Érzék

Az érzék számomra túlmutat az érzékszervi érzékelésen. Próbálok az érzékelésen belül cizelláltabban érzékelni. Próbálom finomra hangolni magam, mert annyi minden vesz bennünket körül, és csak oly keveset érzékelünk belőle.
Legtöbben kizárólag azt érzékeljük, amit agyunk képes felfogni. Ez pedig nem több pár százalék a világból.
Vajon mi lehet még odakint, amit nem vagyunk képesek érzékelni? De ha képesek is vagyunk, elnyomjuk vagy nem hozzuk felszínre.

Hiszem, hogy olyan dolgokat is képesek vagyunk érzékelni, amelyekről nem tudunk. És mivel racionalitásunk tagadja ezeket, nem vagyunk képesek felfogni, elismerni, elfogadni. De attól még léteznek, és páran érzékelni is képesek.

Hiszek abban, hogy fejleszthető a maradék kilencvenvalahány százalékos "tartalék" agykapacitásunk. Hiszek abban is, hogy olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyek valóban kiemelnek bennünket a többi élőlény közül, de e képességeket csak akkor tanulhatjuk meg használni, ha hatalmunkat nem saját magunk, hanem az egyenrangú világ megteremtésére mozgósítjuk. Ha kifejlődik bennünk a tudat, miszerint minden élőlényt úgy kell kezelnünk, mintha saját szüleink, testvéreink lennének. Mert azok is.
Ezt meg tudták tenni néhányan a történelem során. Őket a "nem érzékelő" emberek prófétáknak nevezték és nevezik. Ilyen volt Jézus, Buddha, Konfuciusz, Mohamed, de a jelenben is számos ember "érez", akikről nem is gondolnánk. Sőt egyre többen.

Olyan változásokon megyünk keresztül jelenleg, amely hosszútávon fogja meghatározni a Föld és az élővilág - köztük az emberek - sorsát.
Tágul a tudatunk, egyre inkább használjuk az agyunkat - nem csak a látható világ befogadására.
Amit eddig vallások szentírásai magyaráztak érthetetlen módon, ma már képességekkel és a metafizikai világgal hozzák kapcsolatba.
Minél többen leszünk a Földön emberek, annál több "érző" fog hallatni magáról. Ez a nagy számok törvénye.

És ott az evolúció, amely lassan már csak az agyunkra hat. A jelen kor 3-4 éves gyermekei, nem tudni honnan és hogyan, de olyan szóösszetételeket használnak beszédükben, olyan nonverbális kommunikációval kiegészítve, amelyet soha nem tanítottak szüleik, sem az óvónéni, de még a tv-ben sem láthatták. Az értelem fejlődik. A pár százalék agymunka kúszik fölfelé, és hamarosan olyan dolgokra lesz képes az ember, amelyekre a legmerészebb álmunkban sem gondoltunk.
Ez elkerülhetetlen.
Ma még nincs más, mint olyan érvekkel alátámasztani eseményeket, amelyeket tűzzel-vassal terjesztett az ember, az aktuális hatalom irányítása és kénye-kedve szerint. A vallásokat az emberiségbe beleverte, beleégette a hatalom. Erőszakos hitet kaptunk, amely nem is sajátunk, de ettől kezelhetőbbek lettünk.

Jézus soha nem akart volna ilyen, az élettől elrugaszkodó, külsőségekre, vagyonra alapuló, álszent hitet. Sajnos nagyon kevesen tudják, hogy Jézus keleti tanokon nőtt fel. Sokáig élt Indiában, ahol hindu és buddhista mesterei tanították. Azok az ismeretek idegenek és varázslatosak voltak a "barbár" Európában. Nem értették az emberek, és féltek is tőle. Pedig ő csak érzett, tudott és cselekedett. Mint a többi keleti bölcs.
Istent nem templomokban találta meg, hanem a fejében. Abban amit mi nem használunk.

Az érzékeléshez tudás kell. Az a tudás amely kitárja érzékszerveinket és az a tudás, amely tudja mit kell érzékelnünk.
Ma ezeket elnyomjuk a komfortigényünk rovására. Pedig ha ismernénk a bennünk rejlő energiák működési elvét és volumenét, nem hiszem, hogy a benzinárak lennének terítéken, és a gyémántberakásos aranygyűrű csábítaná el a hölgyek tekintetét.
Egyszerűen fejletlenek vagyunk. És érzéketlenek.
De nyitottsággal, tanulással, eljuthatunk az érzékelés csúcsára. És, hogy mi a csúcsa?
Ha tudnám nem lenne számítógépem, karórám, telefonom, rádióm.
De ígérem jelzem, ha elértem. :-)

Virág

Ez immáron a hatodik ajándékszó a tízből.
Lássuk, mit jelent számomra a virág.

Lassan indult meg a virágokkal való ismerkedésem, mert pici gyerekkorom óta asztmás és allergiás voltam. Ez meghatározta a tavaszi-nyári hónapokat. Nem szeretem ezt az időszakot. A virágporok, pollenek hatására nem tudtam normálisan levegőt venni az orromon, illatokat pedig alig-alig éreztem. És mindezt azoknak a gyönyörű növényeknek köszönhettem. Kifejezetten utáltam a virágokat.
Amikor mások a virágok szépségéről és illatáról beszéltek érdektelenné vált a beszélgetés és a gondolatban máshol jártam.
És hiába voltak szépek a virágok, ami és/vagy aki bánt engem vagy rosszat okoz nekem, az csúnya és kerülendő. Így is tettem. Nem mentem túl sok virág közelébe.
Aztán telt-múlt az idő, és megreformáltam szervezetem (testileg és pszichésen is). Annyira sikeresen, hogy egyszer direkt módon beledugtam a fejem egy virágos bokorba - amitől régebben bedugult az orrom, folyt a könnyem, és nehezen kaptam levegőt - és mélyeket szippantottam a levegőből. Megéreztem az illatát. Velőmig hatolt a töménysége és intenzitása. Soha nem éreztem még ilyet addig. Még egyet szippantottam, aztán ismét egyet. Majd azon kaptam magam, hogy pár perce ott a fejem a bokorban és semmi problémám. Pedig fel voltam készülve mindenre.
Innentől kezdve elhatároztam, hogy nem vagyok allergiás sem a virágporra, sem semmi másra. Hogy is lehetnék allergiás a természet bármely teremtményére, mikor azok éltetnek?
Azt hiszem csak két-három virág nem okozott problémát addig számomra, a gyermekláncfű, a muskátli, az ibolya, a gyöngyvirág és a hóvirág.
Idővel azonban észrevettem, hogy amelyekre allergiás voltam, már nem okoznak orrdugulást és orrfolyást. Éreztem az illatukat, és így már a színük, alakjuk is egyre szimpatikusabb volt. Ez 18-19 éves korom környékén lehetett. Elképesztő, hogy egészen addig nem ismertem a virágok illatát.

Természetesen ma már a legegyszerűbb virág is élvezetet okoz, és automatikusan megyek feléjük orral, hogy megérezzem illatát.
Örömet okoz a virágillat, és kirángat a civilizációból egy pillanatra.

Számomra a virág a termékenység szimbóluma. Ennél szebb szaporítószervet nem találni a természetben. Most, hogy belegondolok, kicsit morbid, hogy szaporítószerveket szaglászunk és központi helyet tartunk fent számukra a szobákban. Pedig nem miattunk néznek ki úgy ahogy, és nem értünk olyan az illatuk, amilyen. Kicsit olyan ez, mint ha a mi szaporítószerveinket magasabb rendű biológiai lények levágnák és kitennék az asztalukra. Vagy kiállítanának minket, hogy gyönyörködjenek meztelen testünkben, és ingerelnének, hogy lássák termékenységünk reakcióját. És persze, hogy szagolgassák azt. Mi ezt csináljuk a virágokkal. Pedig csupán a rovarokat akarják odavonzani, hogy szaporodhassanak.
Jókat derülhet ezen valaki, aki abszolút objektíven felülről nézi ezt a mozit.

De hát a virág nekem is esztétikai élmény. Egy csoda. A természet művészete, kreativitása és légfrissítője.

A virágokat amellett, hogy szeretem, tisztelem is. Ennek jele, hogy közel tíz éve nem ajándékozok vágott virágot - csak ha elkerülhetetlen a sértődés vagy a társadalmi megítélés miatt - de cserepeset sem szívesen.
Azt vallom, hogy élőlények felett nem rendelkezhetünk. Illetve megtehetjük fizikai fölényünk és intelligenciánk miatt, de nem etikus, és életellenes is. Annak idején az emberek megtették ezt nem csupán állatokkal, hanem saját fajukkal is. Az eredményét mindannyian ismerjük.
Az ajándékba adott élet könnyebben elpusztul, mert az új "tulajdonos" nem saját elhatározásából, szeretetéből és törődéséből foglalkozik a kapott élettel. Sokkal inkább szükségből.

A virágról továbbá egy gyönyörű lány, egy általános iskolai technika tanár és egy birkózó barátom is eszembe jut.

A virág a természet, a termékenység, a szépség, az érzelmek, a csend és a harmónia jelképe.
Szükségünk is van rájuk, talán jobban mint eddig bármikor.

Víz

Ez immár az ötödik ajándékba adott szó, amelynek személyes értékét megosztom veled. Megmutatom, mit jelent számomra a víz.

Kézmosásnál a kezem, tusolást követően a testem gyakran hagyom megszáradni, nem törölközöm meg. A törölközést mindig durva, erőszakos rítusnak tartottam, míg a száradás természetes kapcsolat a vízzel.
Lehet ezért ostobának vél valaki, mer sokkal hosszabb ideig tart száradni, mint megtörölközni, de éppen ebben rejlik a dolog lényege. Az tetteket nem akarom felgyorsítani, mert elvész az öröm és a harmónia.
A víz az életelemem, a második életterem, a kedvenc italom, a legtisztább mosószerem. Majdnem mindenem.
Ha a vízről beszélek azonnal megszomjazom és rögtön innom is kell - akárcsak most. Ekkor állandóan gyerekkorom nyári szünetei jutnak eszembe, amikor egész nap játszottunk, rohangáltunk, kerékpároztunk, csavarogtunk a környékbeli srácokkal. Szó szerint reggeltől estig. Ez nagy könnyebbség lehetett jó anyámnak. :-)
Csavargás és a játék heve közben iszonyatos szomjúság jött ránk, amelyet olykor a patak vízéből, máskor a kukatároló slagjából oltottunk, de legtöbbször felszaladtunk és a fürdőszoba jéghideg csapvizét nyakaltuk perceken át. Degeszre ittuk magunkat. Akkor szinte mozdulni sem tudtunk. Kellett várnunk 5-10 percet, mire "újrainstalláltuk" magunkat. De finom is volt az a karsztvíz Egerben! Azóta is azt a vizet keresem mindenhol, de reménytelen.

