Versenyben

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy később kifejtem a beteges versenyzési lázam.

Még az általános iskola alsó tagozatos nebulója voltam, amikor észrevettem, hogy testnevelés órán minden feladatot én szerettem volna megcsinálni leggyorsabban, legjobban. Persze, sok mindent nem sikerült, hiszen a különböző testi adottságok más-más feladatokban dominálnak. De én ezt semmibe vettem, nem is tudtam ilyenről.
Asztmás voltam, de soha nem hagytam volna ki egyetlen tornaórát sem. Mindig vártam, hogy szétcsavarhassam magam.
Mellesleg az asztma miatt sokszor jártam felülvizsgálatra, és egy alkalommal mondtam az orvosnak, hogy futás után nehezebben kapok levegőt, szinte rám förmedt, "hogy képzelem asztmás betegen a tornaórai részvételt". Kicsit megszeppentem és néztem édesanyámra. Majd a doki kiállított egy örökös felmentést (amelynek mások biztos nagyon örültek volna)ami nekem tragédiával volt egyenlő.
Gondolkoztam is, mi legyen. Sehogy sem jó ez így. Majd egy hirtelen indíttatástól vezérelve cafatokra téptem a papírt és kidobtam a kukába. Ezzel le is zártam magamban a asztma és a sport kapcsolatát. Azt gondoltam, ha ez tényleg így van (mert más asztmások is felmentettek voltak) akkor bennem egyesül majd ez a két dolog úgy, hogy fuldoklok is és jó teljesítményt is nyújtok. Vállaltam, és tornáztam tovább.
De megértettem végre azt is, hogy mások miért nem fáradnak el úgy a futásban mint én. Nekem sokkal nehezebb volt minden, de csináltam. Nem is rosszul.
Aztán mondták, hogy gyakran kinövik a gyerekek az asztmát. Ekkor felcsillant a szemem, hiszen számomra ez kedvező fordulat lehet. Úgy véltem, ha rossz tüdővel ilyen jó teljesítményekre vagyok képes, akkor milyen lehetek majd, ha rendbe jövök.
Ezért mindent megcsináltam amit a többiek. Sőt még többet is. Akkor kezdtem el kosárlabdázni. Megszerettem, és maradtam is hat évig ennél a sportnál.
Majd eljött az idő, amikor már nem érdekelt a kosárlabda, mert csapat voltunk, ahol nem feszegethettem a saját határaimat.
Ekkor fordultam a testépítés felé. Erről itt most nem szeretnék írni (egy másik bejegyzésben részletezem majd), de annyit elárulok, hogy mindent ennek a gyönyörű sportnak köszönhetek. Aztán megerősödtem, testileg, lelkileg és úgy éreztem, semmiben nincs ellenfelem.
Mindig mindenben kerestem a versenyt. Ha szőlőt szüreteltünk és többen puttonyoztunk, többször próbáltam fordulni a többieknél. Néha számoltam a puttonyokat és kijelöltem egy célszámot, amit teljesíteni kell.
Máskor pedig bútorcipelésben versenyeztem a többiekkel (passzióból és egy kis plusz edzésként dolgoztam költöztető cégnek főiskolás koromban) akik szintén sportolók voltak.
De a mai napig bennem van a versenyszellem. Nem tudok úgy elindulni gyalogátkelőhelyen, hogy ne én startoljak elsőként, vagy ne én érjek át először.
Ha ketten haladunk egy járókelővel a járdán és ő jóval előrébb tart, kijelölöm, hogy a következő utcasarokig vagy egy közeli reklámtábláig be kell hoznom és meg kell előznöm. De ugyanez történt akkor is, amikor a gyönyörű Skoda 100-asomat vezettem. Most inkább nem vezetek Budapesten, mert gyalog gyorsabb vagyok. :-) Egyébként autó ellen is versenyeztem már a Blaha Lujza tértől az Oktogonig. Gyalogosként nyertem.

Bármikor, amikor akad egy kis szabadidő munka közben (NSH stresszlabda /akiknek érteni kell, értik/) vagy munkán kívül, megragadom az alkalmat a játékra. és ha már játék, akkor verseny. És mint tudjuk, versenyezni mindenben lehet.

A versenyszellem miatt fogant meg bennem a gondolat, hogy kipróbálom a skeletont, majd a bobot, és még a szánkóról sem tettem le. Foglalkoztat más sportág is így 33 évesen, amelyhez megvannak az adottságaim (mert már ez is szempont kell legyen ilyen "öregen") és kedvemre való elfoglaltság is egyben.

Én vallom, hogy versenyezni jó. Bármiről legyen is szó.
Megmérettetik az ember és élesíti akaratát. Dolgozik benne a motor, ami könnyen lelassul vagy megáll, ha nincs üzemagyag. Teremtsünk magunknak verseny lehetőséget!
A versenyek és az ahhoz szükséges szellemi tulajdonságok örökifjúvá teszik az embert. Ezt tapasztalatból állítom.
Mert ha felrúgjuk a labdát a fára, én már fent vagyok, mire a többiek odaérnek a fához. Ez fiatalon tart és természetesen örömmel is eltölt.
Egészen addig, ameddig bennünk van a verseny szelleme, élni kell vele.

A verseny szép, jó és nemes dolog, de tudnunk kell, hogy valójában egyik versenyt sem mások ellen vívjuk.