Kapcsolat

(Tíz évvel ezelőtt kaptam egy feladatot. Írjak bármilyen műfajban Jókai Mór utolsó budapesti  lakásáról és éveiről. Ezt Jókai idézetekkel és aköré épülő történettel oldottam meg.)


Az arany ember szomszédságában

Piciny gyermek voltam, amikor szüleimmel Pestre költöztünk. Abba a házba, ahol találkoztam apámnál is atyáskodóbb apámmal, bátyámnál is testvériesebb bátyámmal, tanáromnál is okítóbb tanárommal és barátomnál is őszintébb barátommal. Ő volt Jókai Mór, a második emeletről.

Jobbára nem is emlékeztem a költözés időszakára, később mesélték el szüleim, mily kiváltságosnak érezték magukat Jókai Mór, hazánk legnagyszerűbb írója alsó szomszédságában.

Rögtön az első találkozásunk meghatározó és mély nyomokat hagyó eseménynek bizonyult, mindkettőnk számára. Éppen a karácsonyi ajándékomat megtestesítő futball labdát rugdostam a házunk kapujához, amikor megjelent a szomszéd, kezében fekete bőrtáskával. Mielőtt érzékeltem volna a kabátos alakot, már elrúgtam a labdát és nem tudtam semmi egyebet tenni, mint nézni a történtek sodrását. Az úr táskát eltalálta a labda, ami kirepült Jókai kezéből. Az író csak mosolygott, felvette táskáját a földről és a következőket mormolta a fülembe: „Nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudná venni”. Felegyenesedett, köszönésképpen megemelte kalapját, majd komótosan a dolgára indult. Akkor apám a fülemnél fogva ráncigált fel az emeletre. Nem értettem, miért kapok ilyen szigorú büntetést, hiszen rúgtam már le kalapot is a járókelők fejéről, mégsem büntetett meg, sőt ő is nevetett rajta. Ekkor mondta el apám, kivel is lakunk egy házban. Sírva fakadtam. Talán a szégyentől, talán a szomszéd hírességétől, talán a büntetéstől.

Később, ahogyan cseperedtem, nagyon jól összebarátkoztunk az íróval. Rendszeresen feljártam hozzá, s ő teával fogadott, majd nagyokat beszélgettünk és mindenfélét játszottunk, mókáztunk. Legtöbbször már az sem zavarta, ha akkor toppantam be a dolgozószobájába, amikor épen magába mélyedve írt, pedig ilyenkor senkivel nem szokott beszélgetni. Nagyon tetszettek a mozdulatai tollforgatás közben, szerettem a papírlap karcos hangját és a tinta fanyar, tömény illatát. Néha csak némán ültem a sarokban heverő pamlagon és meredt tekintettel bámultam órák hosszat, ahogyan dolgozik. Elvétve szeme sarkából rám pillantott, talán ellenőrzésképpen, vajon figyelem-e. Megkérdezte tőlem, szeretnék-e író lenni. Nem jött ki hang a torkomon, így igenlően bólogattam. Azt mondta, nagyon sokat kell majd írnom, még többet olvasnom, valamint szeretnem kell az írást és az embereket, akiknek írok. Azzal köszönt el, hogy: „Az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen ahol nem vetették”.

Telt-múlt az idő és beszélgetéseink alkalmával egyre többet foglalkoztunk az iskolával. Számos dologban tudott nekem segíteni. Irodalomból, nyelvtanból és történelemből jó osztályzatokat kaptam, amit neki is köszönhettem. Már-már több időt töltöttem nála, mint a szüleimnél, a saját lakásunkban. Egyszer azt is elmondtam neki, hogy a barátaimnak vélt osztálytársaim elvették az iskolatáskámat és rugdosták az utcán. Erre ő azt felelte: „Titkos írás az arc, de annál, aki kulcsát bírja, nyitott könyv”. Nem teljesen értettem, így elmagyarázta, hogy hiába töltök naponta több órát az osztálytársaimmal, valójában nem ismerem őket.

Már kamaszkorom közepén jártam, amikor országgyűlési képviselőjelöltként elhívott magával vidékre, mondván Eger szép és dicső város, azt nekem is látnom kell. A nyári melegben különvonattal érkeztünk meg az egri pályaudvarra. Virágözön fogadott, majd hintóval a főtérre vittek bennünket. Úgy éreztem, a pompa 

nekem is szól, pedig tudtam, a szomszédomat ünneplik. Hazafelé a vonaton ülve őszintén beszélgettünk és elmeséltem neki, hogy szerelmes vagyok egy lányba, de ő azt hiszem mást szeret. Egy sokat sejtető mosoly jelent meg az arcán, emlékek ébredését jelezvén, majd a következőket mondta: „A szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófusok minden tudománya”.

Szerelmes időszakomat éltem és én minden gondolatomat megosztottam vele. Akkoriban nem értettem meg teljesen mondanivalóinak jelentőségét, értékét és hasznát, de mind egy szálig leíratta velem, mondván hasznát fogom még venni az életben.

Egy időszakban nagyon leromlott a tanulmányi átlagom a lányokkal töltött idő miatt. Erre azt tanácsolta nekem: „A test edzése a leghathatósabb védelem egy ifjú férfira nézve a szerelem és a bujaság csábító démona ellen”. Ekkor kóstoltam bele az ökölvívásba, amiben később hazai bajnokságokat nyertem és ő néhány mérkőzésemen az első sorból drukkolt nekem. Erősödtem testben és lélekben, amit szintúgy, mint megannyi mást is, Jókainak köszönhettem. Egy alkalommal azonban hatalmas szerelmi csalódás ért és könyörögtem a lánynak, hogy ne hagyjon el. A kedvenc szomszédom morcosan csóválta a fejét és figyelmeztetett: „A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani”. Megvolt a lecke, innentől kezdve nem voltak szerelmi problémáim.

Rengeteg vidám és hasznos órát töltöttünk együtt, mígnem 1904 május ötödikén a reggeli órákban, amikor felmentem hozzá azt mondta, ma ne zavarjam, mert rengeteg dolgot helyére kell tennie a fejében. Délután nagy nyüzsgésre lettem figyelmes. Felszaladtam hozzá és megdöbbenve láttam, hogy mindenki az ágyát állja körül, míg ő mozdulatlan fekszik, tompa tekintettel. Az éjjeli szekrényén egy cetli árválkodott rövid szöveggel: „Comsummatum est!”, azaz befejeztetett.

Nem köszönt el, pedig tudta, hogy elmegy. Talán hiszi, hogy találkozhatunk még. És én is hiszem, mert ő nem csupán a legnagyobb magyar író volt, hanem apám helyett apám, bátyám helyett bátyám, tanárom helyett tanárom és barátom helyett barátom.

Ő volt Jókai Mór, a második emeletről.

2004.