, amelyekröl soha nem velekedtem sehogy. Nem szerepeltek a szotaramban es barki szajabol hallottam e szavakat, fogalmam sem volt, miröl beszelnek. Mi több, idegesitettek e fogalmak körüli ocska belemagyarazasok.
Most leirom a velemenyem.
Azt hiszem, csak a fontos es erteket kepviselö eszmefuttatasok tudjak felkelteni az erdeklödesem, igy nem veletlen, hogy ezek a kreaciok elkerültek.
Most megis azert foglalkozom ezekkel, mert sok szamomra ertekes es becsülendö baratom, ismerösöm 'küzd önertekelesi es önbecsülesi problemakkal'.
Ahogy ezt le,rtam, mar tiszta is lett szamomra, hogy az evtized üzleteröl beszelünk, amely 100%-ban kitalacio.
Mert mit jelent az önertekeles? Ertekeled a tulajdonsagaidat? Mi alapjan? Milyen szempontok szerint? A tulajdonsagok skalazhatok 1-töl 5-ig, 10-ig, 100-ig vagy 1000-ig?
Lassuk be, az önertekeles egy rettenetesen szubjektiv valami, amelynek semmi konkret alapja nincsen! Csakis az kepes önertekelni magat objektiven, aki megkerdöjelezhetetlenül makulkatlan tisztasagu eletet el, es minden egyetemes es spiritualis tudas birtokaban van. İlyen ember pedig nem letezik. (Vagy ha igen, soha nem fog nyilvanossa valni.)
Ha letezne, hozza lehetne viszonyitani a többi ember erteket, de akkor sem önös modon, hanem mint egy etalonhoz kepest.
De nem am csak az önertekeles ilyen bonyolult, hanem masok ertekelese rolunk is.
Egy rolunk alkotott ertekeles eleve egy szubjekt,v önertekelessel biro alaktol szarmazik, es ö mond meg egy szubjekt,v ertekelest rolunk? Egy szubjektiv önertekelesü egyen nem kepes objektiv ertekelest adni rolam.
Korunkban, az 'önertekelesi problemaktol' szenvedök, valojaban keresik a semmit. Elhiszik, hogy van objektiv önertekeles es mindenaron meg akarjak lelni, pedig teljesen rendben van az ertekrendjük.
Önertekelesi problemaja azoknak van, akik azt gondoljak, ertekesebb tulajdonsagokkal birnak a többi embernel.
A hamis önertekeles az egyetlen önertekelesi problema!

Az önbecsüles is hasonlo kerdeseket vet fel. Mikent es mi alapjan becsülheted meg magad? Es mi ennek a jelentösege?
Az ember becsülheti az eletet, amelyet kapott, de önmagat hogyan? Becsülheti a termeszetet, amely elteti, taplalja es boldogga teszi, de önmagat nem. Becsülheti a szükebb környezetet, amelyben nap mint nap mozog, de önmagat mikent? Es becsülheti az embereket, akik egesz eleteben körülveszik, de az nem önmaga.
Vagy megis?
Az önbecsüles ket emberhez kötödö fogalom (vagy helytelen kifejezes). Ugyanis minden ember masokon keresztül becsüli önmagat.
Ha te becsülsz valakit emberi tulajdonsagaiert vagy jellemeert, bisztos lehetsz benne, hogy ö viszont fog becsülni teged. Ez egy ilyen dolog. Probald megfigyelni sajat vagy ismeröseid kapcsolatain!
Ha talalkozol egy emberrel, aki tiszteletet es megbecsülest ebreszt benned, ugyanezt fogja erezni ö is. Es ettöl a pillanattol kezdve a masok altali megbecsülesed visszaszall magadra.
A lenyeg, becsülj masokat, hogy becsülhesd önmagad!

Nekem nincsen önertekelesem es önbecsülesem, eppen azert, mert nem tudom, mi az es/vagy mert nem letezö dolgok. Buta kitalaciokra pedig nem pazarlok energiakat. Viszont van elkepzelesem, akaratom, motivaciom, hitem, kitartasom, fegyelmem, amelyek eddig mindig bevittek a celba.
Az önbecsüles fogalma is eppen arra jo, hogy hianyarol lehessen beszelni es milliardos üzlet legyen terapiak, kepzesek, tanfolyamok, könyvek, filmek formajaban.
Nem akarok szemben uszni az arral - pedig az inyemre valo - csupan barataimnak, ismeröseimnek szeretnek segiteni, ha tudok.

Ne döljetek be nehany ehes pszichiater, pszichologus es üzletember agyabol kiokoskodott kifejezesnek!

Önbecsüles = becsülni mindent, ami nem te vagy

A munka boldogít

Tudom, sokan nem értenek egyet ezzel a kijelentéssel, hiszen a többségnek a munka, saját és családi megélhetési forrás, pénzkereset, amely inkább szükséges, mintsem fakultatív választható örömteli tevékenység.
Mégis azt mondom elsősorban személyes tapasztalataim alapján, hogy munkát választani igenis érzésből kell. Ha kecsegtet a pénz és/vagy a karrier, de nem látsz a munka hangulatának világába, később kétségeid lesznek a döntésed megalapozottságában.
Bizonyára sokan dolgoztak már jól fizető cégnél, impozáns titulusban, vagy kaszálták a pénzt a vállalkozásukkal. Természetesen nekem is volt több ilyen időszakom, mégis tele voltam hiányérzettel. Egyáltalán nem éreztem boldognak magam.
Az egyik ilyen munkaköröm legjobban fizető időszaka alatt, felálltam és otthagytam a céget. Nem gondolkodtam sokat. Nem alkudtam meg magammal és a munkáltatómmal, hogy pénzért cserébe elfelejtem az életem.
Az életet választottam, vigyorral az arcomon.
Mondanom sem kell, hogy két nap múlva már vártak a következő munkával, ráadásul egy olyan helyszínen, amely gyerekkorom egyik vágya volt. Természetesen igent mondtam rá, még akkor is, ha a fizetés meg sem közelítette az előző munkahelyét. De nagyon boldog voltam.
Egy idő után naná, hogy azt is meguntam, mert a célom ott is elértem (duplán is). Ekkor beszéltem pár ismerősömmel, hogy azt tervezem, kimegyek dolgozni külföldre. Egyikük marasztalt egy olyan lehetőséggel, amelyet mindenképpen ki kellett próbálnom, mert ismeretlen területe volt az életemnek. A kondíciók itt sem okoztak orgazmust és a munka helyszíne sem, hiszen az aktív tevékenységekből irodai székbe huppantam, ahol napi rendszerességgel néztem farkasszemet a monitorral.
Egy ideig élveztem, aztán már csak a társaság miatt tartottam ki, hiszen a hangulat példátlan volt. Azt hiszem azt az időszakot visszasírjuk (persze a nevetéstől) mindannyian.
Ezek után úgy döntöttem, valóban kimegyek külföldre ösztöndíjjal. És éppen az ösztöndíj leadása előtti héten újból megkerestek ismerősök, hogy mi lenne, ha... Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de hiszen..
Aztán hatottak rám. Könnyen megtalálták a nyomógombomat, hiszen ez a szakmájuk.:-))
Belevágtam abba, ami szintén egy új világot jelentett számomra. Sokat kellett tanulnom hozzá, mire megéreztem a valódi ízét, de azt mondhatom, hogy megleltem abban is a finomságot. Sajnos túl hosszú időt töltöttem ezzel a tevékenységgel, miközben a lepergett időmet nem tudom visszapergetni.
Elbúcsúztunk és megfogadtam, hogy innentől kezdve magamnak dolgozom. Van éppen elég ötletem, amely megvalósításra vár. Van éppen elég kapcsolatom, akik segítő kezet nyújtanak, ha szükséges és társulnak, ha érdekes számukra.
A barátaim tisztában vannak azzal, hogy képtelenség egy helyhez kötni engem fél évnél tovább, ezért sok esetben nem is próbálkoznak. :-)
Gyakran előfordult és még manapság is kapható vagyok rá, hogy egy magasabb kvalifikációt igényló munkát gondolkozás nélkül eldobtam egy kétkezi munkáért. Mert szerettem és jól éreztem magam közben. És nincs ennél fontosabb.
Ha jól érzed magad, az anyagiak sem fognak elmaradni, hiszen minden munkáltató szereti a produktív embereket, amelyet előbb-utóbb anyagi megbecsülésben mutat ki. És többet érsz majd neki, mint három másik munkás, akik szenvednek a munkahelyen.
A legkedvesebb kétkezi munkám a költöztetés, bútorpakolás volt még Egerben. Egész életemben nem imádtam annyira munkát, mint azt. Buli volt az elejétől a végéig. És persze edzés is. mindez sportoló barátokkal, ismerősökkel. A legjobb időszakom volt. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy fizetést kaptam érte.
El tudod képzelni, hogy azért fizetnek neked, hogy eddzél és a barátaiddal érezd jól magad? És néha a rendezvényeken zabáld degeszre magad?
Azt hiszem, ha Egerben laknék, továbbra is azt csinálnám. Hiányoznak is a srácok nagyon (és a kilencedik emeleti versenyzongorák)..:-)
Szóval, nagyon sok keserű arcú embert látok szembe jönni. Az elégedetlenség ott ül az arcukon. De az elégedettség nem abból fakad, hogy kézbe kap valaki négyszázezer forintot és azt vesz rajta, amit akar.
Az ember az életével lehet elégedett vagy elégedetlen nem a munkájával.
Aki nem elégedett a munkájával, valószínűleg az egész életét torzan éli.
És aki ki tud teljesedni a munkában és élvezi, több, mint valószínű, hogy rendben van az élete minden téren.
Nem szabad, hogy abba a hibába essünk, hogy a munka éltet és ad megélhetést!
Adjál te életet a munkádnak, hisz a munkád minősége, hangulata éppen olyan lesz, mint amilyen te magad vagy!

Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...

A vas ereje

Talán mindannyiunknak voltak olyan momentumok az életünkben, amelyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodásmódunkat, élethez való viszonyunkat, értékrendünket.
Engem -hála a rendezőnek- tömkelegével látott el az élet meghatározó momentumokkal.
Ezek a pillanatok magányos percek, hiszen ilyenkor érinti meg leginkább lelkünket az esemény.
Tizenhét éves koromban -amikor már egy éve szorgalmasan tréningeztem választott sportomban- addig soha nem tapasztalt elszántság lett úrrá rajtam. A karácsony napjai is edzéssel teltek, mert engedélyem volt használni az akkor zárva tartó edzőtermet. Egyetlen napot sem voltam hajlandó kihagyni. Azt vallottam és vallom ma is, hogy a szervezetünk, testünk mit sem sejt a napok és ünnepek elnevezéseiről és mibenlétéről. A szervezetünknek megvan a saját ciklusa, amelyben nincs piros betűs ünnepnap.
A Szilveszter éjszaka legtöbbször azzal telt, hogy a gondolataimat rendeztem és a céljaimat vettem lajstromba. Ezen az egyetlen éjszakán képes voltam akkora motivációt felhalmozni, hogy az szinte egész évben kitartott.
Csak akkor tudtam lefeküdtem aludni, amikor úgy éreztem teljesen végeztem a tervezéssel. Lefekvés után, még legalább egy órát gondoltam a célok elérésének pillanatára. Vajon mit érzek majd akkor? És, hogy reagálok majd a szituációra?
Ezekkel a gondolatokkal ringattam álomba magam.
Ezek a gondolatok már Újév első óráit múlatták.
Újévkor soha nem tudtam sokáig aludni, hiszen az első naptól élt bennem a tettvágy, mert ebben az évben is csupán 365 nap áll a rendelkezésemre, ami nagyon kevés a sok-sok tervem megvalósításához. Legtöbbször sétával vagy futással indítottam ezt a napot. Arra gondoltam, hogy ha az Újévet fegyelmezetten tudom megélni, akkor a többi napot sokkal könnyebben abszolválom.
Újévkor az edzőterem zárva volt, de természetesen nekem nem volt vesztegetni való napom, ezért siettem edzeni. Akkor még magnókazettáról összeválogattam azokat a számokat, amelyek hatására még többet tudtam kihozni magamból, és nekiláttam az edzésnek egyedül. Az újévi edzések hosszabbak voltak az átlagosnál, mert fokozott koncentráció igényeltek. Ilyenkor vettem elő a legnehezebb gyakorlatokat, és a fájdalomküszöbön túl próbáltam teljesíteni minden sorozatot. Ehhez kellett a magány.
Az egyik "mumus" gyakorlatomnak a guggolás számított. Mindig félve kezdtem neki, mert borzasztó gyengék voltak a lábaim és tüdővel sem bírtam.
Talán a második sorozatnál tartottam, amikor nekitámaszkodtam az állványon pihenő, súlyokkal megrakott rúdnak. Belenéztem a tükörbe, és valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem sírni. Soha nem volt ilyen azelőtt. Nem érdekelt az ünnep, sem a hóesés, még a finom ételek sem. Egy dolog érdekelt, hogy ott edzhessek a teremben. És mégis álltam a tükör előtt a súlyra támaszkodva, és folytak a könnyeim. Csak néztem a tükörben, hogy mi történik. Talán ez egy reakció volt arra, hogy ennél többet nem tehetek, de bennem volt a többlet akarás. És éppen egy olyan gyakorlatnál történt ez, amelyet egyáltalán nem szívleltem. Ne szépítsünk, ki nem állhattam.
Eltelt pár perc. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom és már koncentráltan ballagtam vissza a terembe.
Odaléptem a súlyhoz, rátettem a kezem. Külön a tárcsákra és a rúdra is. Éreztük egymást, szinte beszélgettünk -ettől a pillanattól vagyok tisztelettel a tárgyak iránt is, nem csak az élőlények iránt.
Beálltam a súly alá, kiemeltem és elkezdtem guggolni. Addig csináltam, amíg bírtam. Aztán jött a következő sorozat, majd az azt követő, és így tovább. Nem számoltam semmit, addig csináltam, amíg örömet okozott. Aztán azon túl is. Szinte nevetve guggoltam, örültem gyakorlat közben, annak is ha fáj. A pihenőidőben teljesen feldobott állapotban voltam és alig vártam, hogy ismét nyakamban legyen a súly.
Amikor végeztem, megdöbbenve láttam, hogy több mint egy órán át guggoltam.
Ettől az naptól, ettől az edzéstől számítva a guggolás lett a kedvenc súlyzós gyakorlatom. Ha csupán egyetlen gyakorlatra lenne lehetőségem egy edzés alkalmával, biztosan ezt választanám.