Víz alá bukni a legjobb közeg az ember számára. És bármennyire hihetetlen, a legtermészetesebb. Ebben a közegben kezdtük életünket, a biztonságot jelentő liquid szférában. Amely körbevesz, átölel bennünket, szinte súlytalanul lebeghetünk benne és korlátlan szabadságot biztosít számunkra.
Talán ezért imádok a víz alatt úszni. Mindegy, hogy tenger, óceán, folyó, tó vagy medence, csak merüljek el benne.
Vannak ezzel kapcsolatban visszatérő álmaim is, amelyek mind a vízalatti világgal kapcsolatosak.

A merülés és víz alatti lubickolás mellett az úszás az, amely elcsábít bárhol legyek is. Egy kanál víz is elég, hogy fejest ugorjak bele.:-)

A víz, akárcsak a tűz éltető elemünk, de el is veheti életünket. Ismerni kell, Tudni kell vele bánni. Alázattal kell megközelítenünk, és akkor szomjunkat oltja, tisztán tart, élvezetünkre szolgál.
Ha viszont felelőtlenül alábecsüljük tulajdonságait, könnyen végzetünkké válhat.

Ismerünk ennél csodálatosabb anyagot?

Inkább vagyok víz, mint ember.
Valójában sok víz, kevéske föld és mérhetetlen energia vagyunk. Mint minden ezen a Földön. Akkor miért hisszük, hogy többek vagyunk más életeknél?

Fegyelem

Ez immáron a negyedik ajándékba adott szó, amelynek sajátos értelmezését megosztom veled.
Néhány ismerősöm, barátom megjegyzi alkalmanként, hogy átesek a ló "tuskó" oldalára, és kemény szavakat használok.
Erre a válaszom: igen.
Amennyiben kemények azok a szavak, akkor jó helyen landoltak. Máskülönben pedig nyugodt szívvel hivatkozhatok az írói szabadságra és a - végre itt és most maximalizált - cenzúrázatlan sajtószabadságra, hiszen mégiscsak egy kommunikációs csatornát használva jutnak el a mondanivalóim azokhoz, akiket ez valamennyire érdekel.
Márpedig amit nem tilos, azt lehet. Sőt, még annál többet is.

Az egész életemet meghatározó szó a fegyelem.
A fegyelem a legfontosabb eszköz és tulajdonság ahhoz, hogy mindent elérjünk amit az élet során el szeretnénk érni. Fegyelem nélkül csapongunk, sodor az ár, vegetálunk, nyomtalanul elmúlunk. De a fegyelem erőt, kitartást, elszántságot, céltudatosságot, akarást, fejlődést, türelmet és munkát generál bennünk, amely nem szűnik, amíg el nem érjünk célunkat.
A fegyelemmel beosztjuk az életre szánt időnket, neveljük magunkat - mert az önnevelés, ha jó irányba halad, brutális energiákat képes mozgósítani - és harcolunk a fegyelmezetlenség ellen.
Honnan tudjuk, hogy fegyelmezettek vagyunk?
Kérdezzük meg magunktól - és ne felejtsük el a saját válaszunk!
Aztán kérdezzük meg környezetünket, akik felületesen ismernek bennünket! Ezt is jegyezzük meg! Majd következzenek az igaz barátok, akik ismernek pár élethelyzetünket, amelyek nem kívánatosak az ország-világ szeme elé! Tegyük ezt is a memóriába!
És utolsóként kérdezzük meg szüleinket, testvéreinket, akik egész életünk során mellettünk voltak jóban-rosszban!
A válaszok azért lesznek érdekesek, mert minden választ adó csoport más-más aspektusból ítél bennünket fegyelmezettnek vagy fegyelmezetlennek.
Akkor mondhatjuk magunkat fegyelmezettnek, amennyiben a saját válaszunk és az egyes csoportok többségi válasza megegyezik (és természetesen a fegyelmezettre voksolnak).
Viszont nagy valószínűség szerint akkor is fegyelmezett életet élünk, ha minden csoport válasza "fegyelmezett", csupán a miénk nem. Ez esetben kissé szigorúak vagyunk magunkhoz.

Mi a fegyelmezettség legjobb fokmérője?
A kihágás, az önajándékozás, a lazulás, a kikapcsolódás, a pihenés. A fegyelmezett ember ezen élethelyzetei is mind-mind építő jellegűek.
A fegyelmezetlen ember ráveti magát az értelmetlen dolgokra.
Csak a példa kedvéért:
-Egy fegyelmezett ember ha görbe estét rendez a barátaival, tudja, hol a határ. A fegyelmezetlen "él a lehetőséggel" és nem figyelve sem magára, sem a környezetére, kontroll nélkül engedi el magát és berúg.
-A fegyelmezett ember amikor megajándékozza magát, könyvet, filmet, utazást, egyéb céljait építő jellegű ajándékokat szán magának. A fegyelmezetlen ajándéka a görbe este, egy vacsora az étteremben, csokoládé, ital, stb. Ezek éppen ellenkezőleg hatnak az egyénre. Az ajándék akkor jár az embernek, ha megérdemli, mert jól teljesített a célja felé. Ha viszont rosszul választunk ajándékot magunknak fegyelmezetlenségünk miatt, visszavet bennünket utunkon, és eltéríthet célunktól. Ezek többnyire nem is ajándékok, hanem céljainkat pusztító dolgok.
-A fegyelmezett ember kikapcsolódása és pihenése építi a testet és/vagy szellemet. A fegyelmezetlen emberé elherdálja az értékes időt.

A fegyelem olyan tulajdonság, melyet nehéz egyedül elsajátítani, viszont nélkülözhetetlen céljaink elérése érdekében.
A fegyelemhez kell a kemény munka, kell a fájdalom, kell a csalódás és kell a beteljesületlenség, de ugyanennyire fontos a siker, az elismerés és a beteljesülés is.
Fegyelem nélkül az ember állattá lesz. Ösztönből fog élni.
Hiszen nem az eszközhasználat, a gondolkodás és a beszéd különböztet meg bennünket az állatvilágtól, hanem az én tudat, a fegyelem és az elvonatkoztatás.

Sokan hiszik, hogy fegyelemmel szürkébb az élet. De nem így van.
A fegyelem olyan varázsszer, amely a hideg vizet kinccsé, a családot és barátokat istenné, a fakó színeket szivárvánnyá, a tanulást pénzzé, a munkát boldogsággá varázsolja.
Csak mondjuk hozzá a varázsszót!

Figyelem

A figyelem számomra egy hihetetlenül komplex tartalmú szó.
A figyelem mindent megváltoztat, beleértve saját magunkat is. A figyelem hatására vagyunk azok, akik vagyunk - legalábbis 80%-ban.

Figyelni nem kizárólag fejfordítással (Figyelj András!), pillantással (Figyelj ide!), agyi koncentrálással (Na figyelj kicsit!) lehet.
A figyelem akkor figyelem, ha belső indíttatású és az összes érzékszervünkkel figyeljük az eseményeket. Egyszerre figyelünk a szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal, tapintásunkkal, vesszük a metakommunikációs jeleket és érezzük az emóciókat. Sőt még az energiaáramlásokat sem zárnám ki. Mert van akinél ez a legerősebb figyelmi összetevő.

A figyelem akkor összpontosul valamire, ha komoly jelentőséggel bír számunkra, vagy úgy véljük meghatározó lehet a jövőben.
Másvalaki figyelemfelhívása nem összehasonlítható saját akaratunkból koncentrált figyelmünkhöz.
A figyelem segítségével tanulunk meg élni, ezért feltétlenül élni kell a figyelemmel! A figyelemmel tudjuk elkerülni az élet buktatóit, és megtapasztalni az élet örömeit.
Ha figyelünk a bennünket körülvevő szűkebb és tágabb környezetünkre, embertársaink sorsait átszövő hibákra, jó és rossz döntésekre, tulajdonságokra, cselekedetekre, élményekre, sikerekre, kudarcokra, érzésekre, már fiatalon megtanulhatunk élni.
Elkerülve mindazt, amit érdemes elkerülni, illetve átélni más dolgokat, amelyeket feltétlenül át kell élnünk.
De az ember nem másolhat le más életeket, ezért egész földi létünk ideje alatt folyamatosan figyelnünk kell saját magunkra.
Ezt a figyelmet soha nem szabad elengednünk, és nem szabad háttérbe szorítanunk. ugyanis minden más figyelemmel megszerzett ismeretet saját magunkra kell majd húznunk, mint egy pulóvert. Ettől leszünk teljesek. Ettől leszünk örökíthetők (nem csak biológiailag, hanem kulturálisan, tradicionálisan és emocionálisan is).

A figyelem képesség, amelyet lehet fejleszteni, de nagymértékben szelektív.
Figyelem nélkül nincs siker, nincs eredmény, nincs fejlődés.
A figyelem eszköz a teljesebb élet útján.

Siker

Azt hiszem, erről naphosszat tudnék írni.
De most csupán azt osztom meg, mit jelent számomra a siker.

