Élni, mint a gyerekek!

Fogalmam sincs, ki, mennyire emlékszik vissza gyermekkora eseményeire, de én azt hiszem hálás lehetek a sorsnak, hogy rengeteg dologra emlékszem. Talán mert kevés olyan kaland nélküli, eseménymentes időszak volt gyermeki időmben, amely feledhető lett volna.
Velem mindig történt valami. Az Eger-patak partján, nemzetközi kemping mellett nőttem fel, ahol ráadásul 5-6 éven keresztül panel-lakótelep épült. Minden adott volt az ismeretlen de vágyott világ felfedezéséhez. Sok időm nem jutott libikókázni, és őszintén szólva unalmasnak is találtam egy helyben tökörészni...
Életterem a kötelező íróasztali programokon túl az építkezésekre, a patak partra (és magába a patakba), valamint a kempingre terjedtek ki. Sokkal több időt töltöttem a szabadban, mint bent a lakásban. Az elmaradhatatlan 12,6 perces leckeírást követően már térdig a patakban néztem a csiborokat, víziskorpiókat, molnárkákat, piócákat, rákokat, domolykókat és kövi csíkokat. Abban az időben, a még kristálytiszta vizű patak gyakran oltotta szomjam, nyáron pedig gátat emelve a szűkebb keresztmetszeteknél, kiváló fürdőhelyet kreáltunk a többi gyerkőccel. Nyakig merülhettünk a felduzzasztott vízben. Máskor pedig - amikor hömpölyögve áradt a Bükk hegységből lezúduló víztömeg hatására - az építkezésekről csent hungarocell lapokból "ácsoltunk" tutajokat, melyeken kilométereket tettünk meg a sodrásban.
Fura, de e sorokat írva arra gondolok, hogy legszívesebben a mai napig ezt csinálnám...

Ha éppen a természetből elég volt (abból soha nem lehetett elég, de néha mást is kellett csinálni), akkor nyomás az építkezések világa. Munkaidőben az építőmunkások dolgoztak a helyszínen, én pedig a barátaimmal együtt iskolában töltöttük a délelőttöket. Amikor aztán elérkezett a délután, miénk volt az egész félkész lakótelep. Gondoljon bárki, bármit, hogy nem gyerekeknek való hely az építkezés (osztom ezt a véleményt), sokkal kevesebbek lennén, ha nem játszhattunk volna ott. Megismertük az anyagokat. A fát, a beton vasat, a hungarocellt, a huzalokat, csöveket, ragasztókat. Ez volt a legmonumentálisabb "játék" barkácskészlet, amit gyerekek valaha is használtak a környéken. Mindemellett tudtuk, hogy hol a határ. Olyan emeletekre nem mentünk fel, ahol ne lett volna korlát. Nem a félelem szabott gátat, hanem a felelősségtudat, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda, de volt.

Amikor az építkezésekről is váltani kellett néha, akkor jöhettek a kemping izgalmai. A nemzetközi kutyakiállítások, a nyári belógások, hogy kunyeráljunk a német vendégektől néhány üres kólás dobozt. A nagy futások az őr elől, aki soha nem ért utol (ezt felismerte az őr is, és hamarosan megláttuk a "Kutyával őrzött terület!" táblát). Gyakran megesett, hogy beleestünk a kukába egy klassz dobozért, ami a szemetes alján hevert összenyomva. Máskor pedig fitogtattuk nyelvtudásunk, és hangos büszkeséggel odaálltunk a németek elé: "Bitte kóle dózen!" :-D (Azt mondta egy ismerős, ha ezt mondjuk, így, akkor kapunk majd dobozokat.)
És a siker nem maradt el. Futva vittem körbe a lakótelepen a frissen szerzett bontatlan fél literes, hűtött Coca-Cola-t. Akkor én voltam a legfontosabb ember a lakótelepen. Boldog voltam.

De ahogy az idő tovaszáll, az ember felnő, más dolgokat erőltetnek ránk - mondván ezek sokkal fontosabbak - és a régi helyszínek is megváltoznak, halottá válnak, úgy az életünk is megváltozik. Üresebbnek, élménytelennek, játékmentesnek érezzük. Csak az élmények maradnak bennünk élesen, aztán fakóbban, majd már csupán foszlányként rémlik valami, hogy a végén ne is emlékezzünk a megtörtént dolgokra...
Ezt nem engedhetjük meg!!!
Amikor csak alkalmam nyílik rá, fára mászok, patakokban gázolok, bunkert építek, rohangálok. Miért ne csinálnánk? Hiszen emberek vagyunk, nem munka robotok?!
Sajnos egyre kevesebb ehhez a partner, mert az emberek "beleöregszenek" a felnőtt életbe, ami nem helyénvaló.

Egy mondás szerint, akkor veszíted el a játékosságod, ha leesik az első hó, és te nem gyúrsz egy hógolyót. Hát ha ennyin múlik csupán, akkor ne legyünk restek lehajolni, meggyúrni azt a hógolyót és meghajítani vele az első szembe jövő járókelőt!
De legyünk formában, mert lehet, hogy futni kell utána!

Ennyi kell, hogy beindítsuk a motort, amely 20-30 éve pihen arra várva, hátha lesz még egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy újból felpörögjön a fordulatszám, és ismét az élményeinknek éljünk...