Úgy érzem, ez volt életemben az a pillanat, amikor megtanultam önszántamból eljutni addig a pontig, amit ha túllépek, nagyon sok boldog pillanatot kapok az élettől. Ha viszont nem lépem át, örök veszteglés lehet az életem.
Átléptem.
És ez a lépés megtanított továbblépni minden nehéz vagy lehetetlen szituációban. És az életben is rendre tovább léptem. Abban is, amit nem szerettem. Éppen azért, hogy más aspektusból is lássam és talán megszeretem, akárcsak a guggolást.
Bejött. Mindennel.
Ettől a naptól elhatároztam, hogy soha semmit nem adok fel az életben. Tart, ameddig tart az elérése, de nem adom fel. Akár egész életemben is ott lehet a céljaim között fejben vagy papíron, de soha-soha ki nem törlöm. Mert bármikor jöhet a pillanat, amikor átléphetem a határt.

Tisztában vagyok vele, hogy annyi célom van, amennyi egy ember életébe nem fér bele.
De azzal is tisztában voltam, hogy utálok és nem tudok súllyal guggolni.
Egy sorozatnak akkor van vége, ha csattan a súly az állványon, nem pedig amikor elkezdjük a gyakorlatot. Sokaknak már akkor vége van, amikor még ki sem vették a súlyt, mert előre eldöntik, mennyit csinálnak, miközben lehet, hogy dupla annyira is képesek lennének.
Az élet ugyanilyen. Megállnak az emberek a felénél, mint amennyire képesek.

A vas ereje mindenkiben benne van, csak fel kell tudni szabadítani.

Az elveszett totem

Azt hiszem, a világon minden ember rendelkezik totemekkel, de legalább egy olyan tárggyal, amelyet mindig nagyon közel kell tudnia magához, különben rossz érzései lesznek.
Természetesen nekem is van/vannak/voltak/és talán lesznek is ilyen tárgyaim.
A személyes totem az ember érzelmi, spirituális életének és emlékeinek tárgyban összesűrített jelképe.
Az én személyes totemem egy bőrnyaklánc volt, amelyet két héttel ezelőtt veszítettem el. A nyakláncon három "medál" függött. Mindhárom különböző, de meghatározó dolgokat képviselt az életemből.
A legrégebbi egy szaruból készült kard medál volt, amelyet még anno, egy balatoni családi nyaralás alkalmával vásároltunk nagyjából 22 éve. Akkor is azért esett a választásom arra a medálra, mert már gyermekkoromban is vonzott a kardforgatás.
A másik elveszett totemem egy ezüst fülbevaló, amelyet közel tíz éve kaptam az igaz barátomtól, aki be is "építette" azt saját kezűleg a fülembe anno. A megismerkedésünk és a barátságunk egy nagyszerű időszakot jelentett az életemben.
A harmadik totem egy tevecsont nyaklánc darabja, amelyet Jordániából hurcoltam haza magammal. Ez képviselte és testesítette meg számomra a közel-keleti kultúra iránt érzett szimpátiámat.
Mindegyik tárgyban külön-külön is hihetetlen emlékek, élmények és energiák rejtőztek, és bármikor ránéztem, problémamentes lettem.
De mindhárom a Földközi-tenger részévé vált egy intenzív hullámfürdő alkalmával. Jól esett birkózni a természettel, és közben nem érdekelt semmi más. Még az sem, amire máskor mindig ügyeltem.
Talán ennek így kellett lennie.
Nem kell, és nem is szabad, hogy az ember élete tárgyaktól függjön!
A gyermekkoromra és a családdal töltött időre továbbra is örömmel és jó szívvel gondolok vissza. A barátom, most is és életem hátra levő idejében is barátom marad, akár megvan az a fülbevaló, akár nincs. Az aprólékosan kidolgozott tevecsont karika pedig nem erősíti meg még jobban a keleti kultúra iránti érzéseimet.
Megy ez nekem totemek nélkül is!
Akkor hát miért ragaszkodunk a tárgyakhoz?!
Talán mert egy boldogabb, szebb időszakra emlékeztetnek?
Talán igen.
De egy biztos, ha képes vagyok a totemeimet fejben tartani, akkor nincs szükségem a tárgyakra.
És ameddig a gyerekkoromat élem - mert még ma is azt élem - a barátom barátom marad és más kultúrákat kedvelek, addig boldog vagyok. Akár van nyakláncom, akár nincs.

A totemeim odaadtam a Földközi-tengernek, hogy bepillantást nyerhessen az életembe...

Viszont létezik még egy totemem, amit senki és semmi nem fog elvenni tőlem, és csak annak adom oda, akinek úgy érzem odaadható.
Az életem.

Egyetlen kívánság

Egy barátommal arról beszélgettünk, ki mit kívánna, ha lehetőség adódna egyetlen kívánsága teljesülésére.
Ő azt mondta, kívánna egy olyan pénztárcát, amit akárhányszor kinyit, mindig kétszázezer forint lenne benne. Megértem, mert egy-két nap nyitogatással bármit megvásárolhat a világon, aminek pénzben kifejezhető ára van. És sajnos pénzben egyre több minden kifejezhető...
Én akkor nem tudtam mit mondani, mert éreztem, ez nem egyszerű dolog, de azt is tudtam, nem kellene túlkombinálni. Aztán elfeledtük a kérdést és folytatódott a nap.
Lám, most ez ismét eszembe jutott.
Azért nehéz erre válaszolni, mert az ember annyi mindent szeretne közösségeknek, családnak, önmagának, a Földnek, hogy nem a konkrét tényszerű kívánságon gondolkodik, sokkal inkább azon, kinek, minek kívánjon.
Most, amikor írom ezeket a sorokat, még mindig nem tudom a kívánságom. Azt ellenben tudom, mit nem kívánnék. Nincs szükségem korlátlan pénzmennyiségre és örök életre sem. Ez maradjon a programozók eszköze a konzoljátékok fejlesztésénél.
Az igényeket meghaladó pénzmennyiség csak a bajt hozza magával és az örök élet is több keserűséget kínál, mint örömöt.
Na de éppen itt a legnagyobb probléma! Minden kívánságot az ember legelőször saját érdekből vizsgálja meg. Boldog leszek-e én ettől? Pedig az ember egyedül soha nem tud boldog lenni egy gondoktól terhes világban, boldogtalan közösségben és tönkretett természetben.
A kulcs tehát nem az énben, hanem a miben, vagy a mindenben rejlik.
Elképzelhető, hogy bizonyos körülmények között a kívánságom nagyon is énközpontú lenne, mint például egy pohár vjz a négy napos sivatagi gyaloglásban. Vagy hajótöröttként egy talpalatnyi föld, ahol legalább egy árnyékot adó pálmafa árválkodik.
Viszont más a helyzet akkor, ha relatív kiegyensúlyozott életet él az ember. Ebben az esetben nagyobb volumenben gondolkozik az illető.
Olyan dolog jár a fejében, amelynek hatása globális, érvénye pedig kihat az elkövetkezendő időkre.
Viszont ez már akkora felelősség, amely egyetlen ember vállán nyugodva komoly aggodalomra adhat okot. Szüntelen kérdések tucatjai merülnek fel, mi lesz akkor ezzel, mi lesz akkor azzal, vajon jó-e így nekik, stb.
Nehéz...

De azt hiszem megszületett a kívánságom.
Azt kívánnám, hogy mindaz a tudás, tapasztalat, képesség és készség, amely az emberi fajban az eddig eltelt idő során felhalmozódott, legyen meg bennem. Sót mindenkiben. Ugyan is ekkor tisztán látnánk a jövőnket, mi több más jövőt alkotnánk, amely szebb, élhetőbb, boldogabb, nem csak az emberek számára, hanem minden élőlénynek. Még az időben sem kellene visszamennünk, hogy egyensúlyt teremtsünk.
Ha az egyén tudná mindazt, amit nem tud, teljesen más világrend és értékrend uralkodna. A tökéletes, biztonságos, egészséges, toleráns időszakot élnénk, ahol a pénz nemlétező fogalom, a természet az életterünk, az energiaellátásunk, táplálkozásunk bőséges, életünk vidám, tudatos és egészséges.
Mert ha egészségben, boldogságban és bőségben él az ember, minek a pénz?
Talán olyan dolgokra, mint az Avon rúzs, Dolce Gabbana pulcsi, Nike cipő, Ferrari, plüss szőnyegpadló, stb.? Ezektől nem leszünk sem boldogabbak, sem jobban tápláltak, sem egészségesebbek. Sőt!
Ezek arra jók, hogy elcseréljük a többlet pénzünket sok bugyuta fölösleges kacatra, amelyeket később megununk, kidobunk, elfeledünk.
De a boldogságot soha nem lehet elfeledni. A kirobbanó egészséget szintén nem lehet feledni, mint ahogy azt sem, milyen ezeknek a hiánya.
Tehát, ha egyet kívánnék, tudást kérnék mindenkinek. Az összes tudást, ami létezik e Földön.

Kíváncsi lettem. Te mit kívánnál?

Kollektív mélyrepülés

Hiába minden előrejelzés, bizonyosság és aktuális állapot, amely az emberi hülyeség következményeként megállapítható, illetve prognosztizálható, menthetetlenek vagyunk önmagunkkal szemben.
Az ember tönkre tesz maga körül mindent, amit érzékszerveivel képes felfogni (áldott legyen a természet, hogy ennyire gyenge érzékszervekkel rendelkezünk a többi élőlényhez képest).
Kezdődött az ökológiai katasztrófák garmadával, amely a mai napig tart és több száz faj kipusztulásához vezetett. Ezek némelyike tudatos pusztítás eredménye volt pusztán nyereségvágyból (prém, hús, területszerzés, fakitermelés, folyók duzzasztása...), míg mások felelőtlenségünk következményei (olajfúró balesetek, tankerek elsüllyedése, kísérleti atomrobbantások...).
Folytatódott a rombolás, de már globális környezeti elemek irreverzibilis pusztításával, amelyek saját életterünket is alkalmatlanná teszik az egészséges élethez. Amit állandónak, sérthetetlennek hittünk, kiderült, hogy nagyon is sebezhető és törékeny. Ebből fakadóan még nagyobb hatalmat érezhettünk a természet felett. Csupán azzal nem számoltunk, hogy bár tönkretenni tudjuk, de akaratunk szerinti befolyást gyakorolni nem tudunk rá. Ez szintén a fogyatékos fajunkra jellemzően, a mai napig tart.
Végül a legnevetségesebb - és a fentiekhez képest legbanálisabb - pusztítást a saját magunk által gerjesztett és létrehozott világban, a pénzpiaci életben okoztuk. Azzal, hogy olyanokra használjuk a pénzt, amire nem kell. Az ember pénzből akar pénzt, ami teljesen abszurd, hiszen a pénz a termékek és szolgáltatások ellenértéke. A pénz nem lehet a pénz ellenértéke, csak turpissággal, de előbb vagy utóbb ez a kártyavár eldől. Most majdnem megtörtént, és hamarosan teljesen összeomlik.
Egyik vészjósló eseményből sem tanultunk a világon semmit. Hiába a több millió földönfutóvá lett ember, hiába a rengeteg kipusztult állat- és növényfaj, hiába a mérgezett víz, föld és levegő, hiába az éhínség és a szomjhalál, hiába a megannyi halálnem.
A legcsekélyebb intelligenciával bíró élőlény megtanulja, hogy ami árt neki, attól távol tartja magát. Mi, emberek, akik a legintelligensebb fajnak mondjuk magunkat erre képtelenek vagyunk? Az intelligenciánk valahol a zsurlók és a páfrányok között lehet a cselekedeteink alapján (bár ezzel lehet, hogy megsértem e becses növényeket).

Elérkezett az idő, hogy megtapasztaljuk, mivé tettük a világot, és számot adjunk cselekedeteinkről. Egyszerre kapjuk vissza mindazt kamatostul, amit kiosztottunk a világnak, úgyhogy ne remegjen panaszos ajkunk az időjárást szidva, a forint értékének csökkenését látva, vagy a benzin árának emelkedését tapasztalva.
Ha azt gondoltuk, hogy a boldogságunkért semmi nem elég nagy ár, hát bizony nagyon melléfogtunk, ugyanis pontosan azt tesszük/tettük tönkre, ami a boldogságunk kulcsa. Az egészséges élethez és életközösségekhez szükséges feltételeket semmisítettük meg.

És, hogy ki lehet-e lábalni ebből a slamasztikából? Meggyőződésem, hogy igen (könnyen és gyorsan). De ha az a kérdés, hogy ki fogunk-e, akkor ugyanilyen meggyőződéssel állítom, hogy nem.
Mert mentálisan gyenge és buta hozzá az ember.