Az általam vélt sikernek mindenekelőtt kritériumai vannak:
1. A sikert mindig küzdelemnek, kihívásnak, megmérettetésnek kell megelőznie!
2. A siker soha nem egyenlő a sikerült-tel!
3. A siker mértékadója én magam vagyok! (Az általam elért, mások szerinti siker, számomra nem mérvadó.)
4. A siker elévülhetetlen - mert az aktuális,adott körülményekhez mért eredményességet mutatja!
5. A siker céltudatosság, kitartás, hűség, tehetség, akarat, és fejlődőképesség eredménye!
6. A siker nem egy pillanat, hanem állapot!
7. Aki egyszer sikerre vitt valamit az életben, az meg tudja ismételni a sikert!
8. A siker boldogít!
9. A sikeres időszakot előbb vagy utóbb, de mindig követi egy viszontagságosabb szakasz!
10. A sikeresség természetes törekvés!
11. A siker nem cél, hanem minőségileg jelöli a célt!

A felsorolásba ösztönösen nem tudtam a siker és a pénz összefüggését beilleszteni, mert véleményem szerint nincs összefüggés a két dolog között. Legalábbis nem törvényszerű.

Néhány idézet bölcs emberektől, akiknél még mindig nem lelem a pénz és siker párhuzamát:
"Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt." - Dolly Parton
"A siker tegyen boldoggá, de büszkévé ne." - Paul Géraldy
"A siker csak akkor meghatározó számodra, ha vesztes vagy." - Osho
"A siker titka, hogy a szokásos dolgokat szokatlanul jól csinálod." - John Davison
Rockefeller
"A boldog élet titka az, hogy az embernek legyenek sikerei, amelyekre büszke lehet,
és legyenek céljai, amelyek hajtják." - Jeff Lindsay

A siker számomra természetes követelmény önmagammal szemben, nem egy extra vágy.
Ha sikertelenül tenném a dolgom - pláne, ha általam választott és kedvelt tevékenységről lenne szó - egyszerűen alkalmatlannak érezném magam a feladatra, és felhagynék vele.
A sikert egyedül én ítélhetem meg magamnak, így nem feltétlenül a befejezett, sikerült dolgok lehetnek sikeresek. Minden mozzanatomban benne lehet a siker, mert az bennem él. Nem elérem, hanem generálom a saját képességeim arányában.

Viszont amit nem érzek sikernek magamban - hiába tudok felmutatni komoly teljesítményt - az másoknak sikerélmény lehet.
Mások sikerét pedig mindig illik megbecsülni, akkor is, ha a sajátunkéhoz képest alulmaradnak.

És akkor miben mérhető a siker, ha nem pénzben és vagyonban?
A siker kizárólag emberi tulajdonságokban mérhető.

Fájdalom

Számomra a fájdalom - bármennyire paradox helyzetnek tűnik - minden szépség és jóság forrása.
Az embernek fájhat a teste (sérülés), fájhat a lelke (elmulasztott valamit régebben), fájhat érzelmileg (szakítás a szerelmével), de az ember fájhat komplexen is, ami nagyon ritkán fordul elő, és az már nem az egészséges fájdalom kategória.

Az ember fájdalom útján ítéltetett élményekhez jutni. A születés és a halál is többé-kevésbé fájdalommal jár. Mégis, ami közötte történik az ajándék számunkra. A fájdalom az élet velejárója, a legalapvetőbb érzések egyike.

Számos idézet szól a fájdalomról és a fájdalmas küszködésről. Ha olvassuk ezeket, láthatjuk, hogy szinte egyik sem említi a fájdalmat az élet elviselhetetlen rosszaként. A fájdalomból kifejlődő kín és szenvedés már más kérdés.
Néhány példa a fájdalom szubjektivitására:
"A fájdalom jó barát." - Rocky
"Ami nem öl meg, az erősebbé tesz." - Frederick Nietze
"A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés rajtunk múlik." - Greta Randolph
"A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent." - Latinovits Zoltán
"A fájdalom hozzátartozik az élethez. Így tanulunk." Dan Brawn
"Ha tiszta lapokkal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek velejárója a fájdalom." - Csernus Imre
"Nem számít, mennyire fáj, egy szerető szív sose hiábavaló." - Yazawa Ai

A fájdalom tehát körbe vesz bennünket, mi több, betölti és kitölti az életünket, a boldog időszakok, szép percek ettől válnak feledhetetlenné.
A fájdalom számomra a fejlődés, a boldogság és az élet útja.

A fájdalom mutatja, hogy vagyok, a fájdalom emlékeztet a valóságra és a fájdalom mértéke figyelmeztet ha tévúton járok vagy jártam.
Az én fájdalmam jó.

Akinek még soha nem fájt, annak fogalma sincs az élet szépségeiről.

Ajándék

Újságíró tanulóként - oknyomozó újságírás órán - játszottunk egy klassz játékot. Egymásnak ajándékoztunk tíz szót. olyan szavakat, amelyek éppen eszünkbe jutottak, nélkülözve minden tudatosságot. Főleg a saját pillanatnyi érzelmi állapotunk és a megajándékozandó személy által generált érzések döntötték el, mi is lesz az a tíz szó.
Most én is megajándékozlak tíz szóval, és ez valóban csak neked szól. Neked, aki ha csak egyszer is, de olvastad, miről zagyválok itt. Vagy neked, aki rendszeresen olvas és megért - és talán egyet is ért velem. Esetleg éppen neked, aki most olvas első ízben, mert láttad, hogy ajándékosztás van...:-)
Hogy senki ne távozzon üres kézzel, fogadjátok szeretettel!
-fájdalom
-siker
-figyelem
-fegyelem
-víz
-virág
-érzék
-madár
-féltés
-segítségnyújtás

Bízom benne, hogy mindenki megtalálja saját magát minden szóban, és hozzá tudok adni valamit ezzel a kis semmiséggel az elkövetkezendő munkanapokhoz.

És mivel én ajándékoztam e szavakat, azt hiszem írhatok róluk. A következő tíz napban leírom, mit jelentenek számomra ezek a szavak. Minden nap egy szó, szépen sorban.
Ki tudja? Lehet, hogy ugyanazt jelenti nekem is, mint neked.
De nem biztos.
Egyáltalán nem biztos...

Fogadd el magad annak, aki vagy! Vagy mégse?

Manapság nagy divat hangsúlyozni, hogy "el kell fogadnod, aki vagy".
Sok ismerősöm olvas "személyiség torzító" - bár ezeket kategorikusan személyiség fejlesztőnek nevezik - könyveket, amelyek lehetővé teszik számukra a totális összezavarodást.
(Könyvekből képtelenség megváltoztatni a személyiséget, mert az hihetetlen összetett dolog. Ismeretet lehet szerezni személyiségfejlesztő könyvek olvasásával, de személyiséget nem. Ahhoz tapasztalni kell! Ki kell próbálni azokat a dolgokat, amelyekbe eddig nem volt bepillantásunk! Olyan emberekkel kell beszélgetnünk, akik máshogy gondolkoznak, mint mi! Idegen, ismeretlen vidékekre kell utaznunk! Meg kell tudnunk, hol a fizikai teljesítőképességünk határa, és feszegetni kell azt! Nyelveket kell tanulnunk, hogy mélyebb ismereteket szerezzünk a világról! A lehető legtöbb munkába, tevékenységbe kell belekóstolnunk, hogy tapasztaljuk meg, mit jelent mások élete! Ismerjük meg magunkat és környezetünket a legalaposabban! És a sort sorolhatnám tovább.)

Talán megfelelő instrukció az önelfogadás azok számára, akik egyébként is ezt teszik, mint például az indiai érinthetetlenek, néhány fejletlen állam béli, de erős vallási tradíciókra támaszkodó iszlám közösségek női tagjai. A gettókban életben maradásért küzdő afroamerikai kamaszok, a fertőzött vizet inni kényszerült szomáliai gyermekek, a mozgásukban, szellemi képességeikben, érzékszerveikben az épeknél korlátozottabb emberek, és sorolhatnám a példákat.
De számukra sem egyértelmű a "fogadd el, aki vagy" instrukció.

Éppen ellenkezőleg!
Soha ne fogadjuk el azt, akik és amik vagyunk!
Tudatában kell lennünk, kik vagyunk, hol tartunk, de csak és kizárólag azt fogadhatjuk el, akik akarunk lenni. Váljunk azzá, akik szeretnénk lenni! Ha elfogadjuk magunkat, életünk csupán egy lesz a több milliárd közül, amely statisztikát gyengít az emberi egyedfejlődés táblázatában.

A világtörténelem során, a legértékesebb emberek, legyen sportoló, hadvezér, tudós vagy művész, nem fogadták el magukat. Nem fogadták el, hogy sanyarú körülmények között kellett élniük gyerekként, de nem fogadták el a szülői és környezeti elnyomásukat sem. Nem fogadták el, hogy nekik is úgy kell majd élni, mint amit környezetükben láttak másoktól. Nem fogadták el a tudatlanságot és a valóságot.
Ébren álmodtak. Megálmodták magukat és maguk körül a világot. Aztán megvalósították. De ehhez az kellett, hogy minden ami addig saját maguk voltak, megtagadják, lázadjanak a sorsuk ellen, és saját irányításuk alá vonják azt.

Minden ember a Földön meg tudja valósítani vágyait. Ami egynek sikerül, az másoknak is.
Emlékezzünk a kirívó példákra melyekben sanyarú gyerekkort ábrázoló sikeres emberek lebbentik le a fátylat életükről. Egyik sem mondta, hogy "fogadd el magad". Éppen ellenkezőleg. Küzdj! Tanulj! Fejlődj! Legyél jobb, mint voltál! De soha nem törődj bele abba, ami éppen van!

A teremtő - bárki, bármi legyen is az - nem véletlenül adott az ember számára ekkora agytérfogatot, ilyen barázdáltsággal. A természet soha nem pazarol. Ez az első számú törvény. Márpedig az ember esetében úgy fest, mégis bőkezű volt a teremtő. A tudomány mai állása szerint agyunknak csupán néhány százalékát használjuk. És a többi? A maradék az kiegyensúlyozásra kell?
Tudjuk használni! Azért van! Ha használhatatlan lenne, akkor nem lenne.
Azok az emberek, akik nem fogadják el jelen helyzetüket, jelen tudásukat, jelen képességeiket, jelen érzéseiket, jelen testi, érzékszervi, szellemi lemaradásukat, kivételes emberekké válnak.

