Mezítláb a Balkán-félszigeten 3.

2010. augusztus 5. – 2010. augusztus 6. Koszovó – Montenegro

Sikerült felébrednem a tervezett 6.30-as reggeli időpontban. Úgy gondoltam, kijár nekem egy kis kényeztetés, amelyet majd egy órás tusolással tettem meg. Ezután meg akartam nézni a várost nappali fényben. Elindultam az előző esti banzáj színhelyére, de mondanom sem kell, nyoma nem volt semmiféle szemétkupacnak vagy egyetlen cigarettacsikknek, amely utalt volna a tegnapi fesztiválra.
Nagyszerű tájékozódási pont lett számomra ez a hangulatos kis tér a sétáló utcájával. Innen indultam ösztöntől vezérelve, alkalmanként kérdésekkel kisegítve a több órás magányos városnézésre.
A háborúban le nem rombolt mecseteket, minareteket, ortodox templomokat mind sorra vettem. Ugyanezt tettem a modern épületekkel is. Elképesztő Pristinában az építészeti kontraszt. A tradicionális épületek szomszédságában szinte a semmiből nőnek ki a extravagáns üvegépületek. Az egész város újjászületik.
Az újjáépítésnél azonban figyelmet szentelnek a maradandóságnak is, nem kizárólag a politikai ciklust építik, mint egyes európai országokban. A sétáló utca burkolatának munkálatait figyelve kissé megdöbbentem, hogy a díszburkolat, ami egyben járókő is, nem 2-3 centiméter vastag, hanem 12-15 centiméter. Ez bírni fogja pár évtizedig, hacsak nem évszázadig. Bonyolult logikával jutottak el odáig, hogy a vékony lap eltörik, a vastag nem. És ha egyszer megcsinálják, akkor csinálják úgy, hogy ne kelljen háromévente újra burkolni a teret. Nálunk ezt a logikát még nem ismerik.
Kellemesen elfáradtam a városnézésben, olyannyira, hogy visszatértem a motelbe szunyókálni egyet. Egy órakor ébredtem fel. Berámoltam a cuccom és elindultam a buszpályaudvarra, hogy megvegyem a jegyem Podgoricába. Azonban buszjárat csak délután öt órakor indult. Nem akartam az állomáson szobrozni, így visszalebbentem a motelba. A szobámat már takarították, de húsz euró ellenében visszaköltözhettem volna a maradék pár órára. Megköszönve nemet mondtam. A táskáimra szívesen felügyeltek, amiket otthagytam a recepción. Könnyed lépésekkel császkálhattam el a maradék időt a belvárosban, mint egy igazi turista. Nézegettem a kirakatokat, butikosok kínálatait, eszegettem, iszogattam, a Nappal süttettem arcom. Ahogy eltelt az időm, visszatértem a táskáimhoz a Donart Motelbe. Donart a tulajdonosok tizenkét éves fiú gyermeke volt, aki főnökként terpeszkedett a recepciós székben, püfölve a számítógép billentyűzetét. Egyfolytában játszott. Jókat mulattam rajta és készítettem néhány fényképet, amelynek hatására még jobban pózolt. Ott helyben kérdezte a Facebook elérhetőségem és megígértette velem, hogy elküldöm a fényképeket. Persze, hogy igent mondtam és elköszöntem tőle.
Elindultam a buszállomásra, megvettem a tizenhat eurós jegyemet, majd leültem és hagytam, hadd futkározzanak a gondolatok a fejemben. Érthetetlen számomra, miként képes egy pici ország a mínuszból tíz év alatt idáig jutni. Az életszínvonal alulról karcolja a miénket, egyes dolgokban meghaladja. Hivatalos pénznemük az euró, pedig egyikük sem tagja az Európai Uniónak. Azt hiszem, nincs szükség öt évre és Koszovó nyomát bottal üthet Magyarország.
Elérkezett az indulásom ideje. Felszálltam a helyjegyemmel a buszra és megérdeklődtem, mennyi utazási időre számíthatok. Négy-öt hangzott a válasz. Nagyszerű – gondoltam. Azt kényelmesen kibírom és lévén, hogy nappal utazom, láthatom az eddig ismeretlen tájat is.