Nyolc napon túl gyógyuló "sérülés"

Számos példával tudunk előrukkolni, amikor ismeretlenül buszon, villamoson, közterületen, vagy gyorsétteremben fizikai atrocitás ér valakit váratlanul, ismeretlenül, a szenvedő alany számára ok nélkül és felfoghatatlanul. Csak mert a támadónak éppen olyan napja volt. Ez a szituáció bárhol, bármikor, bárkire valós veszélyt jelenthet.
Amennyiben nincs hatóság a környezetünkben, szinte kizárt a segítség. Csak magunkra számíthatunk. Önvédelemből ártalmatlanná tehetjük a támadót, de előtte meg kell várni, amíg támad (betöri az orrunk, fejbe vág baseball ütővel, lekardoz, megszurkál, lelő, belénk injektál valamit, megrugdos) és ezt követően léphetünk mi jogos önvédelmi céllal. Szép kilátások.
Ha előbb ártalmatlanítjuk a támadót a kelleténél, gyorsan az őrsön, majd előzetesben és a bíróságon találhatjuk magunkat. Jó esetben fizethetünk a - "korán" kivédett - támadás szándékát véghez vinni akaró embernek, rosszabb esetben rács mögött találhatjuk magunkat.
Van azonban egy "megelőző jogos védelem" című történet a jogban, amely nagyobb teret enged az önvédőnek, és nem szükséges megvárni, míg nyomorékká vernek vagy másvilágra küldenek.
Príma! Végre megmenthetjük magunkat. Védhetjük testi épségünket, egészségünket a nyolc napon túl gyógyuló atrocitásoktól.

De mégsem.

Vajon mi a helyes cselekedet, amikor látod, hogy egy ember olyan dologra készül, amely komolyan veszélyezteti a testi épséged és mások testi épségét is?
Még határozottabban próbálnánk fellépni igaz? Mert nem csak rólam van szó, hanem a környezetemben lévő más emberekről is, akikért többé-kevésbé felelősséget érzek, ha tudok tenni valamit értük.
Márpedig tudnék.

Bizonyára emlékszünk a arra az esetre, amikor Debrecenben megvertek egy egyetemistát a buszon, mert köhögött.
Nem tudom, mi lett az ügy vége, de azt hiszem a két nőt, aki tette, elítélik. Talán felfüggesztett börtönbüntetést kapnak garázdaságért.
De mit is tettek ők valójában?
Próbálták védeni magukat a saját eszközeikkel, riadtan és félelemmel teli. Ekkor fertőzött leginkább a H1N1. Már nem is a nyolc napon túl gyógyuló egészségkárosodás volt a tét, hanem egyenesen az életük.
Ilyenkor mi a teendő?
Azt mondjuk a teli szájjal ránk köhögőnek, hogy: "Elnézést uram! Legközelebb ha köhög tegye a szája elé a kezét, hogy ne öljön meg 4-5 embert! Higgye el nem magam miatt mondom, mert nekem már mindegy, hiszen rám köhögött..."

Türelmes és toleráns embernek tartom magam, de én sem bírom, ha arcomba köhögnek, pláne ha kapok hozzá egy kevés nyálat is. Ez megesik a bankban, postán, tömegközlekedésen, úton-útfélen. Ilyenkor össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne ragadjam meg az illető kezét, és nyomjam le torkáig, hogy "Ha a jó édes anyád nem tanított meg arra, mit kell tenni a kezeddel, amikor köhögsz, akkor megmutatom. Ezt!" és tolnám könyékig szájába a kezét.

Mert egy pofont, vagy egy öklös maflást könnyedén - szinte vigyorogva - kibír bárki. Maximum az önbecsülése sérül és lesz egy lila foltja, de a vírusok komolyabb támadó eszközök a lőfegyvereknél. Ezt megannyi háború és járvány bizonyította már.
És pont emellett menjen el az ember csukott szemmel?

Ha lehetne választanom a sok támadás közül, akkor azt szeretném, hogy minden nap találjon meg valaki, minden nap adjanak egy pofont, tockost, maflást, rúgást - ha tudnak - de ne tüsszentsenek és köhögjenek nyitott szájjal, kéz nélkül az arcomba 50 cm-ről. Egy utcai csetepatét követően a szervezet gyorsan regenerálódik. Már 2 perc után teljes értékű fizikai tevékenységet tudunk végezni, kis esztétikai módosulásokkal. Viszont egy alap influenza vagy csak egy nátha vírusával megtámadott szervezet is legalább egy, de inkább kettő hetet kell, hogy szenvedjen. A komolyabb nyavalyákról nem is beszélve.

Akkor hát melyik esetben jogosabb az önvédelem, illetve a megelőző jogos védelem?


Köszönöm, már jobban vagyok! :-)) De legközelebb bizony isten leütöm, aki rám köhög!

Új élmények

Vajon az embernek mikor van itt az ideje megtenni bizonyos dolgokat? A bizonyos cselekedetek, élmények, vajon minek a kérdései? Kor, lehetőség, körülmények, félelmek, motiváció vagy egyéb?
Talán mindez együttesen. A dolgok megtörténnek az emberrel, mert többé-kevésbé úgy akarja. Másrészt társadalmi elvárásoknak "kell" megfelelnie, harmadrészt pedig úgy alakulhat az élet, hogy eseményeket sodor a nem éppen kikövezett utunkba.
Sok élményt megéltem az eddigi életem során. Ha visszatekintek, nem is értem, hogy a francba fért bele ez a rengeteg minden ebbe a szűk 33 évbe. (És ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez csupán az életre hangolódás volt. Az igazán tartalmas, mély és mennyiségi élmények ideje azt hiszem csak ezután jő el.)
De minden nap ügyelek arra, hogy ha lehetőségem adódik olyat csinálni, olyat tapasztalni, kipróbálni, látni, hallani, amelyben eddig nem volt részem, attól teljesen bezsongok.
Ilyen esemény volt a gyönyörű napsütéses hétfő délben, Budapesten a Rózsák tere templomkertben. Már 2-3 éve szerettem volna leülni ebbe a kertbe, nézni a zöld füvet, a virágokat, ahogyan a szellő ingatja afák koronáját, hallgatni a madarak énekét, turbékolását és párszor megvárni a harangszót. De sajnos amíg Budapesten éltem - 15 percnyire az ominózus helytől - érdekesmód ezt nem tudtam megvalósítani. Tegnap végre igen.
Erre a helyszínre beszéltem meg találkozót egy kedves barátommal, de már idejekorán odaérkeztem, hogy kiélvezzem azt, amit évekig nem tehettem meg a felfokozott életvitel következtében. (Vagy legalábbis ez lehetett a kifogásom.)
Leültem egy szabad padra szemben a napsugarakkal, és néztem a csodát. Élő természet pár száz négyzetméteren, háttérben szép templommal, fejemben halódó hétköznapi gondolatok. Átadtam magam a környezetnek. Belekerültem.
A talajon néhány galamb totyogott, majd idővel megérkezett még jó pár, hogy legyen mit nézegetnem. (Szeretem a galambokat a legtöbb városi emberrel szemben, akikbe sikeresen beleverték a "galamb emberre veszélyes, piszkos, rossz és fertőző madár" agyrémet. A galamb ugyanolyan gyönyörű madár, mint bármely másik, csupán megszokta a szemünk a jelenlétét, és már nem nyújt sokak számára esztétikai élményt. Gyanítom, ha galambok helyett flamingók vagy paradicsommadarak tollászkodnának a Deák-téren, hasonló bánásmódban lenne részük, mint a galamboknak. A gyűlölet alanyai lennének. A jó múltkoriban láttam egy tévéműsorban, miképp vélekednek a városi emberek a galambokról. Lesújtott az a fajta dilettantizmus, ami áradt belőlük. Többen hangoztatták, hogy ki kellene irtani a galambokat. Félnek tőlük, mert számos fertőzést terjeszthet. Ez igaz. De melyik állat nem? És ha már a fertőzéseknél tartunk, hadd említsem meg, hogy az ember sokkal több fertőző betegséget terjeszt, mint bármely más állat. Akkor ki kellene irtani saját magunkat is saját magunk védelme érdekében és félelme okán???)
Szóval ültem a kertben és néztem a pompás színekben játszó nyaktollakat viselő galambokat. A hímek vadul járták násztáncukat a tojók körül, akik meneküléssel reagáltak eme természetes gesztusra. Kitettek magukért a hímek, de semmi. Aztán figyelmes lettem egy párra, ahol a hím másfajta rituálét végzett. Szárnytövéhez hajtogatta hátra rugalmas nyakát, ami különbözött a többi hím felborzolt tollazattal, kiterített, talajt érő faroktollal turbékolva köröket sétálgató társaitól.
Rögtön fel is keltette az érdeklődésem, és kíváncsian vártam a fejleményeket.Aztán láttam, hogy a tojó nem menekül. Oldalt áll a hímnek és néha csőrével a hím nyakát érinti. Majd hosszasan elkezdtek "csókolózni". Ez megdöbbentett. A két madár egymás csőrében volt. Ki tudja, talán még a nyelvük is járt.
Aztán a hím körüljárta a tojót kétszer, majd a tojó leült a földre. A hím galamb felugrott a tojó hátára, szárnyaival egyensúlyban tartva testét. A tojó kissé megemelte faroktollait, hogy a hím hozzáférjen, amit barátunk ki is használt. Kissé oldalt tartva, faroktollai lefelé kutakodtak. 3 másodperc aktust követően komótosan, két különböző irányba sétáltak el.
Nagyon tetszett, mivel már régóta szerettem volna megfigyelni a galambok nászát. Ha már egy környezetben élünk, tudjunk meg a lehető legtöbbet a másikról, hogy jobban megértsük, és így jobban megbecsüljük őket.
A ráadás sem váratott magára sokáig. Nagyságrendileg 8-10 perc elteltével ugyanez a párocska megismételte szerelmi rítusát és aktusát másfél méterre előttem. Mintha tudták volna, hogy kíváncsi vagyok rájuk, és ők kegyesen engedtek bepillantást nyerni "privát" életükbe.
Éreztem, hogy nagyon nagy ajándékot kaptam aznap a természettől.

Leéltem közel 34 évet úgy, hogy minden nap találkozok galambokkal, de sosem ismertem őket igazán. Most megadatott valami plusz, aminek módfelett örülök.
Az én életemben nem egyedi eset a kései tapasztalat. 31 évesen vásároltam életem első tusfürdőjét. Addig ugyanis csak szappant vásároltam. Ennek is megvolt az oka. Gyerekkoromban egyszer megmostam az arcom tusfürdővel, amit akkor még folyékony szappanként aposztrofáltak. Nyomtam a kezemre, majd megmostam vele az arcom. Aztán teljesen pánikba estem, hogy nem tudom lemosni az arcomról azt a nyálkás, csúszós, sikamlós valamit. Azóta szappan párti vagyok. És bár akkor még nem tudtam, milyen gyilkos méreg a szervezet és környezet számára a tusfürdő, távol tartottam magamtól azokat. A véleményem a tusfürdőkkel kapcsolatban nem változott, azonban két éve találtam meg azt a különlegességet, amelyet le tudok mosni magamról és a környezetet sem terheli túlzottan.

De említhetném a mosógép használatát is, amelyet két és fél hónapja kezdtem használni 33 évesen. Egész eddig kézzel mostam, mert számomra nem volt teher a fizikai tevékenység, és az aznapi szennyest gyorsan elintéztem kikapcsolódásként.

Az élet gyönyörű! Minden nap tartogat valami új élményt. Nagyon várom a holnapot!!! :-D

Az értékrend ereje

Éppen ma délelőtt, ezen a gyönyörű, verőfényes március végi napon pillantottam meg a legszebb nőt, akit valaha láttam. Nem túlzok, közel 34 éve nem találkoztam a lányhoz fogható gyönyörűséggel, bármerre is jártam eddig a világban. Retusálni sem lehetne hasonló szépséget.
Ugyanakkor semmit nem tudtam róla. Néhányszor egymásra pillantottunk - lévén, hogy egymással szemben ültünk a HÉV-en - de nem tartottak soká ezek a becserkészett pillanatok, nehogy zavarba ejtsük magunkat vagy egymást.
A fülében fülhallgató, amelyből szolid, nem a divatos dübörgős ritmusok neszei szivárogtak ki. Így már többet tudtam róla, pedig nem volt célom megismerni.
Nem feltétlenül a divat meghatározó az egyéniségében, és amit a többség előntben részesít, sokkal inkább az, ami kedvére való. Ugyanakkor kizárja magát a külvilágból, a környezetből. Elbarikádozza magát mindenféle verbális kommunikációtól és ingertől. Ez meg is határozta kommunikációnkat, ami ezáltal zéró szinten maradt.
Soha nem értettem meg igazán azokat az embereket, akik a napi tevékenységeik során a fülhallgatós zenébe menekülnek. Ráadásul ropant veszélyes is lehet a városba. Hosszútávon ez a fajta sajátosság kommunikációs és beilleszkedési problémákat is okozhat, mert hasonlít egy falhoz, amit maga köré emel.
Ezek már értékrendet tükröző megnyilvánulások - akárcsak ez a blog. Az értékrendet tisztelni kell, elfogadni és ha van rá lehetőségünk, fejleszteni. Nem csak a sajátunkét.
Bár többször leírtam, hogy az én bejegyzéseim is egyfajta értékrend megnyilvánulásai, mégis nehezen fogadja el egy-két olvasó, és fölösleges vitába kezd, hogy ez vagy az mekkora hülyeség és különben is, mindenkinek megvan a saját élete. Ez így van. Soha senkinek nem mondom meg, mit tegyen, de remélhetőleg gondolatokat ébresztek. Ha valakinek belerondít az énképébe egy iromány vagy a szerzőt átkozza, az nem velem kell, hogy kardoskodjon, hanem önmagával.
Sok embernek nincs kialakult értékrendje, azt vallják magukénak, amit rájuk kényszerítenek, vagy generációkon keresztül hordoznak, esetleg pszichés ráhatás alatt (reklámok, divat, stb.) rájuk ragad. Ezek is egyfajta értékrendek, bár nem saját.

