Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...