Komfortosan éreztem magam egészen addig, amíg az aszfaltos főút murvára nem változott. A háború megette az utakat is, így újra kell építeni a régieket, és a jelen országhatárokhoz, illetve az ország területéhez igazodó főútvonalak egyaránt kiépítésre szorulnak. Bármerre néztem, épülő hidak, felüljárók, utak és alagutakat láttam. A háború utáni újjáépítés időszakába csöppentem bele. Érdekes hangulatot árasztott. A felújítások és építések magukkal hozták a torlódást, ami 15-20 km/h-s sebességre kényszerített minden járművet, beleértve buszunkat is. Nem zavart túlságosan, hiszen tudtam, bármikorra is, de ezzel a járattal Podgoricába érkezem. A gyönyörű hegyvidéket sík, mezőgazdasági területek követték, majd ismét a szeretett hegyek. Amikor Peja nevezetű hangulatos kis városkába érkeztünk 0.30 perckor, már tisztában voltam vele, hogy a négy-öt órás menetidő könnyen a duplája lehet. A koszovói – montenegrói határon való átkelés problémamentesen és gyorsan zajlott. Robogtunk is tovább. Nyolc és fél órát kellett utaznom, mire Podgoricába beérkezett a busz. Arra gondoltam a buszút előtt, majd kiveszem Podgoricában azt a szobát, amelyben idefelé is megszálltam, de hajnali kettőkor nem arcátlankodok be sehová, ráadásul nem tűnt költséghatékonynak kifizetnem húsz eurót négy óra alvásért. Úgy döntöttem, a pályaudvaron hunyok egyet, amíg nem érkezik meg az első Budvába tartó járat.
A terv jó volt, de bezavart a Montenegrói Közlekedési Vállalat (ha van ilyen), mert tizenöt perc múltán beérkezett egy busz, amely Budván át igyekezett Herceg-Noviba. Nosza – gondoltam – inkább legyek úton éjjel, mintsem a nappalomat herdáljam el utazásra, ráadásul egy olyan szakaszon, amelyet már megismertem idefelé úton. Hajnali negyed négyre Budva városában voltam. Gyors dilemma vetődött fel. A pályaudvaron aludjak-e pár órát vagy a tengerparton. A partot választottam. Elindultam a málhámmal a tengerpart irányába, Battyogás közben felfigyeltem egy otthonos kis parkra, szép fás, bokros környezetben és egy ellenállhatatlanul hívogató köztéri paddal. Csövezés következett.
Jót röhögtem magamban, de egy pillanatig sem szégyelltem. Aludtam két óra hosszát, majd elindultam a partra. Nagyon lélekbarát volt a kikötő csendesen, üresen, kihaltan.
Határozott tervem közt szerepelt, még az utazás tervezésekor, hogy körbehajózom a sziklaszigetet, amely egyik legfontosabb programpontja volt nyolc napos utamnak. Mivel kajakozásra nem volt lehetőségem, ezért bérhajóztam egy motoros ladikkal. Addig eszemben sem volt otthagyni Budvát, amíg nem kerülöm meg a szigetet. Kicsit korai volt még az időpont. Reggel hét órakor még a turizmusból élők sem mocorognak annyira. Körbejártam a kikötőt kétszer is vízitaxi után kutatva, de csupán a hajók tucatjai árválkodtak ott, személyzet nélkül. Ultimátumot adtam magamnak. Ha nyolc óráig nem történik semmi, lépek tovább. (Egyébként nem mentem volna sehova, mert annyira akartam a szigetet.) És abban a pillanatban, amikor kigondoltam az ultimátumom, megpillantottam egy sétahajóst a motoros csónakjában. Odaléptem, informálódtam és az üzlet megköttetett. Nagyon örültem, hogy ilyen jól mennek a dolgaim. A legfontosabb programom megvalósul és mindössze tizenöt eurómba kerül. Pár perc elteltével, már hajóztunk is a sziget irányába. Boldog voltam.
Ahogy egyre közelebb kerültünk a szigethez, úgy sűrűsödött bennem az adrenalin. Tizenöt perc múltán már a függőleges sziklafalak mellett hajóztunk. Minden fáradság kiment a szememből és vadul kattogtattam fényképezőgépem, miközben fülig ért a szám. A hajós biztos azt gondolta bolond vagyok.
