Madár

Vészesen közeleg az ajándékok megismerésére szánt idő vége, de szerencsére a szavatossági idejük numerikusan kifejezve nem értelmezhető. Ezek tartós szellemi cikkek, igaz, garancia nélkül.

Ma megtudom én is, mit jelent számomra a "madár" szó.

Soha nem láttam Alfred Hitchcock "Madarak" című klasszikus horrorfilmjét, de már nem is vagyok kíváncsi rá. Sokkal szörnyűbb és gyomorforgatóbb dolgokat művelnek az emberek a madarakkal, mint a filmbeli madarak az emberekkel.

Rendelkezem egy soha be nem gyógyuló sebbel, amelyet mindig csak akkor veszek észre, ha rá gondolok. A sebem egy fecskefióka élete, amiért kizárólag én vagyok a felelős.
Kilenc éves lehettem, és láttam egy fecskét gyakran a fészkébe repülni, majd ismét kiszállni. Kíváncsin lettem, milyen lehet a lakása belülről, és miért ez a nagy forgalom. Volt nálam egy kis méretű gumilabda, ami jó eszköznek bizonyult a fészek "megismeréséhez". Nem haboztam. Amikor kirepült a fecske, megdobtam a labdával, és az több darabra hullva leesett. Száraz fűszálak, kiszáradt tapasztott sár, és egy ismeretlen élőlény tárult elém. Egy csupasz testű fecskefióka.
Abban a pillanatban tudtam, hogy iszonyatos dolgot tettem. Mozgatta a szárnyait, magas hangon "sírt", és láttam rajta a tehetetlenséget. A mamája már a fejünk fölött körözött, de szegény nem tehetett semmit. Hiába is mondtam magamnak, hogy én ezt nem akartam, megtettem. Bár fogalmam sem volt arról, hogy egy pici állat is lakik abban a madár lakásban, mégis tudtam, hogy hatalmas bűnt követtem el.
Attól a perctől kezdve a lelkiismeretem nem hagy nyugodni.
Hiába védem és mentem a madarakat azóta.
Azt mondják a barátaim: "Az az egy fecske élet kellett ahhoz, hogy sok másik megmaradjon. Neki ez volt a karmája, áldozat a többi megmentéséért."
Engem ez nem nagyon nyugtat meg.
Szokták kérdezni, hogy mit csinálnék másképpen az életemben. Igazából két dolgot, és azt hiszem ez az egyik. Viszont ha ez nem történt volna meg, ki tudja elkötelezett állatvédő lennék-e. Mert lássuk be, ez erősen megalapozta a jóvátételt.
Kilenc éves lehettem. Nem tudtam, mi az élet, mi a halál. Lehet, hogy akkor értettem meg. Bocsánat fecske!

Kicsit több mint tíz évvel később szintén a madár és a halál kettőse érintett meg. Egy gyönyörű feketerigó nekirepült a buszmegálló plexijének, kikerülő manőver kísérlete nélkül. Nem észlelte szegény. Nagyot koppant a feje, és lepuffant a földre. Szabálytalan testhelyzete rögtön elárulta, hogy nagy a baj. A feje rendellenesen kifordult, egyik szárnya kiterítve, míg másik összezárva remegett. Lábai görcsös pozícióban, mintha kapaszkodna. Tudtam, hogy eltört a nyakcsigolyája.
Egy ideig tanakodtam magamban, mit tehetek. Hideg tél volt, pár órán belül kihűlt és megfagyott volna. A környéken számos macska kószált. A szenvedés elrendeltetett neki. Vagy éppen azért jártam arra, hogy ne legyen így?
Lehajoltam, és óvatosan megérintettem a lábát. Nem reagált. Aztán a szárnyát. Arra sem. Megsimogattam a testét, de nem érezte azt sem. A fejét is megsimítottam, amire már reagált. Ez bizonyossá tette bennem a csigolyatörést.
Ekkor tudatosult bennem, hogy én leszek a végzete/megmentője.
Finom, gyengéd mozdulatokkal simogattam a fejét. Úgy tűnt, jól esett neki. Aztán egyszer csak visszafordítottam a fejét a normális állapotba. Tudtam, mi lesz a vége. Nem mozdult.
Elmúlt egy élet a kezeim között. Semmivel nem kevesebb, mint egy emberi élet. Egész életemben emlékezni fogok ezekre a pillanatokra. Nem csak azért, mert az egyik kedvenc madár volt már akkor is számomra a feketerigó. A kapcsolat közöttünk leírhatatlan volt. Magasabb rendű, mint a legtöbb emberi kapcsolat.

Imádom a madarakat! Gyerekkorom nagy kedvence a vándorsólyom, amely a mai napig meghatározó madár számomra.
De imádom a pulykát, amely mások számára förtelmes, imádom a verebeket, amelyek kihoznak másokat a béketűrésükből, és imádom a galambokat, amelyektől egyre többen irtóznak.
Arra hivatkoznak, mennyi fertőzést terjeszt. Lehet. De egy részüket tőlünk örökölték a mi szemeteinkből, másrészt pedig nem kell megenni az ürüléküket, sem a madarakat.
És ha már itt tartunk, mi mennyi fertőzést terjesztünk? Mégis, gondolkozik valaki a megszüntetésünkről, kiirtásunkról, fertőtlenítésünkről?
Veszélyesebbek vagyunk egymásra, mint a Föld összes állata együttvéve, mégis azokat akarjuk bántani, akik saját helyükről szoríttattak ki általunk.
Aki fél a galamboktól, az valójában magától, az emberektől és az élettől fél leginkább. De jó ha kéznél van egy bűnbak, vagy ha más nem, legalább egy bűntojó.

A madár örök. Mi sehol nem voltunk még, amikor ők már jelen voltak számos élettérben. És gyanítom, már sehol nem leszünk, amikor ők még új területeket vesznek birtokba.

Természetesen van még egy Madár, aki kedves a szívemnek. Ő pedig Erdei Zsolt "Madár", akit (31 győzelem - 0 vereség) profi mérlegével a nemzet büszkeségeként tenyerünkön kellene hordoznunk.
De hát valószínűleg ő is akkor ér majd megbecsülése csúcsára, amikor már nem lesz.
Mert mi emberek - és legfőképpen magyarok - ilyenek vagyunk. Mindig az kell, ami nincs, és mindig több, jobb kell a vannál.