Mitől roppan az ember?

Mennyit bír ki az emberi psziché? Mitől, miért, és mennyire roppanhat össze valaki, akit eddig magabiztosnak, erősnek, jó kedélyűnek véltünk?

Baráti, ismerősi környezetemben is, ám ezzel egy időben a közélet szereplők táborában szintén egyre gyakoribb jelenség az idegösszeroppanás. Bevallom őszintén, direkt nem néztem meg orvosi definícióját, mert ezek a megfogalmazások könnyen bevisznek bárkit az erdőbe. Képesek vagyunk elfogadni mindent, amit mások papírra vetettek velünk kapcsolatban.
Szóval kik kapnak idegösszeomlást? Színészek, zenészek, orvosok, könyvelők, és folytathatnám a sort szakmára és hivatásra való tekintet nélkül. Nem a szakmákra jellemző feszültségekben, stresszben kell keressük az okokat, sokkal inkább a saját hozzáállásunkban.
Látszólag ez támadható, hiszen roppanás előtt az emberek többsége kiegyensúlyozottnak tűnik. Biztosított a munkája, így a hosszútávú megélhetése is. Körülveszi a család, még ha nem is mindig konfliktusmentesen. Nincsenek kockázati tényezői, befektetései, rizikófaktorai.
És mégis megtörténik. Lehet, hogy telítődik egyfajta belső pohár? A sok apró munkahelyi feszültség, a számos családi összezörrenések, a kétségek önmagunkban, tevékenységünkben, munkatársainkban, világban? Ezek is kumulatívan bizonyára meghatározóak egy idegösszeroppanás bekövetkeztében.
Ám szerintem van itt más is.

Kicsit vizsgálódtam az összeroppant ismerőseim körében - ami azt jelenti, hogy sokat beszélgettem velük - egy dologra mindegyiküknél figyelmes lettem.
Bár egyikük sem élt rossz körülmények között amikor bekövetkezett a baj, mégis valami hiány okozhatta a problémát. Ez pedig a cél.
Nem tudtak megfogalmazni célokat. Sem életcélt, sem munkahelyi, hivatásbeli célt, sem magánéleti célokat. És úgy dolgozni valakinek, hogy nem tudja miért dolgozik valójában, kicsit zavart állapot.
Mondom ezt én. De ha megnézzük az emberek 80%-a nem képes megfogalmazni konkrét célokat. Ami előre vetíti a jövőbeli lelki kellemetlenségeket. Áldozatokat hozunk, hűségesek vagyunk, szolgálunk, keményen gürizünk gyakran még a családot is háttérbe szorítva a nagy "nem tudjuk miért is".
Az ugyanis nem cél, hogy jobban akarunk élni, fel akarjuk nevelni a gyerekeket, boldogabb életet akarunk. Ha folyamatosan ezek a gondolatok járnak a fejünkben, nemhogy nem fogunk előrébb haladni, gyakoribb, hogy beragadunk saját csapdánkba.
És ez az az állapot, amely gyilkos az emberi elmére. Az önértéktelenség érzése. Ha leértékeljük magunkat, mások is ugyanezt teszik majd velünk. Ebben az esetben nehéz lesz újból kitörési pontot találni a régi vágyakkal teli életünk irányába. Ráadásul bármikor megpróbáljuk, számíthatunk embertársaink szívélyes segítségére. "Minek tanulod azt? Nincs értelme!" "Fölöslegesen csinálod ezt/azt! Úgysem jutsz előrébb!" "Nehogy azt gondold, hogy te ebben elérhetsz valamit! Ne álmodozz!"
Az ehhez hasonló munkatársi, szülői, baráti megjegyzések porcelánként törik szét az önbecsülést, még akkor is, ha látszólag lenyeljük vagy lazán vesszük.
Az egyén nem arra hivatott, hogy a tömeg tulajdonságait hordozza. A tömeg építkezik az egyén tulajdonságaiból. Minden ember egy külön individuum. Önálló egyéniséggel, személyiséggel, meghatározott tulajdonságokkal, érzésvilággal, véleménnyel, attitűddel és célokkal.
Legtöbbször ez utolsó jellemzőben szenved hiányt az ember. A célokat nem kapjuk, nem tanítják, nem ajándékozzák. Ezt magunknak kell fejlesztenünk. Magunknak kell meghatároznunk.
De vigyázzunk, mert az idő gyorsan pereg!
Minél korábban meghatározzuk céljainkat, annál több időnk marad megvalósítani azokat.

Az élet úgy boldog, ha valamit valamiért teszünk.