A sziget észak-nyugati oldalán erős, mondhatni viharos szél és hullámzás tett próbára minket és a hajót. Nagyon picinek éreztem magam ekkor. Néhány alkalommal vészjóslóan közel dobott minket a hullám a sziklafalhoz. Egy is sok lett volna belőle, de párszor megismétlődött. Nem hinném, hogy felhőtlen nyugalommal, mindenesetre kérdően néztem a kapitányra, de ő rezzenéstelen arccal nézett előre. Már-már unottan. Ettől azt hiszem, kicsit megnyugodtam. A sziget nyugati oldalán egy szempillantás alatt alábbhagyott a szél és a hullámzás is. Ez az oldal is káprázatos képet mutatott, de az adrenalindús szakaszt követően, vajmi kevés élményt nyújtott. Az öt kilométeres túránk kicsivel több, mint egy órán keresztül tartott. Zseniális reggeli élményben volt részem. Boldogan és kielégülten szálltam ki a hajóból a parton, hogy visszatérhessek a budvai buszpályaudvarra, mert tovább kellett indulnom Kotorba, a kiindulópontba. A három eurós jeggyel bebiztosítottam magam és már az sem zavart, hogy gyűltek a felhők. A buszon másodpercek alatt elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Kotorban vagyunk a pályaudvaron és szakad az eső, mint ha dézsából öntenék. Szeretem az esőt, és gondolkodás nélkül belemegyek egy esős bandukolásba, de ezúttal függönyszerűen bezárult előttem a világ. Aigner Szilárd szavai jutottak eszembe. „Derűs napot kívánok!” Én is azt kívántam. Az nem létezhet, hogy akkor is essen, amikor jöttem és akkor is, amikor megyek, hiszen annyi mindent meg akartam nézni.
Vártam néhány percet, majd elindultam a belváros felé. Ismertem a járást, jó volt ismert helyen bóklászni.
Az eső ismét felerősödött, így be kellett húzódnom a piacra. Álldogáltam kissé kiszolgáltatva az időnek és időjárásnak, mígnem odalépett hozzám egy kedves nénike és helyi nyelven kezdett beszélni hozzám. Kedvesen mosolyogtam rá, amíg meg nem hallottam egy ismerős szót, amire felkaptam a fejem. „Szoba”. Szoba? Kérdeztem vissza, teljesen hülyének érezve magam. Az jó lenne – gondoltam. Azért visszakérdeztem angolul és németül is, hogy biztosan ugyanarról beszélünk-e, és csodával határos módon igen. Villant a szemem, mint Vukknak, amikor meglátta tást. Mennyibe kerül? Kérdeztem oroszul, amit meg is értett. Húsz eurót írt a levegőbe. Rábólintottam, mehetünk szobára.
A nénikének esernyője, nekem pedig vízhatlan hátizsákom és bőröm. Mindkettő bírja a vizet. A mama csóválta a fejét, hogy megyek mellette az esőben, de eddig még nem oldódott fel a testem a vízben és nem is fájt soha az eső, ha hozzámért. Megnyugtattam a nénit, hogy semmi probléma. Kedvesen mosolygott. A háza az óváros kellős közepén állt, ami kifejezetten öröm volt számomra, hiszen eddig még soha nem laktam dalmát vagy montenegrói mészkővárosban, de mindig vágytam rá. A szállodai árak ebben a városrészben az egekig érnek.
A nénike körbevezetett a házban és megkérdezte, melyik szobát választom a kettő közül. Kiválasztottam, majd meginvitált egy jó kis hazai montenegrói pálinkára. Nagyokat pislogtam, amint leküldi a néne a nem gyenge pálinkát. Akkor már én sem szégyenlősködtem. Az ódon hangulatú szoba kedvemre való volt. Mondtam is neki, hogy lepihenek pár órára. Kettőig sem tudtam számolni és már aludtam is.
Amikor felébredtem, a nénike nem volt otthon. Rendezgettem a cuccaim, majd kisvártatva ő is megérkezett. Mosolyogva mutatta, hogy kisütött a Nap. Ennek annyira nem örültem, mert tudtam, hogy szenvedés lesz a tervezett programom. Gyorsan kértem is egy ollót a mamikától és nekiláttam levágni a pólóm ujját.
Előbb-utóbb minden ingem, pólóm így végzi, mert ki nem állhatom, amikor karomra feszül vagy tapad a ruha.
A néni látta, mi a szándékom és azon nyomban segítségemre sietett. Ő húzta az ujját, én pedig vágtam. Valóban gyorsabban ment így. Rendeztük a mocskos anyagiakat, megkaptam a kulcsot és elköszöntem, hogy majd jövök. Első utam a fellegvárba vezetett, amit semmiképpen nem akartam kihagyni a balkáni kalandom során.