Aki pedig elfogadja, marad a társadalom ballasztanyaga, az evolúció zsákutcája.

Nem magunkat kell elfogadni olyannak, amilyen, hanem mindenki mást a világon!

Mikor éljen az ember?

Nem titok, hogy a világi élettől sokkal elvonultabban élek, mint valaha. Mert így éreztem jónak, és mert céljaim voltak ezzel. A legjobb úton haladok a megvalósuláshoz, ezért panaszra semmi okom, bár keményen meg kell fizetnem az árát.

Egy bentlakásos, fizikumot pallérozó sportlétesítmény lakója vagyok, ahol alkalmanként napi hat óra edzés sem ritka.
Ma érkezett hozzánk egy 53 éves úriember - nevezzük a továbbiakban Mr. Z-nek - akivel kerestem a szóváltás lehetőségét.
Története mindenki számára szolgáljon tanulságként!

Mindig jól fizető munkája és nagy nyereséget hozó vállalkozásai voltak. Kivételes családdal, melynek három gyermek is tagja. Látszólag minden idillinek tűnt.
De mégis bekövetkezett az, amire senki - legkevésbé ő maga - számított. Mr. Z ideg-összeroppanást kapott. Nem voltak előjelei, nem lehetett felkészülni rá, egyszerűen megtörtént.
Nem kérdeztem tőle semmit, csak hallgattam. Magától beszélt, és úgy láttam jól esik neki, hogy elmondhatja valakinek, és kimondja magának a felismeréseit.
"Ott rontottam el, hogy nem éltem igazán. Mindig a munkának, és csakis a munkának éltem, mert tisztességesen helyt akartam állni amikor alkalmazott voltam, vállalkozóként pedig felelősséggel tartoztam a családomért. Mert mindig is egy kereső család voltunk. És amikor megtörtént a baj, rám zuhant a mindentől való félelem. Féltem az emberektől, féltem a tevékenységeimtől, féltem az élettől, de leginkább magamtól."
Bár én soha nem éltem át ilyesmit, mégis tudtam, miről beszél. Más ismerőseim hasonló érzésekről számoltak be komoly gondok idején.
"Nincs mese gyerekek, élni kell! Olyan rövid az élet, és elpocsékoljuk." - folytatta.

Száz szónak is egy a vége, beszélgetésünk tökéletesen megerősített hitemben, filozófiámban. És kivételes helyzetben érzem magam, hogy én ezt már 33 évesen megtehetem, hiszen felismertem és tettem érte, hogy így legyen. Nem is keveset.
Mások is felismerik ezt, viszont nem aktivizálódnak még akkor sem, ha saját életük a tét. Ha mégis aktivizálódnak, akkor pedig nem eléggé határozottan.

Nem értem, miért tudja csupán nagyon kevés ember élni az életet, és nem csak ábrándozni róla!

Nem akarunk élni? Vagy akarunk csak később?
De mikor éljünk igazán? Amikor már késő lesz?

Jól válassz célt, mert az életedbe kerül!

Hála a magasságosnak, gyerekkorom óta céltudatos vagyok. Talán túlontúl is, talán ezért nem volt könnyű velem gyerekként szüleimnek. Aztán a végén mégis ember lett belőlem, bár igaz nem olyan, amilyet jó apám kívánt, hanem amilyet én magamnak. Ő mindig kételkedett a céljaimban és az utamban, amit magaménak éreztem. De erről talán majd egy másik blog bejegyzésben ejtek szót.

Engem sokkal inkább foglalkoztat az a gondolat, mi lehet az oka annak, hogy az emberek többsége nem tud célokat kijelölni magának. Részint hivatásom végett, részint szakmáimból adódóan, másrészt pedig érdeklődésemből fakadóan is beszélgetek emberekkel. Gyakorlatilag megállás nélkül végig dumálom az életem. Akikkel beszélgetek, előbb vagy utóbb - de javarészt előbb - eljutunk a célokhoz.
És abban a pillanatban megáll az idő. Mintha porszem került volna a gépezetbe, blokkolnak a fogaskerekek, elakad a folyamat. Pedig látszik, hogy olyan erőltetve gondolkozik az illető, mint az utolsó iskolai vizsga jellegű megmérettetésén.
De most nincs semmiféle kibúvó, ami igazolná felkészületlenségét. Erre nem mentség az orvosi igazolás, a családi ügyek, a menszesz megléte, sőt még a "nem készültem" sem fogadható el.
A csend és a nagy üresség kínos szituációt eredményez a számára, amelyet hiába próbálok oldani, mert a kínt már régen nem én táplálom, hanem saját maga kínlódik önmagával. Mert felismerte (kis segítséggel ugyan), hogy céltalan az élete.
Ha mégis létezik olyan ember, aki kapásból válaszol, akkor ilyen és ezekhez hasonló válaszokat kapok:
-Vizsgázzak le sikeresen!
-Legyen jó állásom!
-Legyen egy klassz feleségem/férjem!
-Legyen boldog családom!
-Legyen sok pénzem!
-Legyen egy szép nagy házam!
-Külföldön akarok dolgozni!

Ezek közül talán az utolsó közelítette leginkább a célmeghatározás csíráját.
De ezek egyáltalán nem célok. Ezek csupán kívánságok.
Pedig az élet meghatározó eseményei és vágyai jelennek meg ezekben a kívánságokban, és csupán azért marad örökké elérhetetlen vagy képlékeny, mert nem eléggé erős a vágy, vagy nem elég tiszta a kép. Ezekből nem lesz konkrét cél.
Ha netán lesz is, az többnyire fizikai vagy anyagi javakban összpontosul, mint például:
-Akarok egy Ford Focust!
-Régóta vágyom egy háromszobás kertes házra!
-Nagyon szeretném ha lenne egy gyémánt nyakláncom!

Itt konkrétan jelenik meg a tárgyi cél, és sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy aki így gondolkozik, az el is éri ezeket.
De ettől nem lesz szebb, teljesebb az élete. Ideig-óráig boldogítja a fizikai vagyon, aztán rájön, hogy több az üresség, mint azelőtt.
Ugyanis nem tárgyi, anyagi javakat kell, hogy kijelöljünk célként, hanem képességeket, cselekvést, ideológiát, mint:
-Tanuljak meg bánni a pénzzel, emberekkel, üzlettel!
-Meg kell ismernem, Törökországban hogy működik ez a dolog!
-El kell sajátítanom az angol nyelvet két éven belül!
-Beszélgetni fogok az emberekkel, amikor csak alkalmam adódik rá!
-Megtanulok golfozni az idén!
-Megtanulok egy hosszúbot gyakorlatot!

Ezek mind-mind olyan célok lehetnek, amelyek egyenes vonalban juttatnak el a fizikai céljaidhoz, és ezek folyománya a vagyon, a jelenkori bőség és nem utolsó sorban a boldogság is.

Olyan célokat kell kitűznünk magunk elé, amelyek csiszolják a jellemünket, fejlesztik képességeinket és új képességekkel ruháznak fel.
Ha nem ismerjük az utat, hogy a francba jutunk fel a hegyre?

Rettegett szabadság

A munka igája alatti megszokott kerékvágásban, időszűkében, stresszhelyzetek tömkelegében, alárendeltségben és kiszámíthatatlanságba jobban vágyunk a szabadságra, mint azelőtt bármikor. És aztán hopp, varázsütésre megkapjuk, de nem készültünk fel rá, nem tudunk mit kezdeni vele.

Ébresztőórára kelve, munkahelyre vagy iskolába rohanva, tanulva/dolgozva, majd személyes és hivatalos dolgainkat elintézve, otthoni munkáinkat elvégezve, végül testileg, lelkileg kimerülve ágyba rogyva éljük napjainkat. Egyetlen vágyunk csupán a szabadság. Egy kis időre vágyunk, hogy magunkkal, barátainkkal, szerelmetes dolgainkkal, hobbinkkal és kedvenc kikapcsolódásunkkal tudjunk foglalkozni.
De tudjuk egyáltalán, mit akarunk a szabadsággal?

A szabadság a rabok halála. Emlékezzünk vissza, hány filmet láthattunk olyan rabokról, akik több évnyi vagy évtizednyi rabságot követően nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba és a szabadság nyújtotta lehetőségekbe.
Nem szívesen gondolok erre, de a fejlett országokban élő emberek túlnyomó többsége ugyanilyen rabságba kényszerül, illetve kényszeríti magát. Miért?
Mert nem ismerik a kiutat? Mert boldogok a jelen helyzetükkel? Mert nem ismerik a szabadság által nyújtott alapvető érzéseket?
A válasz: egy kicsit mindegyik és még sok más.
Például nincsenek olyan céljaik, álmaik, tevékenységeik, amelyhez szükséges a szabad élet. Vagy egyáltalán nincsenek önálló céljaik. És ne feledjük a félelmet! Félelmet a bizonytalan jövőtől, az ürességtől, amit a rabiga és a mókuskerék hiánya okoz. De félünk a saját magunkba vetett hit hiányától is. Önbizalomhiány, tanácstalanság, kilátástalanság. Mert azt szoktuk meg, hogy irányítanak, parancsolnak, koordinálnak, zsarolnak, félelemben tartanak bennünket, és semmi mást nem kapunk cserébe csak pénzt, amivel az olyan alapvető szükségleteinket tudjuk fedezni, mint a hajlék, élelem, ruházat, stb. (Kérdés: A szabadság nem alapvető igény?) Ha több pénzzel honorálják a rabigát, akkor jut luxus dolgokra is, mint rágógumi, nyalóka, Suzuki Sx4, mit tudom én, mi még..:-) De ezzel csak saját magunkat terelgetjük az illúziók világába, amelyben hisszük, hogy boldog az életünk. Pedig nem. Mert nem vagyunk szabadok.
Hiába lesz meg valakinek látszólag mindene, ha nincs szabadsága fabatkát sem ér semmi. Lehet élvezni a pénzen vásárolt luxus játékokat, de boldoggá nem tesznek.
Ezek kompenzálnak csupán. A szabadság, az önértékelés, a boldogság hiányát hivatottak pótolni egyeseknél. De soha nem tesznek igazán boldoggá és szabaddá.

