Kihátrálni, vagy a pusztulásba rohanó világgal tartani?

Itthon, vagy máshol otthon a földkerekségen, kultúrák keserédes érzetébe kóstolva, megízleljük, hol, ki, milyen ritmusban éli életét. Helyesebben hol, ki, milyen tempóba kényszeríti saját életét, amely egy általa cseppet sem szívlelt életút. Arról nem is beszélve, milyen mederbe kényszerítenek emberek más emberi életeket.

Az elmúlt időszakban számos intelligens, művelt, mély érzésű, letisztult gondolat-világgal bíró emberrel beszélgettem, akik így vagy úgy, de elégedetlenek életükkel vagy életkörnyezetükkel. Van, aki őszintén elmondja, míg mások tagadják, de a jelek tisztán árulkodnak. Ez nem meglepő módon rányomja bélyegét teljesítményükre, holott fizikai és szellemi képességeik lehetővé tehetnék számukra az utolérhetetlen, megállíthatatlan produktivitást. Mégis társadalmi (munkahelyi, magánéleti) környezetük akadályokat gördít eléjük.
Sokszor elgondolkodom azon, mi kényszeríti az embert, hogy megtartsa életében a szükségtelen rosszat. Még nem találtam erre a kérdésre számomra is elfogadható magyarázatot, de vannak sejtéseim. Talán a megszokás, vagy az újtól való félelem, esetleg a kötelességtudat, netán a lojalitás?
Az viszont bizonyos, hogy a világ egy ember számára elsősorban önmaga. És ha saját maga nem alkot egészséges kerek egészet, akkor mindennel meggyűlik a baja.
Minden egyes ember képvisel valamit, ugyanakkor kommunikátora is annak, amit képvisel. Ha olyat képvisel, amely nem egyezik saját önvalójával, teljesíthetetlenné válik képviseleti és kommunikációs feladata szűkebb környezete és a globális társadalom felé egyaránt. Elpazarolt idő, elfecsérelt élet. Mi több, olyan ügyet és embereket szolgálhat, amely teljesen ellentétes saját értékrendjével, érzésvilágával. Ebben az esetben, pedig olyannyira konfrontálódik önmagával, hogy elkerülhetetlenné válik a szellemi és fizikai hullámvölgy, amely pszichés és testi tünetekben jelentkezik. Egyesek ezeket betegségeknek is nevezik.
Ez manapság meghatározó jelenség. A Föld emberi populációjának háromnegyede szenved a kényszerpályák okozta „sebektől”. Hihetetlen mennyiségű emberről van szó. Annyiról, hogy a kollektív negatív érzelmeikkel és gondolataikkal szinte felemésztik a világot.
Természetesen minden nyavalyára létezik gyógyír, és minden problémára akad megoldás. Mi több, az érintettek túlnyomó többsége tisztában is van ezekkel. Csupán az elhatározás és/vagy a cselekvés marad hátra.
Meg kell tenni, akkor is, ha nehéz!
Kihátrálni nem bűn, nem szégyen, nem megfutamodás. Csupán választás egy jobb irány felé.
Mi felhasználók, fogyasztók, olvasók, hallgatók, beszélők, gondolkodók, érzők határozzuk meg, milyen irányt vegyen fel a világ folyása. Ez az irány kizárólag komoly, kollektív elhatározást igénylő, az élet minden területére kiterjedő, következetes tevékenységeket igénylő, tudatos cselekedetek eredményeként valósulhat meg. Akár kisebb – egymástól független - társadalmi csoportok szerveződésében, akár globális kollektívában, de mindenképpen egymással szövetségben.
Mi határozzuk meg az életünket azzal, mennyire vagyunk képesek változni.
Sajnos elértük azt a fejlettségi szintet, amellyel meghatározhatjuk a világot is. És ha ezt megtehetjük, akkor tegyük úgy, hogy számunkra is és mindenki más számára is a lehető legjobbat hozzuk ki belőle.