Nekivágtam a fölfelének. Ritka élmény az ekkora szintkülönbség ilyen rövidtávon és mindezt a finom elkoptatott mészkőrönkök ízesítették. Sok turista birkózott ezekkel a körülményekkel. Az túra során kis ezer fényképet készítettem, mert vágytam visszanézni, ismét átérezni, amit itt átéltem. Az egész testemről szakadt a víz, mert ha lépcsőt látok, beindulok. Két dolog van, amit nem tudok abbahagyni. Ha pattog egy labda előttem, addig hajkurászom, amíg a labda is mozog. Mindegy, hogy az squash, kosárlabda, asztalitenisz vagy futball. A másik a lépcső. Addig megyek, amíg van lépcső. És ha már nincs, még mindig próbálok valahogy feljebb jutni. (Van egy harmadik is, de az nem publikus.) Ezek a mozgáskihívások vagy nem is tudom, mik, valamiféle genetikai hiba nálam.
Viszont csalódottan vettem tudomásul, hogy fölfelé menet leelőztek. Ehhez nem vagyok hozzászokva, ha egyedül megyek fölfelé. Igaz, a srác cipőt hordott és nem fényképezett. Szemmel láthatóan az edzése részét képezte ez a táv. Valószínűleg futó vagy triatlonista lehetett. Én papucsban loptam a távot és gyakran megálltam fotózni, de ügyeltem a tempóra is.
Odafent bámulatos panoráma tárult elém. Igazi gyönyört éltem át. Ezért jöttem Kotorba, ezért jöttem Montenegróba. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Kiélveztem minden pillanatot, majd elérkezett a lefelé haladás ideje.
Mondanom sem kell, hogy ismét elkapott a genetikai hibámból adódó őrületem. Mire leértem, megéheztem. A piacon egy nagy adag feketeszederrel és két banánnal csillapítottam étvágyam és pótoltam a kalóriákat.
Egy órácskát még sétáltam, fényképezgettem, majd egy kapualj melletti lépcsősorra leülve szívtam magamba a hely energiáit. A pólóm is megszáradni látszott.
Ezek után úgy döntöttem, beülök egy hangulatos vendéglátó egységbe és papírra vetek néhány gondolatot egy krémes társaságában. Addig üldögéltem ott, mígnem rám esteledett. Úgy éreztem, el kell mennem egy esti óvárosi sétára. Mily véletlen, hogy Kotorban éppen ekkor tartották az éves Kotori Fesztivált.
A hangulatos városnézést követően visszasétáltam a szállásomra, ahol a nénike már konzerválta magát másnapra. Én is hasonlóan tettem magammal hajnali fél egykor.


2010. augusztus 7. Montenegró

Háromnegyed kilenckor keltem és elhatároztam, hogy ma strandnapot tartok. Imádom a tengereket és a tengerpartok hangulatát, viszont nem bírom a strand kínálta élményeket. Talán a sok ember miatt vagy mert elherdált időnek vélem, hiszen fürdőzni bárhol, bármikor tudok, Többre tartom, ha szétnézhetek, mászkálhatok, ismerkedhetek a helyszínnel és környékével, mint kifeküdjek és múlassam az időt csukott szemmel strandolók társaságában.
Tehát a strandnap számomra egy-két órás fürdőzést és száradást jelentett.
A strandolással szerencsém volt, mert éppen egy városnyi turistát és személyzetet cipelő tengerjáró hajó készült dokkolni a kotori kikötőbe. Elképesztett a látvány. Pár száz méterre a strandtól egy hegymagasságú hajó takarta be az eget. Hihetetlen, hogy egy tenyérnyi helyre, milyen sebészi precizitással dokkolnak be a kifejezetten Kotori-öbölre szakosodott révkalauzok. Erről a hajóskapitány barátom mesélt még a kalandozásom elején.
Néha lebuktam a víz alá meghallgatni a hajócsavar és a motor morajlását. Érdekes és kellemetlen is volt egyszerre. Ha dokkoló állásban ilyen brutális hangot hallat, milyen lehet teljes motorkapacitás alatt.
A strandolás végeztével visszafelé sétáltam a belváros irányába. Útközben észrevettem egy uszodát, ahová betértem szétnézni. Éppen vízilabda edzés folyt tizenéveseknek. Figyelemmel kísértem őket pár percig, kivel fogunk csatázni tíz év múlva az Európa- vagy Világbajnokságért, illetve kivel vívhatjuk az Olimpiai döntőt. Ügyesek voltak és agresszívek. Nehéz dolgunk lesz, mint minden volt Jugoszláv tagállam vízilabda csapata ellen.
Ez a nap már a kikapcsolódásról szólt. Egyetlen métert nem utaztam közlekedési járművel, csupán a Budapestre tartó járatra kellett várnom, amely 20.00 órakor indult.