Azt vettem észre, hogy akik javak termelésével töltik életük nagy részét, azok rettegnek a szabadságtól, mert elvesznek a semmiben. Cél, út és eszköz nélkül maradnak.
A szabadság rabságába esnek.

Hiszem, hogy minden olyan perc, amelyet nem szívéből él és tesz az ember, elvesztegetett idő a saját életünkben.
Azt szoktam mondani: Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy olyan tevékenységet csináljak, amelyben nem lelem örömömet.

Nem fogom papírpénzre váltani a szabadságom. Mert ha megteszem, hogy fogok elszámolni magamnak idős koromban az életemmel?
Hogy fogom őszintén, tiszta szívből azt mondani, hogy szép, boldog és szabad életem volt?

Szektásított boldogság

Sok ismerősöm, barátom visszajelzését olvasom nap mint nap, a blogommal kapcsolatban. Ma éppen egy kedves ismerősöm hívott fel, azzal a kérdéssel, hogy "Csak nem lettem szektás?!".
A válaszom nemleges volt.
Egyéb iránt miért baj, ha valaki "szektás"? Egyáltalán, mit takar a "szektás" szó?
Az én erősen szubjektív felfogásom szerint, a szekta egy határozott irányelveket követő, sajátos értékrenden alapuló, közös filozófiával rendelkező, szabad emberek társasága.
Egy kicsit átgondolva, én is "szektás" vagyok. Mert:
-Határozott irányelveket követek.
-Sajátos értékrenddel bírok.
-Társaimmal közös filozófiát vallunk.
-Szabad vagyok.
Én az élményszemléletű, szabad, boldog emberek "szektájába" tartozom!

Igaz, ami igaz, nem vagyunk túlságosan sokan, de remélem folyamatosan bővül a létszámunk. Mi nem működtetünk "szektás" weboldalt, nincsenek "szektás" szórólapjaink, nincs tagsági díj, mi több, nincs egy olyan elszeparált helyiség, ahol "szektázhatnánk" egy jót.
Ellenben az egész világ a miénk!

Hogy őszinte legyek - és ez a példa engem látszik igazolni - az emberek többsége nem képes hinni a boldogságban. Abban, hogy képesek lehetünk olyan életet élni, amelyre valóban vágyunk, és mindig is vágytunk.
És ha valaki, nem ugyanúgy éli meg a napjait, élményeit, életét, mint a többiek, akkor nála valami gond van.
Én vállalom! Vállalok mindent, amivel esetleg megbélyegezhet a társadalom (imádom a bélyegeket, van egy nem kimondottan sok darabból álló, de annál szebb gyűjteményem).

Ha másképpen nem elfogadható a szabad, boldog élet, akkor rebellis, szektás, a társadalom által kiközösített embernek vallom magam.
De sajnos, vagy hál'istennek nem vagyok ilyen.
Nem vagyok lázadó forradalmár, mert törvénytisztelő, etikus életet élő jámbor teremtés vagyok.
Nem vagyok szektás, mert nincs szektavezetőm, nincs mesterem, nincs tanítóm (tanítóim voltak, vannak, és lesznek is, de csak én tudom kitől, mit tanulok).
És nem vagyok a társadalom által kitaszított ember sem, hiszen simulékony, társadalmi normákat betartó (vagy inkább elfogadó:-D) életet élek.

Néha antiszociális vagyok (de lehet, hogy csak szeretnék lenni), mert igenis az embernek kell a mozgástér, a saját territórium, a magány, az egyedüllét és néha az üresség, a csend és a gondolat nélküliség (ez utóbbit még nem sikerült teljesítenem :-D).

Ha mindenképpen szektásítanom kellene magam, akkor kijelentem, hogy én ÚTTÖRŐ vagyok. Úttörővé avatásom óta, igyekszem az úttörő etikett szerint élni. Ezt nem szégyellem, mi több, büszke vagyok rá. Bár az úttörő nemzedékeket felnevelő politikai rendszer összeomlott, az úttörőség rendszer- és időfüggetlen. Soha nem kellett visszaadnom a nyakkendőm, a sípom és az övem. Akkor miért is legyek hűtlen egy ilyen számomra sokat adó "szektához"?

És, ha akad olyan ember, aki kizárólag valamely "szektán" keresztül leli meg a boldogságos élet útját, az tegye. Mert minden "szekta". "Szekta" a munkahely, "szekta" a sportkör, "szekta" a baráti társaság és "szekta" a család is.

Egy a fontos. Legyünk őszintén magunk, járjuk az utunkat: "Előre! Rendületlenül!", és el fogunk jutni oda, ahová csak azok kerülnek, akik "szektások".


(Akkor én most szektás vagyok???? )
:-DDD

Elfeledett álmok

Ebben az írott, publikus, digitális gondolkodásban a saját élményeim és attitűdöm próbálom feltárni, magam és minden érdeklődő számára.
Ez izgalmas és érdekes dolog, mert időközben szembesülök saját életemmel, amelyet képes leszek a leírtak által finomítani, továbbfejleszteni, céltudatosabbá tenni.

Ma újra aktívvá vált bennem a régi gyerekkori álom, miszerint megtanulok egy gyönyörű hosszúbot gyakorlatot. A kungfu mindig szívem csücske volt a fegyelem, kitartás, akaraterő, elszántság és tisztelet nélkülözhetetlen jelenléte végett. Gyerekkorom óta csodálattal töltöttek el az emberfelettinek tűnő testi és szellemi erejükkel felruházott, álomszerű mozdulatokat végrehajtani képes shaolin szerzetesek.
Ugyanakkor a dagadó izmokkal rendelkező, keménykötésű szuperhősök is, akiket - fantáziával nem spórolva - más-más tulajdonságokkal ruházott fel Stan Lee, legtöbbjük szülőatyja.
A szuperhősök világi leszármazottjai szememben a testépítők voltak, akik ugyanolyan módszerekkel edzették testüket, mit a szuperhősök, viszont fizikumukat színpadon mutatták meg. Ráadásul ők bepillantást engedtek titkos szentélyükbe, az edzőterembe, és kincset érő módszereiket is képes voltam elsajátítani.
Ebből a szempontból a szuperhősök kissé zárkózottabb életet éltek. :-)

Aztán eljött a döntés ideje, amikor keresztúthoz értem. Kungfu vagy bodybuilding? Mindkét témakörben megvoltak az "isteneim", de éppen akkor, a döntés pillanatában nagyobb hatást gyakorolt rám a testépítés. Talán mert ismeretlen volt az elérési út, titokzatos pincékben lehetett csak "szuperhőssé" valaki. És ami ráadás volt, hogy fizikai felépítésemmel esélytelennek tűnt egy markáns emberi test felépítésére. Ezek a dolgok voltak azok, amelyek örökre a testépítéshez kötöttek. A lehetetlent próbáltam megvalósítani.
Amint a kezdeti bizonytalan lépések megtétele után baráti közelségbe kerültem a súlyzókkal, senki és semmi nem tántoríthatott el célomtól. Nevezetesen, a szuperhős test felépítésében.
Megszállottja lettem az álmomnak. nem kelt fel nap, amikor ne edzettem volna. Sokszor napi 4 órát mozgattam a vasat, mert "kemény testet csak kemény munka árán lehet elérni" - gondoltam.
Tisztán emlékszem, minden ünnepnapra, lészen volt Húsvét, Karácsony, Újév vagy bármely állami (netán politikai) ünnep, én ott voltam a teremben egyedül. És az, hogy egyedül tettem mindezt, még nagyobb erőt adott a célokhoz. Bejárásom volt a "szentélybe", bármikor mehettem. Akár zárás után is. Kiváltságosnak éreztem magam (talán az is voltam), de ezt eredményekkel akartam meghálálni.
Ami erőmből tellett, megtettem. Néha már többet is, mert gyakran hadakoztam a társadalom "bélyegző" egyéneivel, akik előítéletükkel, tudatlanságukkal el akarták pusztítani álmaimat. Ez rengeteg energiát emésztett fel, és elvonva azt az utamtól.
Amit akartam sikerült! Természetesen tisztában voltam vele, ha minden passzolt volna, akkor a csillagos ég sem lett volna mérhető a fizikumomhoz. De van egy olyan határ, amit nem lép át az ember, mert könnyen rámehet az élete. Megszűnhetnek baráti kapcsolatai, eltávolodhat a világi dolgoktól, felemésztheti egész életét az illúzió, ami már nem a valós, reális céljai irányába mutat. Vagy esetleg akkora áldozatot követel, amellyel az út elején még nem volt tisztában, és ezt a kompromisszumot már nem képes, illetve nem akarja megadni.
A lényeg, hogy sikerült! 63 kg-os testsúlyról eljutottam a 121 kg-os versenysúlyig, olyan fizikai képességeket nem feledve, mint a gyorsaság, erő, állóképesség, ügyesség. A szuperhős nem csak izmos, de mindezeknek a képességeknek birtokosa..:-)

Ma amikor, másik gyerekkori álmom megvalósítását kezdtem el, újból felcsillant a kezdet, amikor eszeveszettül éhes voltam a célomra, az álmomra. Újból átéltem a jéghideg vas tapintását, amint kezembe veszem és már-már fizikai fájdalmat okoz, annyira hideg. A fűtés nélküli edzőterem is, amelyben fél óra kellett, hogy egyáltalán bemelegedhessünk. A viszontagságokat, kényelmetlenséget, komfort mellőzését, közös tusolásokat, közös utakat, egyéni célokért.

Új erőt érzek magamban. Olyat, mint azelőtt, mielőtt súlyzót ragadtam volna a kezembe. Az érzés ugyanaz, a cél megváltozott. Induljon a munka!
Meg fogom tanulni azt a hosszúbot gyakorlatot, amelyre gyerekkoromban vágytam, most 33 évesen is. Mert nem az életkor számít, és nem az, mennyit várunk az álom megvalósulásáig, hanem, hogy soha ne engedjük senki és semmi által befolyásolni álmainkat! Az álom nehezen fejlődik ki kerek vizualizálható egésszé, viszont egy szempillantás alatt széttörhetik, ha engedjük.
Készüljünk fel, hogy álmainkba bele akarnak gázolni, szét akarják törni, ki akarják sajátítani maguknak mások, vagy éppen újakat akarnak ránk tukmálni.
Soha nem szabad kiengedni kezünkből vágyainkat, mert ez éltet bennünket!