Az ember az értékrendben él. Az értékrend tanulmány, filozófia, vallás, napi rutin és befejezetlen életmű egyszerre. Kizárt, hogy képes legyen az ember értékrend nélkül élni. Értékrendbeli különbségek azok, amelyek előjellel ruháznak fel embereket, hiszen a pozitív és negatív tulajdonságaink, mind-mind az értékrendünk egyéni vetületei.

Ennek megfelelően természetesen van etalon értékrendú ember számomra, mind nő, mind férfi értelemben.
Az nemek értékrendje abban különbözik az általános emberi értékrendtől, ahogyan viszonyul a másik nemhez. Azt hiszem, van számomra tökéletes férfi értékrend, amely csiszolandó, tanulandó és önmagam részére célként kitűzhető, valamint létezik a számomra tökéletes női értékrend, amely másokban keresendő.

A nő, aki számomra a legtöbb értékkel felruházott, alapvetően intelligens.
Vannak ambíciói magánélet és munka terén egyaránt. Nem rendeli alá magát tőle ellentétes értékrendű tevékenységeknek érdekből. Harcol, küzd a céljaiért, ha kell egész életén keresztül.
Produktív, és tevékenységét bár imádja, túlmutat önös érdekein. Emocionálisan fejlett, olyannyira, hogy néha döntése esetén a racionális megoldást felülírja az érzelmi befolyás. Bizonyos dolgokban igenis erősnek kell lennie, míg másokban gyengének. Ki kell egészítenünk egymást, de nem várhatunk egymástól lehetetlent. nyitottnak kell lennie az újdonságok felé, Kipróbálás szintjén a nemleges válasz az információ, a megismerés megtagadása, amely ellenkezik az nyitottság, a világ és az önmagunk megismerésével.
Ha nem tud megoldani valamit, azt nem kell szégyellni. Segítséget kell kérni bátran. Senki nem képes az emberiség kultúráját önmaga birtokolni és gyakorlatban kivitelezni.
Segítse a célomat, mint ahogyan azt tőlem is elvárhatja. Ki kell jelölnünk azonban közös célokat is, amelyekért közös erővel küzdünk, mert ez az, ami összetart két embert hosszú éveken keresztül.
A feltétlen őszinteség önmaga és mások felé igen fontos. ha nincs mit rejtegetnie, éljen nyitottan. Ha nyitottan élünk, nincsenek lehetőségek támadásra, és félelemre sem. (Általában a támadási pontok és a frusztráció oka az eltitkolt események, adatok és a rejtegetés, titkolózás. Csak és kizárólag ezeket az infókat tudják az ember ellen fordítani. Amit mi magunk teszünk nyilvánvalóvá, az nem támadási pont.)
Az aktív életmód szinte elengedhetetlen. Nem fanatizmus szintjén, de élményszinten kötelező.
A természet ismerete, szeretete ugyancsak elengedhetetlen. Leginkább geológus, geográfus, csillagász, klimatológus, paleökológus, paleontológus, biológus (bármely szakága: zoológus, herpetológus, botanikus, ornitológus, tengerbiológus, stb.) értékrend elfogadható számomra. Bár értékelem a humán beállítódást, természettudományos érdeklődés mégis túlmutat az emberen.
A vallásokkal toleráns vagyok, számos vallási szent könyv tanulmányozásával levontam a konzekvenciát, mégpedig, a hit az érték, a vallás pedig egy útvonal a hithez. Bármely vallás képes eljuttatni a hit felé, de az minden esetben a személyen múlik, nem pedig a felekezeten.
Mi több, az ember vallás nélkül is legalább annyira tisztán hihet abban, amelyben a vallásos emberek. Sőt, gyakran objektívebb, tisztább erősebb a hite.
A művészet nem kritérium, de értékesebbé teszi az embert. Hiszen olyan kifejező eszköz, amelyet mesterien kitanultunk, elsajátítottunk. Mindenképpen élményt, megnyugvást, csodálatot nyújt a művészet, legyen az zene, tánc, festészet, kézimunka, irodalom, stb.
És, hogy a szépség beletartozik-e az értékrendbe. természetesen nem, hiszen adottságról beszélünk. Az ápoltság, nőiesség, megjelenés már igen. A NŐ, minden helyzetben Nő tud lenni. Ehhez nem kell festék. Apropó festék. Nem a kencék teszik széppé a nőt, ezt neki is tudni a kell, és ennek megfelelően ritkán alkalmazni. Természetesen az alkalomi arcfestés sokkal varázslatosabbá teszi a nőt, mint a napi máz.

Azt hiszem, írhatnám estig az értékrendi igényeimet, folytatva a sort szociális, társadalmi, családi értékrendről, de felismerve, hogy már ez is túllőtt az országos és a világra vetített valós állapotokon, nem teszem.

Inkább a következő bejegyzésre fókuszálok, amelyben arról írok, mit gondolok az ideális férfi értékrendről, amely számomra is megvalósítandó.

A világ legnagyobb ünnepe

Március 21-én ismét - mint minden évben - egyedül ünnepelhetem kint a természetben a Tavaszi Napforduló ünnepét, lévén, hogy Magyarországon ezt senki nem ünnepli.
Ez az egyik napéjegyenlőség napja, amely értelmében hajszál pontosan megegyezik a nappal és az éj hossza. Ez az egyenlőség, az egyensúly napja számomra, amely úgy a világegyetemben, mint ahogyan a földi természetben is - és ezáltal az emberi életben szintúgy - a legnagyobb és legfontosabb törvény.
Nincs fontosabb nap ennél az emberiség számára, amelyet évezredeken keresztül méltó módon meg is ünnepeltek a betegesen énközpontú civilizációnk előtti népek.
Sok nemzet és/vagy népcsoport jelenleg is a legfontosabb ünnepeként tartja számon, bármely politikai, illetve vallási radír próbálja törölni mivoltunkat, tudatunkat.
Példának okáért Iránban nemzeti ünnep március 21., amely egy 13 napos ceremónia sorozat kezdetét is jelöli egyben. Holott erős iszlám országról beszélünk.

Már régóta nem foglalkoztatnak az ünnepek, amelyeket szórakozásból, érdekből, politikai okokból vagy vallási páváskodásból kreáltak maguknak az emberek.
Tisztelem és megindítanak a hazám vélt vagy valós történelmi eseményeire alapuló megemlékezések, amelyet semmi esetre nem neveznék ünnepnek, hiszen a magyar történelmi események ismeretében az ember inkább zokogna, mintsem önfeledten ünnepelne.
A Húsvét, Pünkösd, Karácsony pedig szubkulturális ünnepek, amelyet valószínűleg 100%-ban átél az erre szakosodott rajongói klub. Ám mivel én nem vagyok klubtag, nem is érzem az emelkedett ünnepi hangulatot. Kellemes napok ezek számomra is, hiszen együtt tudok lenni a családdal, ezért ezeket a napokat én inkább családi ünnepnek tudom be.
Január elsejéhez pedig sem köpni, sem nyelni nem tudok, hiszen nagyon ritkán esett meg, hogy ne dolgoztam vagy edzettem volna, mint bármely más napon. És ebben az esetben fogalmam sincs, mit ünnepel a világ, hiszen semmiféle év nem kezdődik. Nincs csillagászati esemény, nem virágzik semmi, nem érkezik meg egy vándormadarunk sem, egyszerűen ugyan olyan nap, mint az azt megelőző december 31. Csak kicsit fejfájósabb, büdösebb, fáradtabb, lustább. Nem is értem az embereket, hogy lehet kezdeni egy új évet, év közben, ráadásul tökéletes rosszullétban.

Március 21. maga a csoda. Már két napja érzem magamban az erőt, dinamikát. Most lenne itt az ideje a karneváloknak, nem pedig februárban. Rio és Velence népe is megcsúszott egy kicsit a számításokon? Vagy ennyire unatkoznak februárban?
Szíves örömest karneváloznék három napon keresztül, mert most valóban ünnep van, ünnepi hangulattal. Elég megnézni ismerőseink arcát, üzeneteit, de más idegen emberekre is rá van írva, hogy felfokozott hangulatban vannak. Ez kívülről és belülről is jön. Mi pedig elfojtjuk, jó buta emberi szokásnak megfelelően?

Ki tudja? Talán eljut ennek a gondolatnak a lenyomata egy milliárdos üzletemberhez, akinek a március 21. szintén felfokozott, emelkedett hangulatban telik, de ünnepelni csak magában tud ő is. És piciny létszámú szubkulturális csoportunk talán valódi ünnepet tud majd csinálni karnevállal, önfeledt jókedvvel, zenével, tánccal, étellel, itallal, emelkedett hangulattal.
Mert valójában most kezdődik az igazi új év. És ezt mindenki tudja, érzi belülről.

De addig is marad a meghitt ünneplés szúk körben.
Én és a természet együtt örülünk egymásnak.

Újratervezés: A szép Nő

Kamasz koromban sokat töprengtem, vajon milyen tulajdonságokkal kell bírnia a NŐnek, akire szükségem van, és akivel egymásnak adjuk az életünket.
Akkoriban természetesen a szemem volt a legszigorúbb bíra.
Keresem a tökéletes szépséget, a tökéletes testformával, és ha járulékosan kapok hozzá egy kis humort, akkor az maga a tökély - gondoltam és kerestem e szerint.
És bár igaz, hogy mindig gyönyörű barátnőkre, szerelmekre találtam, mégsem sikerült a szépség iránti vágyam olyan szinten fenntartani, mint amilyen intenzíven az jelentkezett. Nem leltem a kulcsot, amely egy hibátlanul megművelt közös élet díszes kapuját nyitotta volna.
Az okokat természetesen kizárólag magamban kereshettem volna, ha lett volna rálátásom magamra és a környezetemre amelyben élek, úgy, mint mostanság.
Mai fejjel azt hiszem állíthatom, nem ismertem igazán a saját igényeimet, ahogyan az élet valós prioritásait sem.

Ez azonban megváltozott. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy 100%-ban tisztában vagyok az igényeimmel, amellyel kapcsolatban a kompromisszumkészségem nagyjából 30%. Azaz, ha az igényeim 70%-ának birtokában van a NŐ, akkor számomra ő már ideálisnak mondható (természetesen viszont alapon).
Ebből a 100%-ból azonban mára vajmi kevés maradt a kamaszkori igényekből.
Természetesen a szépség ma is tényező számomra, viszont a fogalma kissé megváltozott az idők során.
Annak idején szép volt számomra az, akiben harmonizált minden külső tulajdonság. Egyszóval ha ránéztem, az tudtam mondani, "a NŐ". És ha netán valamely részletében eltérés mutatkozott az igényeimtől, akkor kifogásolható lett számomra.
Szőrnyű ez a kamaszkor! :-)
Most már tudom, hogy a szép NŐt nem a makulátlan, tetőtől-talpig tökéletes szépsége teszi szép NŐvé. Számomra minden Nő szép, akiben akár egyetlen szép vonás, testrész is lakozik. Szép a NŐ, ha csupán szép a szeme, vagy szája, arca vagy, haja, keze, vagy lába, de akár a hangja is. Hiszen ha egyetlen szépsége felkelti a figyelmem, akkor számomra már a komplett NŐ gyönyörűvé válik. És az ami szép benne, örökké szép marad számomra.

At hiszem, jogosan feltehetem a kérdést magamnak: Vajon létezik olyan NŐ, akinek ne lenne egyetlen szép külső fizikai megnyilvánulása sem? A válasz valószínűleg: Nem létezik.
Tehát minden NŐ szép. Ezzel gyakorlatilag kijelentettem, hogy a szépség a NŐben, mint fontos követelmény, számomra nem lehet a szelekció alapja.
Ennek megfelelően, részemről új igényként jelent meg az értékrend.

És, hogy mit gondolok a számomra ideális NŐi értékrendről?
Azt talán majd egy következő bejegyzésben elmesélem...
:-D

Pazarló én

Az ember pazarló hajlama nem újdonság számunkra. Így, hogy tisztában vagyunk ezzel a kivételesen aggodalomra okot adó jellemzőnkkel, talán aggasztóbbak a kilátásaink, mintha tudattalanul pazarolnánk.

A pazarlást kivételesen most nem élelmiszerre, életidőre vagy egyéb környezetünk és komfortos életünk szembenállását okozó produktumokra értem. Sokkal inkább az energiáinkra, amelyek meghatározzák életünk hosszát, vitalitását, teljesítőképességét.
Minden tevékenységünket ránk jellemző energiával, lendülettel, habitussal, attitűddel tudjuk végezni. Azt hiszem mindenkiben adott egy meghatározott mennyiségű energia, amelyet megoszt munkája, hobbija, létfenntartása, kikapcsolódása, párkapcsolata, családja és a váratlan dolgok együttesében. Saját példámból okulva állítom, minél egymástól távolabbi kapcsolatban lévő dolgokba fektetünk energiákat, annál jobban emészti fel azokat.
Aki szükségből hivatali munkát vállal, de hobbija és életvitele messze áll ettől, azt kizsigereli a munkájára fordított energiaráfordítás. Ráadásul a többi tevékenységében sem lesz boldog, mert azoktól el kell vonnia energiáit, hogy egy másik téren szalonképes legyen. Ez hosszútávon tönkreteszi az embert.
De ugyanez a helyzet áll fenn, ha olyan társat választunk magunknak, aki bizonyos szempontból megfelel számunkra, más szempontok alapján pedig egyáltalán nem alkalmas közösséget alkotni velünk. És bár lehet, hogy egyik oldalról energiabombákká válunk tőle, ám másik oldalról még több energia szükséges a normál állapot fenntartásához.