Ha egyetlen szóban kellene leírnom ezt a hirtelen felindulásból elkövetett balkáni körutazást, akkor a tökéletes jelzőt használnám. Ha egy mondatban, akkor a lehetőségeimhez mérten tökéletessel élnék. Mert hiszen számos helyen megfordultam, amely a tervembe szerepelt, sőt még azokon túl is, de voltak változó tényezők, amelyek spontán alakításra késztettek. De nem sajnálok semmit, ami ezen az utazáson belül történt vagy nem történt meg. Miért is tenném, hiszen négy országban jártam, amelyekben azelőtt soha. Szebbnél-szebb természeti és kulturális helyszíneken fordultam meg. Rengeteg, soha el nem felejthető kalandot éltem át és számtalan barátra leltem. Joggal használom a barát szót – de használhatnám a családtagot is – ugyanis olyan nagy család tagjaihoz tudnám hasonlítani a hátizsákos turisták szubkultúráját, akik tudunk egymásról, számítunk az egymással való találkozásra, de mégsem tudjuk, hogy kik azok személy szerint. Amikor eljön a találkozás pillanata, bőrszíntől, nációtól, nemtől, kortól és anyanyelvtől függetlenül azonnal kebelbarátokká válunk egymásnak.
Montenegró, mint kiinduló ország, kiváló bázisa volt kalandozásomnak. Eben a gyönyörű adottságokkal rendelkező országban töltöttem a legtöbb időt, mégis élményeimet figyelembe véve Albánia játszotta a főszerepet ebben a nyolc napos történetben. Biztos vagyok benne, hogy Albániát nem hagyom ennyiben, vissza fogok térni.
Elmondhatom magamról, hogy viszonylag sok országban jártam már, de kevés olyan néppel találkoztam, mint az albán nemzet. Szívembe zártam őket örökre.
Az utazásom legfontosabb tapasztalata inkább csak egy megerősítés, amelyet eddig is kiemelt jelentőséggel kezeltem, mégpedig, hogy szóba kell állni az emberekkel. Kérdezni kell és meglepő módon válaszolni fognak. Mert az országok túlnyomó többségében beszélgetnek egymással az emberek és fontosnak tartják ezt a fajta kapcsolatot. Ha szóba állunk emberekkel olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, amelyekre álmunkban sem gondolnánk. A beszélgetés elve a legfontosabb egy magányos utazónak. Aki erre nem képes, ne vágjon neki önállóan a világnak. A másik számomra fontos tényező, a pakolás elve. Csak azt érdemes magunkkal vinni, amelyre valóban szükségünk lesz. A túl sok vagy túl nagy málha megkeserítheti az utazásunkat. Azt hiszem, én jó vagyok mezítlábas utazásokban, ami alatt azt értem, pontosan tudom, mit vigyek magammal. Erre az utazásra azonban én is túlpakoltam magam, hiszen az éjszakáim nagy részét a szabad ég alatt terveztem és ennek megfelelő eszközökkel raktam meg a zsákom. Ha tudtam volna, hogy ennyire jó és olcsó szállásokat dob nekem a sors, csupán egy hétköznapi hátitáskával vágtam volna neki ennek az útnak.
A ruháimat általában mosom, ami megszárad következő reggelre, vagy kidobom, így helytakarékosan tudok csomagolni. Igen, kidobom, mert eleve olyan ruhadarabokat választok ki egy ilyen típusú utazáshoz, amelyeknek ez lesz az utolsó küldetésük. Ezt mindig is így találtam praktikusnak. Igaz, a megjelenésem nem igazán színpadias, de azért össze tudok válogatni egy olyan kollekciót, hogy ne hajléktalannak nézzenek. Egy magányos utazónak egyébként is sok minden elnézhető.
Azt hiszem, ha röviden is, de sikerült megörökíteni magamnak és megismertetni másokkal ennek a feledhetetlen nyolc napnak az élményeit.
Természetesen nem tudtam mindent a teljesség igényével leírni, de talán ennyi is elég volt ahhoz, hogy kedvetek legyen egy balkáni kiruccanáshoz.

Ha valóban az élet örömeit keressük és meg akarjuk ismerni önmagunkat, valamint a minket körülvevő világot – azaz a tágabb környezetünket – ezeken az utazásokon megtaláljuk a válaszokat, felismeréseket. Minden olyan szituáció, amely reakciókra késztet, egy új ismeret jelent önmagadról. Ne tagadd meg megismerni önmagad!

Montenegró, Kotor, 2010. augusztus 7.

http://www.facebook.com/album.php?aid=17007&id=1766545117

(Vege)