És ha arra leszünk figyelmesek, hogy eltompultak, beporosodnak az álmaink, azonnal poroljuk le, és folytassuk onnan ahol annak idején belevesztünk!
És ha nincsenek álmaink, hát rajta, szőjünk magunk köré párat, hogy életünknek értelmet, örömet, boldogságot és célt adhassunk!
Mert az ember addig él, ameddig álmai is élnek benne.

Csak egyszer van ma

"Majd holnap meg fogom csinálni. Majd holnap el fogom kezdeni. Majd holnap el fogom intézni. Majd holnap nekiállok." Ezek teljesen megszokott és elfogadott kijelentések. De miért nem ma? Nem vagyunk rá készen lelkileg, esetleg fizikálisan? Dehogynem!
Nagyon is készen vagyunk a feladatok elvégzésére és a szükséges lépések megtételére, csak kicsit félünk az előttünk álló lehetséges kellemetlenségektől és a nehézségektől. Tartunk a sikertelenségtől és az új kihívásoktól, ugyanakkor dolgozik bennünk egy elmélyült lustaság, amely inkább a fotelbe szögez, mint a munka terepére űz.
Hányan ne néznénk tv-t egy elintézendő esemény megtervezése helyett? Hányan ne sétálgatnánk inkább kirakatok kínálatát szemlélve, mintsem idegen emberekkel megbeszéléseket folytassunk, és meggyőzzük őket, hogy amit akarunk az jó mindkettőnknek?
Minden ember szeretné jobbá tenni életét, de csak nagyon kevesen tesznek érte komoly erőfeszítéseket.
Nagyon sokan szeretnének produktív, boldog életet élni, de ahhoz tervezni, cselekedni, és megvalósítani kell. Sőt, sokszor hátralépni egyet, hogy aztán kettővel előrébb kerülhessünk.
Most a társadalmi megítélés alapján talán én is hátraléptem, hiszen otthagytam a nyüzsgő fővárost, ahol lehetőségek tárháza kínálkozik egy azokat felismerő ember számára. De biztos, hogy az a jó életút, ha az ember folyamatosan kapja a lehetőségeket olyan területeken, amelyek mások vágyait és anyagi gyarapodását szolgálják?
Nem hiszem. A jó életút az általam teremtett vágyak felé vett irány. Teljesen mindegy, mi az ára. Teljen bármennyi időbe, fektessek bele bármennyi energiát, kerüljön bármennyi pénzbe, az irányt nem téveszthetjük szem előtt, egy pillanatnyi helyzetünket jobbá tevő lehetőségnek alárendelve.
Ezzel eladjuk magunkat. A testünket, lelkünket és időnket. Azt a testet, amely talán kiemelkedő sporteredmények elérésére is alkalmas lenne. Azt a lelket, amely esetleg sok ezer emberen tudna segíteni, ha szabad lenne. Azt az időt, amely mindenki számára korlátozott és soha nem jön vissza, ha elmúlik.

Ma van a napja, hogy meglépjük, amit csak holnap akartunk! Mert holnap már másra kell az idő! Arra, hogy éljünk! De valóban igazából éljünk, ahogy azt az elképzelésünk diktálja. Senki nem tud ebben megakadályozni, és gátolni, hiszen a mi tervünk, mi dolgozunk rajta és mi valósítjuk meg.

Ha minden nap hozunk döntéseket, és azt elkezdjük megvalósítani már aznap, életünk csodálatos, élménydús, szabad, és kivételes lesz.
Ne feledjük, hogy minden nap ma van!
De csak egyszer!

Szenvedély: Vajon az élet motorja vagy feneketlen verme?

A szenvedély nem kegyelmez. Olyan, mint egy vírus. Megtámad, "beteggé" tesz és könnyen "megfertőz" másokat is. Legyen szó káros vagy hasznos, testi vagy szellemi szenvedélyről, a "lefolyás" minden esetben ugyanaz. Vágy, intenzitás, és elmúlás vagy örök rabság.
Mitől függ, hogy szenvedélyünk végigkísér-e életünkön vagy elillan ahogy érkezett?
Sokat töprengtem, ezen, de nem találtam megnyugtató választ. Egyetlen elfogadható érv maradt: szenvedélyünk időtartama a szenvedélyességünktől függ.
Ennek alapján meg lehet különböztetni szenvedélyes és nem szenvedélyes embereket. Nincs olyan, hogy valaki csupán egy dologban szenvedélyes. Ha ez látszólag így van, akkor csupán nem találta meg azokat a tevékenységeket, amelyeket igazi szenvedéllyel képes végezni.
Felmerül a kérdés, hogy a szenvedély jó emberi tulajdonság-e. Sokan mondják, hogy természetesen, hiszen szenvedély nélkül, hogy lehetne élni. És ebben az esetben nem a káros szenvedélyekről, illetve a szenvedélybetegségekről beszélek.
De ha csak ránézünk a szóra, ott virít benne a markáns és meghatározó "szenved". És elődeink nem voltak ostobák, hogy egy pozitív érzelmi töltetű szónak negatív jelentést társítsanak.
Ebből arra lehet következtetni, hogy minden, ami az emberiség számára szenvedélyt jelenthet, az káros az egyén és a társadalom számára is.
Mert szenvedélyünk rabjává válunk. Elveszítjük racionális gondolkodásunkat, időérzékünket, prioritás érzetünket és még sorolhatnám.
A szex, mint szenvedély, a szerelem, a gyűjtőszenvedély, a munkaszenvedély, a sportszenvedély, a játékszenvedély, mind rátelepszenek életünkre és kiszorítják a többi, fontos és értelmes tevékenységeket tudatunkból és cselekedeteinkből.
Talán ezért lehet szenvedni tőlük?
Nem tudom, mindenesetre azt hiszem, hogy én jól megvagyok ezekkel a szenvedélyekkel, és szenvedélyesen élem azokat a dolgokat is, amelyek a szenvedélyeimen kívül esnek.
Ha pedig alkalmasint valóban szenvednünk kell a szenvedélyeinkért és/vagy szenvedélyeink miatt, akkor azt az árat boldogan megfizetjük...

Eltévedtünk jó és jó között

Barátaimmal, ismerőseimmel mostanság sokat beszélgetek luxusról, bőségről, komfortról, pazarlásról, igényekről, ugyanakkor az elégedetlenségről is.

Egy rövid gondolat az elégedetlenségről:
Magyarországra érkező külföldi barátaim - akik éltek már jóléti államban és cudar világban egyaránt - nem értik, mire ez a közelégedetlenség hazánkban, hiszen a világ élvonalába tartozunk szociális ellátottságunk, életszínvonalunk, infrastruktúránk, képzettségünk és számos más, fokmérő paraméter alapján. Néha azt gondolom, a magyarok azzal sem lennének elégedettek, ha Magyarország lenne a világ vezető hatalma politikailag, katonailag és gazdaságilag egyaránt.
Nekünk minden kell és azonnal. A legjobbhoz mérjük magunkat ami - valljuk be nem teljesen egészségtelen - helyzetünket szemlélve azonban pesszimizmusba sodorhat bennünket. A legjobbakhoz az mérje magát, aki motivált a teljesítményre, képes erőfeszítéseket tenni, és meghozza az áldozatokat a felzárkózás érdekében.
Hozzáteszem, minden jóléti államban keményen dolgoznak a lakosok, és nem csupán a 20%. Ezekben az országokban tisztában vannak vele, hogy ma ők építik fel a jövőt, amelyet gyermekükre hagynak örökül. ez mindig is így volt és remélhetőleg így is lesz.
Nem vagyok elégedett én sem a helyzettel, de nem elégedetlenkedem, mert emlékszem arra az időre, amikor egyáltalán nem voltak meg a jelen időszak csodálatos lehetőségei. Azokhoz az időkhöz képest az egekbe emelkedtünk, és nem volt szükség hozzá, csupán 20 évre. Szüleink, nagyszüleink már csak a háttérből szemlélhetik ezt a világot, és lassan már nem is értik.
Kivételesen jó helyzetben vagyunk, hiszen nekünk mindent szabad és mindent megkaphatunk...

Az érem másik oldala, amikor azt látjuk, hogy nekünk mindent szabad és bármit megkaphatunk. Jellemzően kiéljük mérhetetlen birtoklási vágyunkat, és mohóságunknak még a racionalitás sem szab határokat. Inkább lemondunk valamiről, ami az emberi kapcsolatainkat, a természethez fűződő viszonyunkat vagy akár az egészségünket szolgálja, azért, hogy komfortot, kényelmet, luxust vigyünk az életünkbe.
Sokan kérdik, miért baj a luxus? Aki messzemenőkig megengedheti magának és tűzzel-vassal ragaszkodik hozzá, annak kár fejtegetni, mert semmit nem fog érteni az egészből. Aki viszont még csak most készül a luxusra, az megértheti.
A luxus alapvetően egy másodlagos - média, ipar, kereskedelem és társadalom által kreált - igény, amely már-már verseng az elsődleges, létfenntartást célzó szükségletekkel. Teljesen felesleges és értelmetlen. Megháborodtunk ez nem is vitás! Befolyásolhatók, lusták és élvhajhászok vagyunk, amit kiválóan kihasznál a piac.
Viszont létezik a bőség fogalma, amelyet sokan összekevernek a luxussal. A bőség a szükségletekben való bővelkedést jelenti, nem pedig a megakomfortot.
Az én felfogásomban bőséget csak és kizárólag a természet tud adni számunkra. Bőségként értendő a tiszta levegő, a tiszta vizű patakok, halban gazdag folyók és tengerek. Sűrű erdőségek, gazdag legelők, bőséges termések, finom gyümölcsök, ízletes zöldségek és hasznos gyógynövények. De ide sorolom az állatok sokaságát és mindennemű hasznos természeti értéket. Ez a bőség! Amikor annyit vehetnénk el, amennyit csak akarunk, de mégis csupán annyit veszünk, amennyire szükségünk van.

