Már csak nagyon ritkán hallok pozitív hangulatú beszélgetéseket a mindennapi élettel kapcsolatban, ami lesújtó egy ilyen fiatal generációra - mint a miénk - és az azt követőre nézve.
Sok mindent nem értek még az emberből, mit, miért tesz vagy mond, de egy tulajdonság kiemelkedik a többi közül. Ez a telhetetlenség és az ebből fakadó elégedetlenség.
Magyarországon a legtöbb ember császárként szeretne élni. Arra vágyik, hogy minden közület, civil, állami és vállalkozói szférában tevékenykedő intézmény, kereskedelmi vagy szolgáltató egység szolgálja őt. Ha valamelyik "szolga, nem pucolja minden nap fényesre a cipőjét" nem, hogy otthagyja, hanem még belerúg, kikezdi, beszédtéma lesz két héten keresztül, és energiákat fektet az ellehetetlenítésébe. Mert meg akarja mutatni, hogy igenis mindenkinek érte kell dolgozni, érte kell létezni.
Ezt még én is hasonlóképpen tanultam a kereskedelmi szakközépiskolában. "A vevő az első." "A vevőnek mindig igaza van."
Ez így is van, egészen addig, amíg a vevő személyiségének megnyilvánulásai összeegyeztethetetlenné nem válnak a szolgáltató vagy kereskedő üzleti filozófiájával.
A folyton elégedetlenkedő, mindenkitől csak elváró, de soha nem teljesítő emberek világa sivár, unalmas és kívülről nézve visszataszító.
Mit akar az ember?
Ultramodern villamosokkal szelhetjük át a fővárost, holott boldogan utazhatnánk a faüléses, kattogós, embereket dobálós, régi villamosokon is.
Olyan szükségszerű pénzekhez juthatunk hozzá bankok tömkelegén keresztül, amelyeket azelőtt elképzelni sem lehetett, de mégis a bankokat tartjuk hibásnak ha felelőtlenül döntünk.
Mozgólépcsők visznek bennünket fel s alá, kültéren és beltéren egyaránt, nehogy 10-12 lépcsőtől szuszogjunk egy kicsit. Pedig a lépcsőzés meghosszabbítja az életet.
Forgóajtókon keresztül engednek be, illetve ki bennünket, amihez nem is kell hozzáérnünk, pedig a hagyományos is megfelelt.
Az üzletekben a cukorkával, kávéval kínálnak bennünket, és olyan csomagolásban, reklámtáskákban kapjuk az árukat, amit gyakran az élet más területén is használnak sokan.
A sort folytathatnám a végtelenségig. Ezek csodaszámba menő dolgok a 15-20 évvel ezelőtti helyzethez képest. Sőt csodaszámba menő dolognak számítanak más országokhoz képest is.
Mégis számos elégedetlenségről adnak tanúbizonyságot az emberek úton útfélen a hangtalan és gyors villamosokról a soha még ilyen kényelmet nem biztosító Volvo buszokról, a mindenhová fel és levivő mozgólépcsőkről, megterhelést mellőző forgóajtókról, a bolti ajándékokról, stb.
Számos országban volt szerencsém megfigyelni, miképp élik hétköznapjaikat az emberek. Általános tendencia, hogy minden ami kicsit is segíti életszínvonalukat, kényelmüket, megbecsülik és örülnek neki. Nincsenek azonnali követelések olyan dolgok iránt, amelyek extra kényelmet biztosítanának számukra. Nincsenek elégedetlenkedő hangok ha luxust tesznek az ember feneke alá. Ez csak nálunk dívik.
Az okokat most nem szeretném boncolgatni.
Egy azonban biztos. A világunkat mi alakítjuk. A sok énből lesz egy többé-kevésbé egységes mi. És ennek az egységes minek az előjele meghatározza legalább két - de inkább több - generáció életét. Ennélfogva felelősséggel tartozunk a következő generáció közhangulatáért. Persze ha ugyanolyan rossz közérzetet szeretne egy szülő a gyermekének, mint a sajátja, akkor nem mondhatom, hogy ne tegye.
Az elégedettség belső igény. Aki elégedetlen a szűkebb és tágabb környezetével, a világgal, az valójában saját magával elégedetlen. A saját magunkkal szembeni elégedetlenségünket nem foghatjuk a világra, másokra. Nem élhetünk koholt vádolással, felelősséget, döntést áthárítva, hogy aztán támadásra készek legyünk, mert elégedetlenek vagyunk az eredménnyel.
Ha így élünk, ilyen világot kapunk cserébe. Frusztrált ember, frusztrált világban él. Elégedetlen ember, elégedetlen a világgal is.
Sokkal fejlettebb országokban, ahol arányaiban ugyanolyan erős feltételekkel kínálnak bankok hiteleket, mint nálunk; drágább, de hasonló színvonalat képvisel a tömegközlekedés; nem forog velünk az ajtó és padló, ha be akarunk jutni ki kell nyitni az ajtót; igenis meg kell "mászni" azt a 10 lépcsőt, amitől a magyar ember lassan már kórházba kerül.(És nem tudni, hogy reumatológiára, szívsebészetre vagy pszichiátriára.)
Az elégedett világot mi magunk teremtjük. Örülnünk kell azoknak a életünket megkönnyítő dolgoknak, amelyeket már szinte észre sem akarunk venni, mert természetesnek véljük. Hát egyáltalán nem természetes! Ezek mind luxus kategóriát képviselnek. Mi luxus világban élünk, amelyet egyáltalán nem becsülünk meg. Még többet akarunk, mert azt gondoljuk ez alanyi jogon jár.
Hát nem jár. Senkinek nem jár. Ki lehet érdemelni, lehet dolgozni érte, de nem jár természetszerűen.
Bevallom, kicsit (talán nagyon is) irigylem azokat az embereket, akik egyszerű házban, egyszerű ételeken élve, családjukkal boldogan élnek távol a fejlett világ mágiájától, ahol az egyetlen luxus az esti naplemente közös megtekintése.
A világ olyan, amilyen te vagy. Ha bizalmatlan vagy, a világ is megbízhatatlan lesz számodra. Ha boldog vagy, a világ is gyönyörű hellyé válik. Válj olyanná, amilyen világban élni szeretnél!
Nyugodj békében Norbikám!
10 éve
Itt élünk az Európai Unió tagállamában. Két munkahelyen dolgozom, hogy el tudjam tartani két gyermekemet és ki tudjam fizetni a számlákat. Plusz 20 évig fizethetem lakáshitel-törlesztésemet. Magamnak évek óta nem vettem új ruhát, csak használtcikk-piacról. És nagyon aggódom mi lesz akkor, amikor a gyerekeim iskolás korba érnek. Tudom, hogy a fejlődő országokban sokkal nagyobb a nyomor és a szegénység, de én ITT élek és nem ott, ezért a saját problémáim jobban foglalkoztatnak.
VálaszTörlésMindezek ellenére boldog vagyok, hogy két gyermekem egészséges és a legnagyobb öröm ha megölelhetem őket és játszhatom velük és ha mindent meg tudok adni nekik, amit én megkaptam, akkor boldogan halok majd meg.
Ráadásul Magyarországon egyre többen élnek mélyszegénységben, egyre többen éheznek!
Szóval minden nézőpont kérdése, ezért visszautasítom, hogy luxusban élnénk.
Üdv
N.G