Elfeledett álmok

Ebben az írott, publikus, digitális gondolkodásban a saját élményeim és attitűdöm próbálom feltárni, magam és minden érdeklődő számára.
Ez izgalmas és érdekes dolog, mert időközben szembesülök saját életemmel, amelyet képes leszek a leírtak által finomítani, továbbfejleszteni, céltudatosabbá tenni.

Ma újra aktívvá vált bennem a régi gyerekkori álom, miszerint megtanulok egy gyönyörű hosszúbot gyakorlatot. A kungfu mindig szívem csücske volt a fegyelem, kitartás, akaraterő, elszántság és tisztelet nélkülözhetetlen jelenléte végett. Gyerekkorom óta csodálattal töltöttek el az emberfelettinek tűnő testi és szellemi erejükkel felruházott, álomszerű mozdulatokat végrehajtani képes shaolin szerzetesek.
Ugyanakkor a dagadó izmokkal rendelkező, keménykötésű szuperhősök is, akiket - fantáziával nem spórolva - más-más tulajdonságokkal ruházott fel Stan Lee, legtöbbjük szülőatyja.
A szuperhősök világi leszármazottjai szememben a testépítők voltak, akik ugyanolyan módszerekkel edzették testüket, mit a szuperhősök, viszont fizikumukat színpadon mutatták meg. Ráadásul ők bepillantást engedtek titkos szentélyükbe, az edzőterembe, és kincset érő módszereiket is képes voltam elsajátítani.
Ebből a szempontból a szuperhősök kissé zárkózottabb életet éltek. :-)

Aztán eljött a döntés ideje, amikor keresztúthoz értem. Kungfu vagy bodybuilding? Mindkét témakörben megvoltak az "isteneim", de éppen akkor, a döntés pillanatában nagyobb hatást gyakorolt rám a testépítés. Talán mert ismeretlen volt az elérési út, titokzatos pincékben lehetett csak "szuperhőssé" valaki. És ami ráadás volt, hogy fizikai felépítésemmel esélytelennek tűnt egy markáns emberi test felépítésére. Ezek a dolgok voltak azok, amelyek örökre a testépítéshez kötöttek. A lehetetlent próbáltam megvalósítani.
Amint a kezdeti bizonytalan lépések megtétele után baráti közelségbe kerültem a súlyzókkal, senki és semmi nem tántoríthatott el célomtól. Nevezetesen, a szuperhős test felépítésében.
Megszállottja lettem az álmomnak. nem kelt fel nap, amikor ne edzettem volna. Sokszor napi 4 órát mozgattam a vasat, mert "kemény testet csak kemény munka árán lehet elérni" - gondoltam.
Tisztán emlékszem, minden ünnepnapra, lészen volt Húsvét, Karácsony, Újév vagy bármely állami (netán politikai) ünnep, én ott voltam a teremben egyedül. És az, hogy egyedül tettem mindezt, még nagyobb erőt adott a célokhoz. Bejárásom volt a "szentélybe", bármikor mehettem. Akár zárás után is. Kiváltságosnak éreztem magam (talán az is voltam), de ezt eredményekkel akartam meghálálni.
Ami erőmből tellett, megtettem. Néha már többet is, mert gyakran hadakoztam a társadalom "bélyegző" egyéneivel, akik előítéletükkel, tudatlanságukkal el akarták pusztítani álmaimat. Ez rengeteg energiát emésztett fel, és elvonva azt az utamtól.
Amit akartam sikerült! Természetesen tisztában voltam vele, ha minden passzolt volna, akkor a csillagos ég sem lett volna mérhető a fizikumomhoz. De van egy olyan határ, amit nem lép át az ember, mert könnyen rámehet az élete. Megszűnhetnek baráti kapcsolatai, eltávolodhat a világi dolgoktól, felemésztheti egész életét az illúzió, ami már nem a valós, reális céljai irányába mutat. Vagy esetleg akkora áldozatot követel, amellyel az út elején még nem volt tisztában, és ezt a kompromisszumot már nem képes, illetve nem akarja megadni.
A lényeg, hogy sikerült! 63 kg-os testsúlyról eljutottam a 121 kg-os versenysúlyig, olyan fizikai képességeket nem feledve, mint a gyorsaság, erő, állóképesség, ügyesség. A szuperhős nem csak izmos, de mindezeknek a képességeknek birtokosa..:-)

Ma amikor, másik gyerekkori álmom megvalósítását kezdtem el, újból felcsillant a kezdet, amikor eszeveszettül éhes voltam a célomra, az álmomra. Újból átéltem a jéghideg vas tapintását, amint kezembe veszem és már-már fizikai fájdalmat okoz, annyira hideg. A fűtés nélküli edzőterem is, amelyben fél óra kellett, hogy egyáltalán bemelegedhessünk. A viszontagságokat, kényelmetlenséget, komfort mellőzését, közös tusolásokat, közös utakat, egyéni célokért.

Új erőt érzek magamban. Olyat, mint azelőtt, mielőtt súlyzót ragadtam volna a kezembe. Az érzés ugyanaz, a cél megváltozott. Induljon a munka!
Meg fogom tanulni azt a hosszúbot gyakorlatot, amelyre gyerekkoromban vágytam, most 33 évesen is. Mert nem az életkor számít, és nem az, mennyit várunk az álom megvalósulásáig, hanem, hogy soha ne engedjük senki és semmi által befolyásolni álmainkat! Az álom nehezen fejlődik ki kerek vizualizálható egésszé, viszont egy szempillantás alatt széttörhetik, ha engedjük.
Készüljünk fel, hogy álmainkba bele akarnak gázolni, szét akarják törni, ki akarják sajátítani maguknak mások, vagy éppen újakat akarnak ránk tukmálni.
Soha nem szabad kiengedni kezünkből vágyainkat, mert ez éltet bennünket!

És ha arra leszünk figyelmesek, hogy eltompultak, beporosodnak az álmaink, azonnal poroljuk le, és folytassuk onnan ahol annak idején belevesztünk!
És ha nincsenek álmaink, hát rajta, szőjünk magunk köré párat, hogy életünknek értelmet, örömet, boldogságot és célt adhassunk!
Mert az ember addig él, ameddig álmai is élnek benne.