Egy barátom kérdezte, hogy akkor most vissza kellene menni az ősközösségbe? Akkor miért kaptunk ilyen hatalmas mértékű kreativitást és energiákat a fejlődéshez?
Tény, hogy kaptunk. De az is kézenfekvő, hogy rossz úton indultunk el. A saját kényelmünk kiszolgálása felé, ami egy megállíthatatlan és öngerjesztő folyamatnak tűnik, hiszen senki nem akar lemondani a már meglévő luxusáról.
Tehát rossz volt az irány. Miért nem volt jó nekünk az íj, a lándzsa, a szőtt háló, az állatbőrből és állatszőrből készült ruházat és ágynemű, a fából és/vagy kőből készült ház, és sorolhatnám.
Jó volt, csak könnyebbre vágytunk. És ez volt az emberiség legnagyobb hibája. Ahelyett, hogy a napi munkánkat és szerszámainkat megtartva energiáinkat szellemi, érzelmi és spirituális fejlődésre fordítottuk volna, elherdáltuk az időnket, energiánkat, környezetünket, Földünket. Sajnos ehhez az "útkereszteződéshez" már nem fogunk tudni visszatérni soha.
Most a XXI. században - és tettük ezt már évszázadokkal ezelőtt is - az egyensúlyt keressük, ember, állat, növény, élelem, komfort, szellemiség, érzelem és energiák között. Azt az egyensúlyt, ami megvolt, de luxusra cseréltük. Azt harmóniát és boldogságot, amely mára csupán elérhetetlen utópia lett minden nemzedék számára.
Eladtunk mindent a kényelemért. Eladtuk az állatainkat, növényeinket, vizeinket, hegyeinket, erdeinket, levegőnket és még a lelkünket is karosszékért, tv-ért, hűtőgépért, repülőgépért cserébe.

Rossz üzlet volt, semmi kétség.

Most a mi vállunkat nyomja az egyensúly visszaállításának terhe, amely közös jövőnk sorsa is egyben. Lesz aki ledobja e málhát, és lesz, aki duplát vállal.

Ez már nem a karosszékről szól, hanem, hogy lesz-e hely, ahová le lehet tenni a karosszéket, és lesz-e aki beleülhet még valaha.

Élni, mint a gyerekek!

Fogalmam sincs, ki, mennyire emlékszik vissza gyermekkora eseményeire, de én azt hiszem hálás lehetek a sorsnak, hogy rengeteg dologra emlékszem. Talán mert kevés olyan kaland nélküli, eseménymentes időszak volt gyermeki időmben, amely feledhető lett volna.
Velem mindig történt valami. Az Eger-patak partján, nemzetközi kemping mellett nőttem fel, ahol ráadásul 5-6 éven keresztül panel-lakótelep épült. Minden adott volt az ismeretlen de vágyott világ felfedezéséhez. Sok időm nem jutott libikókázni, és őszintén szólva unalmasnak is találtam egy helyben tökörészni...
Életterem a kötelező íróasztali programokon túl az építkezésekre, a patak partra (és magába a patakba), valamint a kempingre terjedtek ki. Sokkal több időt töltöttem a szabadban, mint bent a lakásban. Az elmaradhatatlan 12,6 perces leckeírást követően már térdig a patakban néztem a csiborokat, víziskorpiókat, molnárkákat, piócákat, rákokat, domolykókat és kövi csíkokat. Abban az időben, a még kristálytiszta vizű patak gyakran oltotta szomjam, nyáron pedig gátat emelve a szűkebb keresztmetszeteknél, kiváló fürdőhelyet kreáltunk a többi gyerkőccel. Nyakig merülhettünk a felduzzasztott vízben. Máskor pedig - amikor hömpölyögve áradt a Bükk hegységből lezúduló víztömeg hatására - az építkezésekről csent hungarocell lapokból "ácsoltunk" tutajokat, melyeken kilométereket tettünk meg a sodrásban.
Fura, de e sorokat írva arra gondolok, hogy legszívesebben a mai napig ezt csinálnám...

Ha éppen a természetből elég volt (abból soha nem lehetett elég, de néha mást is kellett csinálni), akkor nyomás az építkezések világa. Munkaidőben az építőmunkások dolgoztak a helyszínen, én pedig a barátaimmal együtt iskolában töltöttük a délelőttöket. Amikor aztán elérkezett a délután, miénk volt az egész félkész lakótelep. Gondoljon bárki, bármit, hogy nem gyerekeknek való hely az építkezés (osztom ezt a véleményt), sokkal kevesebbek lennén, ha nem játszhattunk volna ott. Megismertük az anyagokat. A fát, a beton vasat, a hungarocellt, a huzalokat, csöveket, ragasztókat. Ez volt a legmonumentálisabb "játék" barkácskészlet, amit gyerekek valaha is használtak a környéken. Mindemellett tudtuk, hogy hol a határ. Olyan emeletekre nem mentünk fel, ahol ne lett volna korlát. Nem a félelem szabott gátat, hanem a felelősségtudat, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda, de volt.

Amikor az építkezésekről is váltani kellett néha, akkor jöhettek a kemping izgalmai. A nemzetközi kutyakiállítások, a nyári belógások, hogy kunyeráljunk a német vendégektől néhány üres kólás dobozt. A nagy futások az őr elől, aki soha nem ért utol (ezt felismerte az őr is, és hamarosan megláttuk a "Kutyával őrzött terület!" táblát). Gyakran megesett, hogy beleestünk a kukába egy klassz dobozért, ami a szemetes alján hevert összenyomva. Máskor pedig fitogtattuk nyelvtudásunk, és hangos büszkeséggel odaálltunk a németek elé: "Bitte kóle dózen!" :-D (Azt mondta egy ismerős, ha ezt mondjuk, így, akkor kapunk majd dobozokat.)
És a siker nem maradt el. Futva vittem körbe a lakótelepen a frissen szerzett bontatlan fél literes, hűtött Coca-Cola-t. Akkor én voltam a legfontosabb ember a lakótelepen. Boldog voltam.

De ahogy az idő tovaszáll, az ember felnő, más dolgokat erőltetnek ránk - mondván ezek sokkal fontosabbak - és a régi helyszínek is megváltoznak, halottá válnak, úgy az életünk is megváltozik. Üresebbnek, élménytelennek, játékmentesnek érezzük. Csak az élmények maradnak bennünk élesen, aztán fakóbban, majd már csupán foszlányként rémlik valami, hogy a végén ne is emlékezzünk a megtörtént dolgokra...
Ezt nem engedhetjük meg!!!
Amikor csak alkalmam nyílik rá, fára mászok, patakokban gázolok, bunkert építek, rohangálok. Miért ne csinálnánk? Hiszen emberek vagyunk, nem munka robotok?!
Sajnos egyre kevesebb ehhez a partner, mert az emberek "beleöregszenek" a felnőtt életbe, ami nem helyénvaló.

Egy mondás szerint, akkor veszíted el a játékosságod, ha leesik az első hó, és te nem gyúrsz egy hógolyót. Hát ha ennyin múlik csupán, akkor ne legyünk restek lehajolni, meggyúrni azt a hógolyót és meghajítani vele az első szembe jövő járókelőt!
De legyünk formában, mert lehet, hogy futni kell utána!

Ennyi kell, hogy beindítsuk a motort, amely 20-30 éve pihen arra várva, hátha lesz még egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy újból felpörögjön a fordulatszám, és ismét az élményeinknek éljünk...

A félelem a személyes határod, de ha uralkodsz felette, új élet vár rád

Félni rossz vagy jó?
Félni egyértelműen rossz érzés, de...
Én azt mondom jó, mert kialakult bennem, hogy messzebbre látok a félelem pillanatánál és tudom, a félelem csupán egy folyamat kezdő érzelmi eleme. Általában olyan eseménysorozatok kezdete, amelyek később fergeteges élmények okozói.
Az ember amit nem ismer, attól fél. Amitől fél, azt kellő távolságban elkerüli. És amit elkerül, soha nem tudja meg, mit jelenthet számára.

