Féltés

Nem féltem magam semmitől.
Nem hiszem, hogy félnem kell az életben megtörténhető dolgoktól, hiszen bárhogy is legyen, az élet velejárója kell legyen. Valószínűleg fájni fog a rossz, de túl lehet élni, fel lehet dolgozni, tovább lehet - és kell is - lépni.

Sokkal inkább féltem a szüleim, a testvérem és a családját, az igaz barátaimat, ismerőseimet, volt szerelmeimet, barátnőimet, tanáraimat, és egyáltalán azokat az embereket, akikkel valaha kapcsolatba kerültem és egy-két tulajdonságuk erejéig megismerhettem őket. Legyen pénztáros az ABC-ben, takarítónő a fitness teremben, szórólapos az utcán, vagy bármely szereplője a társadalmi körömnek. Féltem a tudósainkat, sportolóinkat, művészeinket, gyermekeinket és időseinket is.
Az élet regulájától és igazságtalanságától, a testi és lelki fájdalomtól, a csalódástól, a hitehagyottságtól, a céltalanságtól, a kilátástalanságtól, a megbecsülés hiányától, a kizsákmányolástól, a félelmüktől, az öregedéstől és az elmúlástól féltem őket mind.
Számomra e dolgok egyáltalán nem mérvadók, ezért nem féltem magam ezektől. És ne féltsen senki más sem.

De féltem a politikusokat, a pénzért élő, a gyarló, hiú, az önös érdekeit rögeszmésen szem előtt tartó, másokat elismerni nem képes embereket is.
Őket saját maguktól féltem.

És féltem a világ élőlényeit, a csupán élni akaró, Földre született, de élhetetlen helyzetbe hozott állatokat, növényeket, gombákat, egysejtűeket. Tőlünk féltem őket.


Régóta van egy álmom. Mégpedig az, hogy a hozzám közelálló embereket egy társaságban lássam. Együtt az életem szereplőit mindenféle cél nélkül. Már a gondolata is elzsibbaszt és boldogsággal tölt el.
Dolgozok rajta, és ha nem is az elkövetkezendő pár évben, de meg fogom valósítani. Erre mérget vehettek! :-)