Az ember nagyon gyarló magával és sokszor az kell neki, amire igazából nincs is szüksége. De ha megadatik, akkor miért ne szerezze meg. Persze mindezt azért, hogy a megszerzés után rájöjjön, nem sokat jelent számára.
Mindennél fontosabb az önmagunk megtalálása felé vezető úton a letisztult igények felkutatása, és a feltétlen őszinteség saját magunkhoz.
Mert amíg ezeket nem leljük, addig életünk pazarló stádiumban tengődik és energiáinkat (amelyekkel már réges-régen képesek lettünk volna elérni mindent, amire valóban szükségünk van) elpocsékoljuk felesleges dolgokra. Vagy akár mások hasznára. Mások hasznára mozgósítani az energiáinkat felettébb örömteli, de kizárólag azt követően, hogy ha a saját életünk rendben van.

Hogyan tudjuk a saját életünket rendbe tenni?
Csoportosítsuk át energiáinkat prioritás szerint. Ehhez azonban már szükségesek a letisztult gondolatok és kialakult értékrend. Ugyanis ezek szolgálatába kell, hogy állítsuk energiáinkat.
Melyik a legerősebb energia?
Valószínűleg az életben maradásért mozgósított energia, amelyet manapság nem is érzünk, mert nem vagyunk kitéve természetes ellenségeknek. Komfortban, luxusban élünk, amelyben nem kérdés a létezés megmaradása, csak a létezés minősége - amely szintén energiaforrás.
A minőségi életre való igény energiáival szorosan vetekszik a szexuális energia. Némelyeknél ez, míg másoknál az előbbi meghatározóbb. Akinél e kettő nagyságrendileg egyforma energiaforrás, annak az embernek az élete hosszú, szenvedésekkel és néha rövid boldognak hitt pillanatokkal van kikövezve. De ez örök csapda, amelyből rendkívül nehéz kitörni.

De akkor, hogyan tudunk ebből az energia csapdából kitörni?
Mondanám, hogy egyszerűen át kell csoportosítani energiáinkat, de bizonyára ez nem olyan könnyű.
Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Lehet, meg tudja tanulni az ember, de az is lehet, hogy ez adottság.
Ha "rálépek a gázra" egy céllal kapcsolatban, szinte varázsütésre át tudom csoportosítani az energiáimat. A szexuális energiákat a legnehezebb, mert annak ösztönösen más a tárgya. Viszont ezt elnyomni hatalmas hiba lenne. A jó választás az átcsoportosítás, amely megsokszorozza a másik tevékenység generálta energiákat. Olyan ütemben fejlődnek ennek hatására a dolgok, amelyeket már megállítani is nehéz lenne.
Amikor pedig nem egyetlen dologra fókuszálok, akkor nagyon sok mindenen képes vagyok szétosztani energiáimat. Képes az ember sportolni, dolgozni, szórakozni, zenélni, írni, olvasni, elmélkedni, alkotni anélkül, hogy időhiányba kerülne.
Erre képes az energiák átcsoportosítása.

Akik olyan mértékben képes az energiáikat átcsoportosítani, hogy azt egyetlen tevékenységnek rendeljék alá, azok az emberek kerülnek be a történelmi, sport- és kultúrtörténeti könyvek hasábjaira.

Mit nem értünk?

"Nő és férfi soha nem fogja megérteni egymást, mert mind a kettő mást akar: A férfi a nőt, a nő a férfit!" - sejlenek fel előttem Karinthy Frigyes szavai.
Ezzel a megállapítással, ez a sok értetlenkedés ami körbeveszi a nő és férfi kapcsolatokat évszázadok óta, gyakorlatilag el is lenne intézve.
Azonban ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis futnak bennünk bizonyos programok, amelyek évmilliókon keresztül alakultak olyanná, amilyenek jelenleg. Ezeket nevezzük biológiai indíttatású programoknak. Megvan a jellemzőjük és az erősségük.
Másrészt akadnak saját eredetű betáplált programok, amelyeket mi magunk írtunk. Ezek főképp értelmi, másodlagos érzelmi (nem ösztön által vezérelt), illetve tolerancia programok.
Harmadrészt pedig ott vannak a társadalmi normák. A rendszerek, embertársaink, törvény által elvárt és betartandó programok, amelyek uralkodnak rajtunk és döntenek rólunk.

Az első a biológiai igény, amely erősebb a többinél, és abszurd helyzeteket idéz elő az elnyomása (lásd, jelen párválasztási és együttélési szokásaink). Tény, hogy az ember is élőlény, amelyeknek sajátosságai, hogy minél szaporodóképesebbek legyenek. Egy faj, ha domináns akar lenni, populációk számaiban kell villantania. Minél több populáció, azon belül is minél több egyedszámmal, annál stabilabb a domináns szerep. Ezt pedig nem lehetett és nem is lehet monogámiára alapozni. Sajnos ez van, el kell fogadni azt a tényt, hogy a hím ember természeténél fogva poligám.

Másodsorban viszont ezt a biológiailag kódolt hancúr hajlamot értelmi képességeink okán kordában tudjuk tartani. Ez komoly feladat minden férfi számára, és valójában lélekölő is egyben. Megtesszük, mert tiszteljük a feleség, menyasszony, barátnő érzéseit. És azt, hogy ő nem ilyen. gyakorlatilag letiltunk magunkban egy programot, ami teljesen megváltoztatja a későbbi karakterisztikánkat. Ezzel megszűnik férfi lenni a férfi. Leginkább apa lesz vagy gyerek, de előfordul, hogy idegen. Ezzel megérkeznek a válság órái is.
Következmények nélkül nem lehet beavatkozni a természet törvényeibe. Azt nem gondolhatjuk, hogy leírt vagy íratlan szabályokkal felülírjuk a teremtő mindenséget. Ez merő balgaság.

Harmadsorban a törvények, jogszabályok, társadalmi normák és elvárások rögzítik a falon a ferde képet. Merthogy az ember kifelé él. És mindenkinek látnia kell, hogy milyen klassz, kiegyensúlyozott, harmonikus a párkapcsolatunk immáron 40 éve. Szörnyen erőltetett ez a vigyor.

Kérdem én? A nők ebből mit értenének meg, ha odaállnánk eléjük és kitálalnánk egy alkalmas pillanatban? Valószínűleg semmit. Még azok sem, akik egész életükben állatok viselkedésével foglalkoznak, és jól tudják, hogy alapvetően nem különbözünk tőlük.
Ezért Karinthyt ilyenformán lehetne módosítani:
Nő és férfi soha nem fogja megérteni egymást, mert mind a kettő mást akar: A férfi a nőket, a nő a férfit!

Ezért marad a kompromisszum kedves Hölgyeim. Kezdetben tündöklő férfiasság, magabiztosság, erő, fegyelem, majd már csak a vágy ugyanezekre a partnerünktől.
Vagy pedig megbékélés a természettel.

Mindenki maga tartja kezében saját boldogságának kulcsát. Dönteni tudni kell.
Olyan boldogság, amely kiszolgálja természet, értelem és társadalom törvényeit egyben, ezen a bolygón még nem valósult meg.
Ezen érdemes kicsit elmélázni...

Az élet egy hosszú vonatozás

Gyerekkorom óta vonzódom a vonatokhoz, a vasúti utazáshoz, a mozdonyokhoz és mindenhez, ami összefüggésbe hozható a vasúti közlekedéssel.
Lehet, hogy ez nemi sajátosság nálunk, és minden srác vonzódott efféle dolgokhoz gyerekként, viszont nálam ez megmaradt.
Sokszor vállalom külföldi utazás alkalmával is a vasúti közlekedést, holott sokszorosával időhatékonyabb a légi közlekedés, sok esetben pedig olcsóbb is.
De vannak dolgok, amelyek fontosabbak ezeknél a tényezőknél.
Egyrészt a vonzalom. Vonzalom a sínek, talpfák, andezit vagy bazalt kövek olajos, fémes illatához. A mozdonyok monumentalitásához, erejéhez, zakatolásához, pöfékeléséhez vagy motorbőgéséhez, és a kürtjéhez.
De ott az érték, amelyet a vonatozás képvisel. A világlátás, kapcsolatteremtés, jókedv, derű, hangulat. Ez semelyik utazási formával nem vethető össze. Ami repülőgéppel két óra, az vonattal könnyen lehet 12 is. Viszont a levegőben módfelett idegennek érzem magam, nem látok jóformán semmit a környezetemből, és a repülési idő nem elég a felszínes ismerkedéshez sem.
Ellenben a vonatozás! A tábori hangulat, és a kabinban töltött közös éjszaka tudata, azonnal baráti közelségbe hozza az embereket. Mindenki kiteríti lapjait, körbekínáljuk egymást mindennel, és beindul az egész napos beszélgetés.
Megismerjük kabintársainkat, és az ő tükrükben magunkat is.
Látjuk az otthont jelentő hazai tájakról elindulva, min visz keresztül utunk és honnan hová érkezünk. Megismerjük utunkat legtöbb információt begyűjtő szervünkkel, a szemünkkel.
Sokszor vagyok úgy, hogy azt mondom, már a vonatútért megéri valahová elmenni. Ugyanezt nem tudom elmondani a repülésre.
És akkor ott vannak a kalauzok és a személyzet, akik többnyire az út közepére már barátok lesznek - sajnos a stewardess-eknél ezt nem tapasztaltam a magasban, pedig néhányszor jól esett volna.
A vasúti személyzet nem a kötelező vigyorral bájol, hanem történetekkel, tapasztalataikkal, jókedvvel, információval vonzza figyelmünket.
A kényelmi szempont már nem is szempont, mert ha ugyanolyan kényelmetlenségben kellene utaznom vasúton is, mint a repülőgépeken, akkor is ezt választanám.



Azt hiszem belső késztetésem van a vasúti közlekedéshez. És mindazokon túl, amelyeket fentebb felsoroltam, ez a közlekedésforma testesíti meg leginkább magát az életet.
Mert az élet olyan, mint a hegyi vasút. Néha magasan kanyarog, máskor völgyekben zakatol. Mégis határozottan tartja az irányt. Ehhez biztos talpfákra van szüksége.
A mi életünk ugyanilyen. Az ember talpfái a tudás.
Talán ezért szeretem ennyire a vasutat, mert a saját életemet látom benne...

Comment, post, reflektálás, válasz, véleményezés...

Mindenekelőtt köszönöm nektek, a blog bejegyzések hozzászólóinak, a közösségi oldalakon véleményezőknek, a privát e-mailben reflektálóknak, a személyesen reagálóknak, hogy megosztjátok velem az írásaimmal kapcsolatos érzéseiteket, véleményeteket!
A blogban szereplő bejegyzések számomra egyfajta jegyzetet képeznek, amelyekhez mindenkinek lehetősége adódik megjegyzéseket fűzni. Soha egyik megjegyzést sem fogom moderálni vagy törölni. Úgy érzem, hogy minden egyes megjegyzés - bárhová is érkezik, akármilyen címszó alatt - szerves részét képezi a bejegyzéseknek. Ennélfogva értéket és értékrendet képvisel, függetlenül hangulatától, stílusától és témájától.

Néhányan tanításról beszéltek, de nem tanítok. Sokkal inkább tanulok. Tanulom az emberi gondolkodást, az emberek cselekedeteinek indítékait, motivációit, a cselekvések hiányának okait, a hit és a hit nélküliség életre gyakorolt hatásait, a természethez, luxushoz való viszonyulásokat, emberi kapcsolatok minőségét és jellemzőit, stb.
Ha egy szóval szeretném kifejezni, mit tanulok, akkor azt mondanám: az embert.

Végtelenül örülök a leveleknek, amelyekben kifejezésre juttatjátok, mennyiben segített egy-egy bejegyzés döntéseitekben. Pedig ezek a bejegyzések saját magamra méretezett gondoltok, szemléletek lenyomatai.
Azért merem mégis leírni és megosztani bárkivel, aki olvassa, mert hiszek ezekben a dolgokban. Ezen filozófiák szerint élem az életem, és merem ajánlani felelősségem teljes tudatában bárkinek. Főként azoknak, akik nem így élnek.

Gyakran a megváltozott életkörülmények módosítják gondolkozásunkat, attitűdünket, de ez nem szükségszerű. Egy kapcsolat, gyermekek vállalása, új lakhely, új munkahely, mozgáskorlátozottság, kiküldetés, stb. nem okok arra, hogy elfeledjük magunkat. Éppen ellenkezőleg, soha nincs szükségünk annyira saját magunkra, mint ezekben az esetekben.

Tudom, hogy sokan máshogy gondolkodnak, éreznek, élnek. Tudom, hogy sokan gondolják, könnyű nekem beszélni ezekről, mert nem vagyok olyan helyzetben, mint amiket fentebb soroltam. Az összes helyzetet átéltem, kivétel a gyermekvállalást. De senki ne higgye, hogy változtatna habitusomon, jellemzőimen, élethez való hozzáállásomon a gyermekáldás. Az időbeosztásomon, érzelmi kötöttségemen igen, de másban nem.
Egy gyermeknek látnia kell, hogy a szülők boldogok!
Hogy akarjuk megtanítani gyermekeinket a boldog élet titkára, ha mi magunk sem tudjuk?

Nem vagyok etalon, példaértékű és követendő senki számára. Gondolatébresztő, önértékelést aktiváló, életelemző, érzelmeket felülvizsgáló impulzosok lejegyzését végzem.
Ez a blog egy bödön zizi, amit érintetlenül hagyhatsz, szemezgethetsz belőle vagy magadévá teheted az egészet.
Nekem csupán van egy kis fölösleges zizim, amivel megtöltöm a bödönt.

Te vagy a világ

Már csak nagyon ritkán hallok pozitív hangulatú beszélgetéseket a mindennapi élettel kapcsolatban, ami lesújtó egy ilyen fiatal generációra - mint a miénk - és az azt követőre nézve.
Sok mindent nem értek még az emberből, mit, miért tesz vagy mond, de egy tulajdonság kiemelkedik a többi közül. Ez a telhetetlenség és az ebből fakadó elégedetlenség.
Magyarországon a legtöbb ember császárként szeretne élni. Arra vágyik, hogy minden közület, civil, állami és vállalkozói szférában tevékenykedő intézmény, kereskedelmi vagy szolgáltató egység szolgálja őt. Ha valamelyik "szolga, nem pucolja minden nap fényesre a cipőjét" nem, hogy otthagyja, hanem még belerúg, kikezdi, beszédtéma lesz két héten keresztül, és energiákat fektet az ellehetetlenítésébe. Mert meg akarja mutatni, hogy igenis mindenkinek érte kell dolgozni, érte kell létezni.
Ezt még én is hasonlóképpen tanultam a kereskedelmi szakközépiskolában. "A vevő az első." "A vevőnek mindig igaza van."
Ez így is van, egészen addig, amíg a vevő személyiségének megnyilvánulásai összeegyeztethetetlenné nem válnak a szolgáltató vagy kereskedő üzleti filozófiájával.
A folyton elégedetlenkedő, mindenkitől csak elváró, de soha nem teljesítő emberek világa sivár, unalmas és kívülről nézve visszataszító.
Mit akar az ember?
Ultramodern villamosokkal szelhetjük át a fővárost, holott boldogan utazhatnánk a faüléses, kattogós, embereket dobálós, régi villamosokon is.
Olyan szükségszerű pénzekhez juthatunk hozzá bankok tömkelegén keresztül, amelyeket azelőtt elképzelni sem lehetett, de mégis a bankokat tartjuk hibásnak ha felelőtlenül döntünk.
Mozgólépcsők visznek bennünket fel s alá, kültéren és beltéren egyaránt, nehogy 10-12 lépcsőtől szuszogjunk egy kicsit. Pedig a lépcsőzés meghosszabbítja az életet.
Forgóajtókon keresztül engednek be, illetve ki bennünket, amihez nem is kell hozzáérnünk, pedig a hagyományos is megfelelt.
Az üzletekben a cukorkával, kávéval kínálnak bennünket, és olyan csomagolásban, reklámtáskákban kapjuk az árukat, amit gyakran az élet más területén is használnak sokan.
A sort folytathatnám a végtelenségig. Ezek csodaszámba menő dolgok a 15-20 évvel ezelőtti helyzethez képest. Sőt csodaszámba menő dolognak számítanak más országokhoz képest is.
Mégis számos elégedetlenségről adnak tanúbizonyságot az emberek úton útfélen a hangtalan és gyors villamosokról a soha még ilyen kényelmet nem biztosító Volvo buszokról, a mindenhová fel és levivő mozgólépcsőkről, megterhelést mellőző forgóajtókról, a bolti ajándékokról, stb.

Számos országban volt szerencsém megfigyelni, miképp élik hétköznapjaikat az emberek. Általános tendencia, hogy minden ami kicsit is segíti életszínvonalukat, kényelmüket, megbecsülik és örülnek neki. Nincsenek azonnali követelések olyan dolgok iránt, amelyek extra kényelmet biztosítanának számukra. Nincsenek elégedetlenkedő hangok ha luxust tesznek az ember feneke alá. Ez csak nálunk dívik.
Az okokat most nem szeretném boncolgatni.

Egy azonban biztos. A világunkat mi alakítjuk. A sok énből lesz egy többé-kevésbé egységes mi. És ennek az egységes minek az előjele meghatározza legalább két - de inkább több - generáció életét. Ennélfogva felelősséggel tartozunk a következő generáció közhangulatáért. Persze ha ugyanolyan rossz közérzetet szeretne egy szülő a gyermekének, mint a sajátja, akkor nem mondhatom, hogy ne tegye.
Az elégedettség belső igény. Aki elégedetlen a szűkebb és tágabb környezetével, a világgal, az valójában saját magával elégedetlen. A saját magunkkal szembeni elégedetlenségünket nem foghatjuk a világra, másokra. Nem élhetünk koholt vádolással, felelősséget, döntést áthárítva, hogy aztán támadásra készek legyünk, mert elégedetlenek vagyunk az eredménnyel.
Ha így élünk, ilyen világot kapunk cserébe. Frusztrált ember, frusztrált világban él. Elégedetlen ember, elégedetlen a világgal is.
Sokkal fejlettebb országokban, ahol arányaiban ugyanolyan erős feltételekkel kínálnak bankok hiteleket, mint nálunk; drágább, de hasonló színvonalat képvisel a tömegközlekedés; nem forog velünk az ajtó és padló, ha be akarunk jutni ki kell nyitni az ajtót; igenis meg kell "mászni" azt a 10 lépcsőt, amitől a magyar ember lassan már kórházba kerül.(És nem tudni, hogy reumatológiára, szívsebészetre vagy pszichiátriára.)
Az elégedett világot mi magunk teremtjük. Örülnünk kell azoknak a életünket megkönnyítő dolgoknak, amelyeket már szinte észre sem akarunk venni, mert természetesnek véljük. Hát egyáltalán nem természetes! Ezek mind luxus kategóriát képviselnek. Mi luxus világban élünk, amelyet egyáltalán nem becsülünk meg. Még többet akarunk, mert azt gondoljuk ez alanyi jogon jár.
Hát nem jár. Senkinek nem jár. Ki lehet érdemelni, lehet dolgozni érte, de nem jár természetszerűen.
Bevallom, kicsit (talán nagyon is) irigylem azokat az embereket, akik egyszerű házban, egyszerű ételeken élve, családjukkal boldogan élnek távol a fejlett világ mágiájától, ahol az egyetlen luxus az esti naplemente közös megtekintése.

A világ olyan, amilyen te vagy. Ha bizalmatlan vagy, a világ is megbízhatatlan lesz számodra. Ha boldog vagy, a világ is gyönyörű hellyé válik. Válj olyanná, amilyen világban élni szeretnél!

Mitől roppan az ember?

Mennyit bír ki az emberi psziché? Mitől, miért, és mennyire roppanhat össze valaki, akit eddig magabiztosnak, erősnek, jó kedélyűnek véltünk?

Baráti, ismerősi környezetemben is, ám ezzel egy időben a közélet szereplők táborában szintén egyre gyakoribb jelenség az idegösszeroppanás. Bevallom őszintén, direkt nem néztem meg orvosi definícióját, mert ezek a megfogalmazások könnyen bevisznek bárkit az erdőbe. Képesek vagyunk elfogadni mindent, amit mások papírra vetettek velünk kapcsolatban.
Szóval kik kapnak idegösszeomlást? Színészek, zenészek, orvosok, könyvelők, és folytathatnám a sort szakmára és hivatásra való tekintet nélkül. Nem a szakmákra jellemző feszültségekben, stresszben kell keressük az okokat, sokkal inkább a saját hozzáállásunkban.
Látszólag ez támadható, hiszen roppanás előtt az emberek többsége kiegyensúlyozottnak tűnik. Biztosított a munkája, így a hosszútávú megélhetése is. Körülveszi a család, még ha nem is mindig konfliktusmentesen. Nincsenek kockázati tényezői, befektetései, rizikófaktorai.
És mégis megtörténik. Lehet, hogy telítődik egyfajta belső pohár? A sok apró munkahelyi feszültség, a számos családi összezörrenések, a kétségek önmagunkban, tevékenységünkben, munkatársainkban, világban? Ezek is kumulatívan bizonyára meghatározóak egy idegösszeroppanás bekövetkeztében.
Ám szerintem van itt más is.

Kicsit vizsgálódtam az összeroppant ismerőseim körében - ami azt jelenti, hogy sokat beszélgettem velük - egy dologra mindegyiküknél figyelmes lettem.
Bár egyikük sem élt rossz körülmények között amikor bekövetkezett a baj, mégis valami hiány okozhatta a problémát. Ez pedig a cél.
Nem tudtak megfogalmazni célokat. Sem életcélt, sem munkahelyi, hivatásbeli célt, sem magánéleti célokat. És úgy dolgozni valakinek, hogy nem tudja miért dolgozik valójában, kicsit zavart állapot.
Mondom ezt én. De ha megnézzük az emberek 80%-a nem képes megfogalmazni konkrét célokat. Ami előre vetíti a jövőbeli lelki kellemetlenségeket. Áldozatokat hozunk, hűségesek vagyunk, szolgálunk, keményen gürizünk gyakran még a családot is háttérbe szorítva a nagy "nem tudjuk miért is".
Az ugyanis nem cél, hogy jobban akarunk élni, fel akarjuk nevelni a gyerekeket, boldogabb életet akarunk. Ha folyamatosan ezek a gondolatok járnak a fejünkben, nemhogy nem fogunk előrébb haladni, gyakoribb, hogy beragadunk saját csapdánkba.
És ez az az állapot, amely gyilkos az emberi elmére. Az önértéktelenség érzése. Ha leértékeljük magunkat, mások is ugyanezt teszik majd velünk. Ebben az esetben nehéz lesz újból kitörési pontot találni a régi vágyakkal teli életünk irányába. Ráadásul bármikor megpróbáljuk, számíthatunk embertársaink szívélyes segítségére. "Minek tanulod azt? Nincs értelme!" "Fölöslegesen csinálod ezt/azt! Úgysem jutsz előrébb!" "Nehogy azt gondold, hogy te ebben elérhetsz valamit! Ne álmodozz!"
Az ehhez hasonló munkatársi, szülői, baráti megjegyzések porcelánként törik szét az önbecsülést, még akkor is, ha látszólag lenyeljük vagy lazán vesszük.
Az egyén nem arra hivatott, hogy a tömeg tulajdonságait hordozza. A tömeg építkezik az egyén tulajdonságaiból. Minden ember egy külön individuum. Önálló egyéniséggel, személyiséggel, meghatározott tulajdonságokkal, érzésvilággal, véleménnyel, attitűddel és célokkal.
Legtöbbször ez utolsó jellemzőben szenved hiányt az ember. A célokat nem kapjuk, nem tanítják, nem ajándékozzák. Ezt magunknak kell fejlesztenünk. Magunknak kell meghatároznunk.
De vigyázzunk, mert az idő gyorsan pereg!
Minél korábban meghatározzuk céljainkat, annál több időnk marad megvalósítani azokat.

Az élet úgy boldog, ha valamit valamiért teszünk.

Boldogság képekben és szavakban

Vajon mennyit siránkozunk, kesergünk, elégedetlenkedünk az életünk során?
Azt hiszem, ez a kérdés jobb ha válasz nélkül marad. Nem mintha nem lennék kíváncsi erre a bizonyára meghökkentő számadatra, hanem sokkal inkább azért, mert elképzelhetetlen megszámolni, mennyi elégedetlen pillanat adódik az életünkben - amelyekről nagyrészt mi magunk tehetünk.
A fene nagy kesergés közepette irdatlan tempóban repül el mellettünk a szebbnél-szebb eseményekkel tarkított, élményekben gazdag, mosolyra fakasztó, kellemes életidőnk, amely soha többé vissza nem hozható.
Aztán amikor vissza akarunk emlékezni aggként ifjú korunk boldogságos idejére, nem lelünk majd semmi mást, csak bosszankodást, stresszt, feszültséget, félelmet, hiányt. Az élet hiányát.
Ezt nem akarhatjuk magunknak!

Nem kell félni boldognak lenni! Szabad. Már igen.
Senki és semmi nem hátráltat bennünket saját magunkon kívül.
A boldog élet mindig is volt van és lesz. Kérdés, hogy akarunk-e belőle, és mennyit.
És mielőtt bárki a boldogságát autókban, villákban, ékszerekben és pénzben mérné, nézzen szét saját háza táján. A szüleink, testvéreink, barátaink, munkatársaink, és még az idegen emberek is lehetnek boldogságunk alapjai. A természeti környezet, a munka, a hobbi mind boldogságforrás, ha harmóniába hozzuk.

A boldogság mindenki lába előtt ott hever, de mi képesek vagyunk kikerülni és keseregni, hogy hol a boldogság ezen a világon?
A boldogság nem extra. Az alap. Bármi történjék is.




Bárhogy legyen az életben, a boldogtalanságunkért mi vagyunk a felelősek. Lehet, hogy a boldogságunkat nem más boldogságához kellene mérnünk, és akkor esélyünk lenne hinni benne...

Megosztom veled a barátaimat

Kezdetben arra gondoltam, ez a blog csak egy "hangos" magányos elmélkedés lesz.
Aztán egyre interaktívabbá vált, igaz, nem ezen a helyszínen.
Nem terveztem alkalmazások beillesztését, sem reakciók írását a véleményekhez (azt nem is fogok, mert én vagyok kíváncsi az olvasó véleményére, bármi legyen is az)és persze azt sem, hogy ennyit fogok foglalkozni a bloggal.

Most azonban már úgy vélem, kicsírázott valami. Valami élő dolog, amit igenis engedni kell élni. Olvasva a reakció leveleket, én lepődöm meg legjobban, ki, mennyit merít az írásokból.
Ha kizárólag egy emberhez írnám e bejegyzéseket, már abban az esetben sem hagyhatnám abba. Felelősséget érzek. Ha keveset is, de érzem.
Nem dumálhatok mindenről, aztán lelépek. Sőt nem dumálhatok úgy sem, miképpen nem élek.
Ezért még folytatom egy darabig. A felelősségtudat és az életvitelem miatt is.

Most úgy határoztam, megosztom oldalamon néhány barátom blogját. Nem pusztán azért, mert barátaim és közel állnak hozzám, hanem mert mindegyikük egy kicsit én is vagyok.

Szabadíts meg a gonosztól!

Mindegy, hogy ki, csak segítsen!
Segítsen egy másik, hasonlóan jövedelmező munkát találni. Egy hasonló lakást, párkapcsolatot és egyéb alapvetően életünket meghatározó dolgot, amelyre szükségem van.

Ezt az érzést szinte kivétel nélkül átélte már mindenki. Amikor menekülne a munkahelyéről, de "nem teheti", mert túl jól keres ott, vagy mert pénzt fektetett bele, amely nemhogy nyereséget nem termel, de még meg sem térült. Kínlódás, szenvedés, gyötrelem vár arra, aki maradásra kényszeríti önmagát.
Tudni kell időben felismerni és időben váltani. Akkor is, ha látszólag úgy néz ki, veszítünk a lépéssel. Az érzésünk az, hogy bukunk, de valójában minél hamarabb lépünk, annál kevesebbet vesztünk, vagy annál hamarabb tudunk számunkra ideális munkát, elfoglaltságot keresni.
Rossz munkahelyen, kellemetlen munkakörnyezetben, a nem megfelelő munkatársakkal a munka produktivitása akár lecsökkenhet nullára is. Frusztráltak, idegesek, türelmetlenek leszünk, mert tisztában vagyunk saját képességeinkkel, de nem tudjuk kibontakoztatni, kamatoztatni, mert érzelmi gúzsban vagyunk.

Ilyenkor azt szoktam tenni, hogy szépen felírom az egyik oszlopba, miért érdemes maradnom, a másikba pedig, miért nem érdemes. Aztán jöhetnek az érvek, ellenérvek. Ami csak eszembe jut. A kolléganők szép lábain keresztül a fizetésen át, a kötöttségig minden belefér.
Ami a csövön kifér.
És amikor elfogytak az kétoldali érvek, rendszerezem azokat. Melyek fontosak a céljaim, a jövőm szempontjából és melyek kényelmi, vagy emocionális kérdések. Az utóbbi kettő a céltudatos emberek munkakeresésénél nem sokat számítanak. Az ússz az árral típusú dolgozóknál viszont éppen ezek a döntő tényezők, és a pénz.
A pénz mindent visz a döntésben?
Egyáltalán nem! Egy jó kapcsolattal sokkal többre vihetjük, mint a pénzzel. Egy jó közösségben sugárzó energianyalábként dolgozva, pillanatok alatt elérhetjük azt, amit az kényszermunkahelyen éveken keresztül sem tudtunk. De mégis odakötjük magunkat.
Miért?

Ha többet keresünk a rossz munkahelyen, mint a leendőn, ne habozzunk lépni! Eltelik pár hónap, és meglátjuk jönnek a további lehetőségek és javadalmazások. Sokkal magasabb szintre emelkedhetünk, mint azelőtt. Nem mellékesen boldog emberként.
Ha pedig maradt bent pénzünk? És nem is kevés?
Nehéz megtenni a lépést, mert fáj a veszteség, de legyintsünk nyugodtan. Úgy kell ezt felfogni, hogy ennyibe került a szabadságunk. A boldogságunk felé vezető úton már nincsenek akadályok többé. Ennek ez volt az ára.
Megérte?
Naná! Ennél sokkal többet is fizetnénk a szabadságunkért, boldogságunkért. Nem?

Valójában éveken keresztül be lehet ragadni a rosszba, amitől előbb-utóbb úgy fogjuk érezni, gonosz velünk az élet.
Ezt nem szabad megvárni!
Meg kell lépni azt a lépést, amelyet a szív diktál, mert az a valós, az a jó, az az igaz út.

Kell hozzá bátorság. Nem is kevés. De amit cserébe kapunk az megváltoztatja az életünket. Kivirulunk, produktívakká válunk, szépek és energikusak leszünk. Kérdezősködnek majd, hogy mi történt. És te csak annyit mondasz majd, hogy:

VÉGRE SZABAD ÉS BOLDOG VAGYOK!

Egymondatosak

Sokáig úgy tartottam, hogy az idézetek mindig egy-egy hosszabb szövegből kiragadott mondatok.
Aztán pár éve megpróbáltam a gondolataimat - amelyek olykor eléggé kacifántosak - összesűríteni egy-két mondattá. Gyakorlatilag a gondolatkupac szellemiségének lényegét próbáltam megfogalmazni röviden.
Ezeket a rövid gondolatokat fejben tudtam tartani. Akkor furcsának véltem, mert a matematika definíciókkal ez soha nem sikerült. Majd rájöttem, hogy nem memorizáltam a gondolataimat, hanem egyszerűen az életem cselekvéseit, a tetteimet vezérlő szabályokat, törvényszerűségeket, szemléleteket fogalmaztam meg. Ezért nem tudtam elfelejteni.
Aztán, ha jól emlékszem, 1,5-2 évvel ezelőtt úgy döntöttem, lejegyzem a gondolataimat. Ebből lett ez a kis gyűjtemény.
Arra gondoltam, mi lenne, ha nem a saját nevem biggyeszteném oda, mert egyrészt azt senki nem ismeri (maximum 1-2 ezer ember), másrészt pedig nem vagyok sem filozófus, sem szociológus, sem pszichológus. Tehát milyen alapon írnék ilyesmikről.
Ezért kitaláltam egy írói nevet.
Viszonylag sokáig gondolkoztam rajta, mi lenne a legmegfelelőbb név, mígnem olvastam egy marketing témájú könyvet, ahol előkerült Josiah Wedgwood neve, aki porcelán manufaktúrájával megteremtette a modern marketing alapjait, és egyáltalán nem mellesleg Charles Darwin nagyapja volt.
Akkor döntöttem úgy, megvan a nevem. Már csupán egy keresztnév kellene. Valahonnan kipattant a fejemből az Earl, amely többek között grófot jelent, de még hiányzott a jó hangzás. Ekkor döntöttem róla, hogy eléteszek egy betűt. Végigballagtam az ABC-n és a J-t véltem a legjobb hangzásnak.
Így lett az egymondatos nevem J. Earl Wedgwood

Nem hiszem, hogy ennek a történetnek a megosztása sorra kerül valaha is még egyszer, mert nem szándékozom publikálni ezeket a gondolatokat.

Most azonban csokorba szedtem azokat, amelyeket fontosnak tartok.

Íme:


„Az életben minden kudarc, szenvedés és keserűség, erőt, elszántságot, kitartást és tisztább jellemet eredményez.” – (J. Earl Wedgwood írói név)

„Amire nem vagyok képes, az nem kell! Ha pedig szükségem van rá, képessé teszem magam az elérésére.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az értelmetlen várakozás az élet legnagyobb pazarlása.” – (J. Earl Wedgwood)

„A következetesség rendszert, hitelességet és folyamatos fejlődést biztosít az életednek.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az ember talán mindennél jobban élvezi a finom ízeket, de a túl fűszeres étel grimaszt csal az arcra.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az őszinteség erény! Még akkor is, ha a jó modor oltárán kell áldozni érte.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ha felkészült vagy, nem kell háromig számolnod.” – (J. Earl Wedgwood)

„Minden változást fejlődés kell, hogy kövessen. Ha nem így történik, rossz irányba változtattál.” – (J. Earl Wedgwood)

„Sosem könyörögtem megbocsátásért istenhez. Mert a bűneim, tettek jobb emberré.” – (J. Earl Wedgwood)

„Isten nem a könyörületért fohászkodókat szereti.” – (J. Earl Wedgwood)

„Feltett szándékom, hogy éljek.” – (J. Earl Wedgwood)

"A szerelem eltorzít, félrevezet, és megkínoz. De ezeket legalább a boldogság illúziójával teszi." - (J. Earl Wedgwood)

„A szerelem mindent visz.” – (J. Earl Wedgwood)

„A jég tűzzel kombinálva a legkellemesebb.” – (J. Earl Wedgwood)

„Minden utazásod vége, egy új életszakaszod kezdete is egyben.” – (J. Earl Wedgwood)

„A sok fűszer elveszi az étel eredeti ízét, akárcsak a külsőségek az élet valódi értékeit.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ami megkíván a szemed, annak van a legkevesebb értéke az életben.” – (J. Earl Wedgwood)

„A test nem igazodik az órához. Arra figyelj, ami dobog, ne arra, ami ketyeg!” – (J. Earl Wedgwood)

„A tudás átadása ugyanúgy része az emberi evolúciónak, mint a fizikális fejlődése.” – (J. Earl Wedgwood)

"Akinek fontos a holnap, átgondolja, mit tesz ma." – (J. Earl Wedgwood)

„Amit a világ nem ad nekünk önszántából, azért érte kell nyúlnunk.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az egész világ félre áll az elől, aki határozottan tudja, merre tart!” – (J. Earl Wedgwood)

”A legnagyobb kockázatot mindig a biztonságért vállaljuk.” – (J. Earl Wedgwood)

„Mindenki boldog tud lenni azzal, ami van neki.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az életben a legtöbb keserűség, csalódás és fájdalom, vágyaink nem megfelelő kezeléséből adódik." – (J. Earl Wedgwood)

„Nem kell más a boldog élethez, mint ami van! Mert a boldogság nem a dolgok megszerzéséből, eléréséből és a környezeted minőségéből fakad, hanem a testi, szellemi, érzelmi egyensúlyodból! És azt bárhol, bármikor meg lehet lelni, ha igazán akarod.” – (J. Earl Wedgwood)

„A családért, akár a családtalanságot is vállalom.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ahhoz, hogy kiváló családfő legyél, sokáig kell élned egyedül.” – (J. Earl Wedgwood)

„Szerelmet, szeretetet igen, de örök boldogságot nem várhatsz egy párkapcsolattól.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ha egyedül is boldog tudsz lenni, akkor leszel boldog a pároddal is.” – (J. Earl Wedgwood)

„A boldogságot ne várd mástól! Azt neked kell megosztanod másokkal!” – (J. Earl Wedgwood)

„Akinek nincsen húsz másodperce egy üdvözlésre vagy egy válaszra, az nem mentheti meg a saját megítélését az összeomlástól” – (J. Earl Wedgwood)

„Jelenleg nincs szükségem senkire, csak magamra. De arra nagyon.” – (J. Earl Wedgwood)

„Egyedül tiszta az élet. Párosan szép, többen már zavaros.” – (J. Earl Wedgwood)

„Egyszer voltam rossz. Azóta sem tudok változtatni a történteken.” – (J. Earl Wedgwood)

„Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amelyek nem okoznak örömet." – (J. Earl Wedgwood)

„A hajnal az életé, az éj az elmúlásé. Éjjel aludj, és kelj a Nappal, hogy szép, hosszú életed legyen!” – (J. Earl Wedgwood)

„A szerelem a legnagyobb próbatétel az ember számára.” – (J. Earl Wedgwood)


Ha esetleg találtál köztük olyan gondolatot, amellyel tudsz azonosulni, és szívesen küldenéd el barátaidnak, ismerőseidnek, akkor arra kérlek, az idézetek szabályait betartva tedd, ez esetben J. Earl Wedgwood nevével megjelölve!
:-)

A szerelem titka

Érdekesmód, két-három lány barátom nagyságrendileg egy időben jelezte, hogy kíváncsi, mit gondolok a szerelemről. Nem rejtem véka alá.

A szerelem titka éppen abban rejlik, hogy nincs benne semmi titokzatos, furmányos, misztikus, vagy megmagyarázhatatlan. Viszont rendszerint sokkal többet képzelünk róla, mint ami.
Valószínűleg azért e "hisztéria" a szerelem körül, mert mindkét nemben másképpen alakul ki, másmilyen sebességgel, más tényezők hatására. Ha pedig a két nem, képes ugyanazt érezni, de más elérési úton, akkor az már több mint érdekes.

Számomra egyetlen érdekes dolog rejlik a szerelemben. Az energia, amit képes megmozgatni, felszabadítani. Gyakran olyan emberekben is, akik kifejezetten energiaszegények. Ez ékes bizonyítéka a kiaknázatlan lehetőségeinknek, és a bennünk rejlő potenciálnak. Csupán meg kell találni azt az ingert, ami kihozza az emberből a pluszt. A szerelem az egyik ilyen inger.

A szerelemnek van egy másik aspektusa, amelyet nem találtam megfogalmazva sehol, még a legmélyebb szerelmes műfajú művészetekben sem. Legtöbbször a szerelem a másikért való odaadást, rajongást, áldozatot, szeretetet tükrözi fokozottan, némi fűszerezéssel.
Pedig szerintem éppen az ellentéte e sokat kutatott érzés. Talán ezért sem kaptunk a meghatározására kézzelfogható magyarázatot soha, mert nem a megfelelő helyről indultunk ki.
A szerelem nem másnak szól. A szerelem magunknak és rólunk szól. Saját magunk által generált érzéseket ömlesztünk önmagunkra, a kiszemelt szerelmünkre és környezetünkre. Alaptalan, irracionális, lehetetlen. Legalábbis a férfi változat. Arról nem tudok véleményt formálni, hogy a nő miként lesz szerelmes.
A szerelem ugyanis kivétel nélkül akkor jön, amikor még nem ismerjük - bár lehet, hogy azt hisszük, igen - a szerelem alanyát. Egy ismeretlen személybe szeretünk bele. Tudunk róla ezt-azt, de nem eleget.
Ezt az ez-az információt kiegészítjük a saját magunk vágyódásaival, és azonnal megkapjuk a szerelmünket. Konkrétan egy illúziót táplálunk magunkban, amelyet saját magunk alkottunk szimpátia morzsákból. Természetesen a szerelem utáni vágyódás mértéke is közrejátszik az érzés erősségében. Tartósságában viszont nem.

Amint megkaptuk a szerelem érzését, elveszítettük a szerelem utáni vágyat. Mint egy beteljesült célt, kipipálhatjuk, aztán idővel elhomályosodik, majd elkopik. Majd marad egymás mellett két idegen ember, ameddig marad.
Éppen ezért nem szabad szerelemből házasodni, mert elvesztett fejjel, az érzelmeink csúcsán cselekszünk. Gyakorlatilag beszámíthatatlanok vagyunk. Ez pedig a házasság későbbi szakaszában visszaüt.

Elképesztően tisztelem azokat az egybekeléseket, ahol nem szerelemből házasodnak, hanem érzik egymásban a kiegészítést, a bizalmat, az önzetlenséget vagy a biztonságot, amelyek sokkal megalapozottabb érzések, mint a légből kapott szerelem.
Ezek tartós házasságok maradnak és gyönyörű, holtig tartó szerelem alakul majd ki belőle. De sajnos az európai kultúrában ezt fordítva szoktuk meg. A pillanatnyi érzés dominál, és annak megfelelően hozunk hosszútávú döntéseket, nem csak saját életünket befolyásolva ezzel.
Joggal kérdezhetné bárki,hogy: Milyen világ lenne az, ahol nem a szerelem parancsára cselekednénk?
A válaszom: Jobb, mint a mostani. Ugyanis racionálisabb, tudatosabb, magasabb értékű, boldogabb életet tudnánk élni párban, mint jelenleg tesszük. És tartósat.

Nem hiszek a házasság előtti szerelemben - a házasság előtti szexben ellenben igen - mert sokkal inkább hasonlít egy tudatmódosító droghoz, mintsem egy megalapozott érzéshez.
Igenis felül tudunk kerekedni ezen az érzésen, akkor is ha nagy a csábítás. Sokszor én sem akartam, de ma már nem számít.
Olyan szinten tudja manipulálni önmagát az ember, hogy szinte bárkibe képes beleszeretni. De ezt meg is lehet gátolni.
Én akkor akarok szerelmes lenni, amikor itt az ideje, nem pedig idő előtt - mint tettem ezt sajnos sokszor máskor.

Tavaly foglalkoztam először a házasság gondolatával, mert szerelmes voltam. Lehet, hogy helyrehozhatatlan hibát követtem volna el.

Ma már tisztán látom, milyen feleséget szeretnék. De ehhez az kellett, hogy tisztán lássam magam is, mert tudnom kellett, milyen férj leszek.

Versenyben

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy később kifejtem a beteges versenyzési lázam.

Még az általános iskola alsó tagozatos nebulója voltam, amikor észrevettem, hogy testnevelés órán minden feladatot én szerettem volna megcsinálni leggyorsabban, legjobban. Persze, sok mindent nem sikerült, hiszen a különböző testi adottságok más-más feladatokban dominálnak. De én ezt semmibe vettem, nem is tudtam ilyenről.
Asztmás voltam, de soha nem hagytam volna ki egyetlen tornaórát sem. Mindig vártam, hogy szétcsavarhassam magam.
Mellesleg az asztma miatt sokszor jártam felülvizsgálatra, és egy alkalommal mondtam az orvosnak, hogy futás után nehezebben kapok levegőt, szinte rám förmedt, "hogy képzelem asztmás betegen a tornaórai részvételt". Kicsit megszeppentem és néztem édesanyámra. Majd a doki kiállított egy örökös felmentést (amelynek mások biztos nagyon örültek volna)ami nekem tragédiával volt egyenlő.
Gondolkoztam is, mi legyen. Sehogy sem jó ez így. Majd egy hirtelen indíttatástól vezérelve cafatokra téptem a papírt és kidobtam a kukába. Ezzel le is zártam magamban a asztma és a sport kapcsolatát. Azt gondoltam, ha ez tényleg így van (mert más asztmások is felmentettek voltak) akkor bennem egyesül majd ez a két dolog úgy, hogy fuldoklok is és jó teljesítményt is nyújtok. Vállaltam, és tornáztam tovább.
De megértettem végre azt is, hogy mások miért nem fáradnak el úgy a futásban mint én. Nekem sokkal nehezebb volt minden, de csináltam. Nem is rosszul.
Aztán mondták, hogy gyakran kinövik a gyerekek az asztmát. Ekkor felcsillant a szemem, hiszen számomra ez kedvező fordulat lehet. Úgy véltem, ha rossz tüdővel ilyen jó teljesítményekre vagyok képes, akkor milyen lehetek majd, ha rendbe jövök.
Ezért mindent megcsináltam amit a többiek. Sőt még többet is. Akkor kezdtem el kosárlabdázni. Megszerettem, és maradtam is hat évig ennél a sportnál.
Majd eljött az idő, amikor már nem érdekelt a kosárlabda, mert csapat voltunk, ahol nem feszegethettem a saját határaimat.
Ekkor fordultam a testépítés felé. Erről itt most nem szeretnék írni (egy másik bejegyzésben részletezem majd), de annyit elárulok, hogy mindent ennek a gyönyörű sportnak köszönhetek. Aztán megerősödtem, testileg, lelkileg és úgy éreztem, semmiben nincs ellenfelem.
Mindig mindenben kerestem a versenyt. Ha szőlőt szüreteltünk és többen puttonyoztunk, többször próbáltam fordulni a többieknél. Néha számoltam a puttonyokat és kijelöltem egy célszámot, amit teljesíteni kell.
Máskor pedig bútorcipelésben versenyeztem a többiekkel (passzióból és egy kis plusz edzésként dolgoztam költöztető cégnek főiskolás koromban) akik szintén sportolók voltak.
De a mai napig bennem van a versenyszellem. Nem tudok úgy elindulni gyalogátkelőhelyen, hogy ne én startoljak elsőként, vagy ne én érjek át először.
Ha ketten haladunk egy járókelővel a járdán és ő jóval előrébb tart, kijelölöm, hogy a következő utcasarokig vagy egy közeli reklámtábláig be kell hoznom és meg kell előznöm. De ugyanez történt akkor is, amikor a gyönyörű Skoda 100-asomat vezettem. Most inkább nem vezetek Budapesten, mert gyalog gyorsabb vagyok. :-) Egyébként autó ellen is versenyeztem már a Blaha Lujza tértől az Oktogonig. Gyalogosként nyertem.

Bármikor, amikor akad egy kis szabadidő munka közben (NSH stresszlabda /akiknek érteni kell, értik/) vagy munkán kívül, megragadom az alkalmat a játékra. és ha már játék, akkor verseny. És mint tudjuk, versenyezni mindenben lehet.

A versenyszellem miatt fogant meg bennem a gondolat, hogy kipróbálom a skeletont, majd a bobot, és még a szánkóról sem tettem le. Foglalkoztat más sportág is így 33 évesen, amelyhez megvannak az adottságaim (mert már ez is szempont kell legyen ilyen "öregen") és kedvemre való elfoglaltság is egyben.

Én vallom, hogy versenyezni jó. Bármiről legyen is szó.
Megmérettetik az ember és élesíti akaratát. Dolgozik benne a motor, ami könnyen lelassul vagy megáll, ha nincs üzemagyag. Teremtsünk magunknak verseny lehetőséget!
A versenyek és az ahhoz szükséges szellemi tulajdonságok örökifjúvá teszik az embert. Ezt tapasztalatból állítom.
Mert ha felrúgjuk a labdát a fára, én már fent vagyok, mire a többiek odaérnek a fához. Ez fiatalon tart és természetesen örömmel is eltölt.
Egészen addig, ameddig bennünk van a verseny szelleme, élni kell vele.

A verseny szép, jó és nemes dolog, de tudnunk kell, hogy valójában egyik versenyt sem mások ellen vívjuk.

Segítségnyújtás

Elérkeztem az ajándékom utolsó szavához, a segítségnyújtáshoz.

Azt érzem, hogy nálam a segítségnyújtás természetes. Akkor is ha akarom, és akkor is, ha nem kellemes.
Talán ez is gyerekkoromban alakult ki, amikor segítenünk kellett a szőlőültetvényen, gyümölcsösben, építkezésen, borospincében. Egyszóval olyan területeken, amely egy gyerek érdeklődését nem kelti fel, gyermeki virtuozitását pedig le.
Viszont az idő múlásával megérezzük, hogy segíteni jó, mert együtt alkotunk, közösséget építünk, nem utolsó sorban pedig még szórakozhatunk is.
Ennél fogva észrevesszük, hogy agyba-főbe kínálgatjuk és osztogatjuk a segítségnyújtásunkat. Sajnos az ember kétélű fegyver és megeshet, hogy ezzel visszaélnek. De ne bánjuk, magunkkal számolunk el a végén, nem mással.

Amikor felköltöztem Budapestre egyre-másra történtek érdekes események a környezetemben. Ezek a példák többé-kevésbé a következő események köré csoportosíthatók: elesett vagy éppen elesni készülő idős nénik, hasonló cselekvésben lévő ittas polgárok, babakocsit egyedül emelni képtelen anyukák, irányításra szoruló vakok, tájékozódni próbáló külföldiek, használati tárgyát elejtő járókelők, akadályt képező személyautók elpakolás és sorolhatnám. De a budapesti embereket (bocsánat az általánosításért, mindenki tudja, hogy azért ez így nem igaz) ezek az események addig érdeklik, amíg végignézik. Vagy még addig sem.
Én pedig ilyenkor rögtön ott termettem, mint Árgyélus királyfi (éppen a múltkor idézte fel Árgyélust egy közösségi portál béli ismerősöm). Ez nem valami feltűnési viszketegség nálam. Azt hiszem verseny. Versenyzek, hogy én érjek oda legelsőként. Ez azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban kap segítséget az, aki rászorul. Ha megelőznének, az lenne a legjobb a rászorult részére, de eddig nem nagyon sikerült.

Ebben a verseny témában egyébként is beteg vagyok. Később írok majd róla egy bejegyzést. :-)

Gyakorlatilag mindenkin szeretnék segíteni, mert megtehetem. És ennek igazán örülök. Örülök annak, hogy én vagyok az aki segít, nem pedig az, aki segítségre szorul. Remélem életem végéig, 121 éves koromban is tudok segíteni mindenkinek.
Természetesen szívesen segítek azoknak is, akik kérik, de van egy határ, amit tudatnunk kell a hülyének nézés elkerülése végett. Azért segíteni valakinek, mert ő lusta megtenni, vagy mert pénzt takarít meg, átgondolandó. Néha belemegyek a játékba, hogy tudjam, ki, meddig megy el a pofátlanságban.
Nagyszerű jellemrajz adódik a segítségnyújtásból. Megéri? Én azt mondom, igen. Még addig megismerni valakit, ameddig nincs túl komoly veszteségünk a kapcsolatból, mindig okosabb lépés, mint elszenvedni a nagy emberi csalódásokat.
Ez esetben azt mondom, segíteni tudni kell.

A többi esetben pedig ha segítünk a rászorulóknak, boldogok leszünk. Elégedettség fog el, fennkölt érzéssel megyünk tovább, megemeli a napunkat. Értékessé válunk magunk és mások számára is.

Segíteni jó!


Ez volt a tizedik szó, amelyet én is kibontottam veled együtt. És bár lehet, hogy neked nem ugyanazt jelenti, mint nekem, az értelmezés során mégis teljesebb képet kaptunk magunkról és egymásról.

Sok privát üzenetet, véleményt és kommentált kaptam az ajándékszavakkal és értelmezésükkel kapcsolatban. Sőt, voltak akik velem együtt megírták a napi értelmezésüket, mielőtt én elkészültem volna vele. Gondolom, hogy a gondolatmenetem ne zavarja az ő gondolatmenetüket. Aztán elolvasták az enyémet, összevetették a sajátjukkal, és kialakult bennük egy kép a hasonló vagy eltérő gondolkodásunkról, világnézetünkről.

Ez az ajándék nagyon építő. Igaz, hogy nem drága, nem látja mindenki, nem használhatod éveken keresztül, viszont formálja a jellemed saját magadon keresztül.
Végre felteszed a kérdéseket magadnak, amelyeket eddig nem tettél meg. Keresed rá a válaszokat, és némelyre meg is leled.
Ez olyan ajándék, amellyel jobb életet élhetsz saját magad megismerése által.
Ennél fogva lehet, hogy nem drága, szép és használható, viszont értéke felbecsülhetetlen.

Megígérem, amennyiben ajándékozásra kerül sor közöttünk, tíz szót fogsz kapni. Aztán ha veszed a fáradságot, és átgondolod, mit jelent számodra ez a tíz szó, talán még örülni is fogsz neki. Ha pedig nem kell, csak egyetlen mozdulattal törölheted.
Környezetkímélő, olcsó és nem foglal helyet a szekrényben vagy a polcon.