Élesen él bennem minden pillanat, amikor 2002-ben a Moveland fitness teremben dolgoztam és a Salt Lake City-ben megrendezett téli olimpiai közvetítéseket figyeltük szabadidőnkben az EuroSport-on. Lenyűgözött egy addig számomra ismeretlen sportág, a skeleton. (A bob, szánkó és skeleton rokon sportágak. Ugyanazon a pályán folyik mindhárom szám versenye, egy jéggel "bélelt" betonteknőben. A skeleton mind közül a legextrémebb, hiszen egy 40 kg-os "acéldeszkán" csúszunk hason fekve, fejjel előre, 100 km/h-t meghaladó sebességgel.) Az első pillanatban szerelmes lettem a sportba, pedig semmit nem tudtam róla (így van ez a férfiakkal, szerelem első látásra :-D). Attól a perctől kezdve annyi közvetítést kísértem figyelemmel, amennyit csak lehetett, sőt a másnapi ismétléseket felvettem videokazettára, amelyek a mai napig megvannak, és ha megnézem valamelyiket, fantasztikus érzéseket élek át ismét.
A közvetítéseket nézve, egy perc alatt kitaláltam magamnak, hogy ezt ki fogom próbálni. Ezt akarom csinálni! A legnagyobb probléma abban rejlett, hogy egyetlen feltétel sem volt adott Magyarországon a skeleton-hoz. Nem volt sem egyesület, sem szövetség, egyetlen versenyző sem, még olyan ember sem, aki valaha skeleton-nal lemerészkedett volna valamelyik pályán. Matthelyzetnek vélték sokan az ismerőseim közül, de számomra kezdő lépésnek tűnt, ha sakk hasonlattal akarok élni.
Felcsíptem minden információ foszlányt, felvettem a kapcsolatot a rokonsportágak magyar képviselőivel, majd a nemzetközi szövetséggel. Végül komoly szervezések árán, bátyám segítőkészségének köszönhetően, és tökéletes német nyelvtudásával kiegészülve megszerveztük, hogy harmadmagammal ott lehessünk az innsbrucki skeleton iskolában, amelyet a nemzetközi szövetség szervezett érdeklődő országoknak és leendő versenyzőknek. Ez már hatalmas dolog volt számomra.
Aztán eljött a nagy nap, amikor végre azt csinálhattam, amit a tv-ben láttam. Tele voltam várakozással, adrenalinnal, és ideges is voltam (pláne azért, mert előző este megnéztük a szánkósokat, hogy repesztenek és mekkorákat esnek a pályán). Felcsillantak a sportág szépségei mellett az árnyoldalai is, mégpedig, hogy alaposan összetörhetem magam. De most már nincs visszaút (pedig az bármikor, bárhonnan van).
És a pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni - és órákat véltem eltelni addig - amikor közeledett a nevem a listán. Az induló lista alapján még ketten voltak előttem. Fokozódott a feszültség. Kihűlt a kezem, hiába próbáltam bemelegíteni mint egy őrült.. Már csak egy ember volt előttem. Mély levegőket vettem... Szólítottak, hogy álljak fel a rajthoz. A francba - gondoltam más szóhasználattal élve... "Ezt akartad nem?" - kérdeztem magamtól. Megerősítettem az igent és vártam. Vártam, hogy leteljen az az egy perc körüli idő, amíg leér az előttem haladó a pályán... Bemondták az idejét - még egy bejelentés, ami engem siettet... Óráknak tűnt minden pillanat. Aztán hallottam a hangos bemondóban a nevem. Én következek... Nagyokat ásítottam, leplezve az idegességem, feszültségem... Majd a piros tiltó lámpa zöldre váltott. Minden készen állt ahhoz, hogy menjek, már csak rajtam állt a dolog. Féltem. A lábam megindult volna, de az eszem nem. Aztán mozdultam. És onnantól kezdve egy másik dimenzióba kerültem, más érzésekkel, más feladattal. Minden megváltozott. Tudtam, hogy átléptem az ösztönös és pszichés határaimat.
A pályán való lecsúszás hihetetlen élményt jelentett, a célba érkezés pedig életem legnagyobb emlékei és élményei között lesznek számon tartva. Ordítva szálltam le a deszkáról és gyermeki boldogság ült az arcomon, a felszabadult félelemmel egyetemben.
És ez annyiszor ismétlődött, ahányszor csak pályára léptem. Azóta sem találkoztam más olyan dologgal az életben, amely egy percen belül ilyen szélsőséges érzelmek kiváltására alkalmas lett volna. És talán ebben rejlik a varázsa a skeleton-nak.
A nap végén - és az ötödik nap végén is - nagyon boldog voltam. Nem bántam meg semmit, azzal együtt, hogy voltak olyan eséseim, amikor 400 métert csúsztam a jégteknőben.

Ezt követően minden sportágba, minden kapcsolatba, minden munkába, minden utazásba, minden ismeretlenbe nyugodt szívvel vágtam és vágok bele, mert tudom, hogy a kezdeti félelmet arannyá váló percek követnek. És azt a boldogságot soha senki nem veheti el tőlem. Ettől teljes az életem.
Ugyanilyen félelmeket érez - csak más volumenben - az ember, amikor randizni megy egy ismeretlen jelölttel. Az eredmény, legtöbb esetben ott is boldog pillanatok lesznek. Ez történik vizsgán, amikor be vagyunk rezelve mielőtt bemennénk, de miután sikeresen végrehajtottuk, boldogság önt el bennünket. Ha ismeretlen országba utazunk nyelvtudás nélkül, szintén félünk, de sajnáljuk, amikor haza kell jönni as ismertbe. A példák végtelenek. Minden félelmet kelt az emberben ami nem ismert számára. Gyerekként sokkal több mindentől féltünk, mint most. Aztán megismerkedtünk a dolgokkal, és elillant a rossz érzés.

Most is csak gyerekek vagyunk az ismeretlen dolgok világában. Ismerkedjünk velük, hogy a félelmet követően boldog perceket, órákat, éveket, életet okozhassanak nekünk!

"A félelem jó barát." - Rocky

Fejben élt élet

Egyre kevesebb embernek van lehetősége utazni, világot látni, új dolgokat tapasztalni - állítják sokan. Hogy ez miből adódik véleményük szerint, ne firtassuk (pénzhiány, munka, család, stb.). Egy azonban biztos, ők sem fejben, sem a fizikai életben nem élnek teljes életet.
A zárójeles példáknál sokkalta korlátozottabb emberek is tudnak ÉLNI, igaz ők többnyire fejben élnek. Nincs olyan vágyuk, álmuk, amit ne láttak volna megvalósulni lelki szemeik előtt. Százszor, ezerszer átélik, a legszebb pillanatokat, mert van rá lehetőségük, és csak rajtuk múlik, élményt szereznek-e maguknak vele, vagy hagyják eluralkodni maguk felett a fizikai életet.
Miért van, hogy egy átlagos egészséges, szabadságában nem korlátozott ember még fejben sem tud élni?
A válasz rejtély számomra...

Sokaknál tapasztaltam, hogy leélnek évtizedeket, sőt egy egész életet olyan vágyott gondolatokkal, amelyeket nem tudnak kitörölni a fejükből. "Ezt szeretném egyszer az életben", vagy "ide szeretnék eljutni valamikor". A példákat sorolhatnám, de ezek nem fejben megélt dolgok, ezek csupán erőtlen próbálkozások egy műsfajta élet belekóstolásába. Képzelgések csupán. Nem az akarat dominál, hanem a szeretném. Ezek pedig nem egy lapon emlegethető fogalmak.
A céltudatos ember tette leginkább egy vándorsólyom zsákmányszerzés közbeni zuhanórapülésére hasonlít. A vándorsólyom zuhanórepülés esetén meghaladja a 300 km/h sebességet, és egyetlen pontra, a zsákmányára fókuszál. Gyorsan és pontosan cselekszik, a legrövidebb elérési út és idő alatt. Az eredmény az esetek 85%-ban siker. A képzelgő emberek pedig a frissen kikelt fiókák megfelelői, akik ösztöntől vezérelve meg-megmozgatják a pelyhes szárnyukat, hogy érezzék egyáltalán a létezésüket. Az emberek sem egyformák. Van köztünk 50 év feletti pelyhes szárnyú fióka, de akad köztünk tizenéves vadászó vándorsólyom is.

Ne feledjük, soha nincs késő ÉLNI! Még akkor sem, ha kevés van hátra.
Mindenki lehet zuhanórepülő vándorsólyom!

Kezdjünk élni fejben! Éljünk meg mindent, amit a világból meríteni lehet! Felejtsük el a "szeretném" szót, mert az semmit nem jelent! Használjuk helyette az "akarom" szót! Ha ezt túl agresszívnek véljük, akkor ott vannak még a "régóta vágyom rá", és a "nagyon kíváncsi vagyok rá" kifejezések, amelyek egyértelműen személyes akaratra, érdeklődésre utalnak.
Ismerkedjünk meg közelebbi fizikai környezetünkkel!

Voltál már Egerben, fent a Minaretben? És a budapesti Szent István Bazilika tornyában? Vagy a soproni Tűztoronyban? Úsztad már át a Balatont? Szemlélted már siklóernyővel pár tíz vagy száz méter magasságból a helyet ahol élsz? Jártál már a Bükkben, Bakonyban, Cserhátban, Mecsekben, Kiskunságban kirándulni? Átélted a helyszínen az élményeket amit nyújt Fertőrákos (kőfejtő), Aggtelek (cseppkőbarlang), Ipolytarnóc (ősmaradványok), Badacsony (bazaltorgonák)? Hallgatod néha az utcai zenészeket, akik páran ugyanolyan jól játszanak, mint a koncerttermek művészei? Beszélgetsz idegen - esetleg külföldi - emberekkel, hogy megtudd, ők, hogy gondolkoznak a világ dolgairól? Váltasz munkát - de munkahelyet feltétlen - 4-5 évente? Van hobbid, ami erősíti a szenvedélyed?
Ha a válasz nem, van pótolni valód!

Ezek csupán a körülvevő szűk környezetünk élményei lehetnek. Hogyan akarunk ÉLNI a világban, ha saját környezetünk kínálta élményeket sem ismerjük?
És ha megismerünk néhány finom falatot az életből, örökre igényünk lesz az élmény szemléletű ÉLET iránt.
Aztán egyszer, a tengerparti szikla tetején ülve, a naplementét csodálva észrevesszük, hogy zuhanórepülésben vetjük magunkat minden vágyunkra...

Akkor szabad a mosoly! :-)

Te mit választasz?

Mit választunk?
A kellemetlen biztosat vagy az egyéniségünket kiteljesítő, vágyainkat beteljesítő bizonytalant? A kérdés aktuális és vagy rögtön rávágjuk a választ, vagy heteken keresztül mérlegeljük a lehetőségeinket.
A válasz legtöbbször a biztosat célozza meg, hiszen arra lehet alapozni. Kizárólag biztos alapokra lehet jövőt építeni. Ennek megfelelően csapdába csaljuk magunkat, hiszen a biztosat mindenben látjuk, csak éppen magunkban nem.

Az ember rabszolga faj. Önmaga rabja és mások szolgája. Sajnos ezt ma már nagyon sokan természetesnek veszik, és azzal érvelnek, hogy ez a normális, ez a dolgok rendje. Pedig nem!
Akkor mi a normális?
Az a normális, ha az ember megtalálja azt a tevékenységet, amelyet szeret csinálni, és akár fizetés nélkül is csinálná. Lehet, hogy az éppen nem trendi, és éppen nem kedvez annak a piaci vagy gazdasági helyzet, de mégis produktív tud benne lenni, élvezi, és értéket teremt vele.
Más energiák mozgatják ilyenkor az embert, amelyet az egész környezetünk látni fog. Kezdetben értetlenül szemlélik majd, és azt kérdik "miért buggyantunk meg". Talán nem tudunk annyi pénzt keresni szeretett tevékenységünkkel, mint a rabszolga munkával, de kicsattanó hangulatunk, jókedvünk, munkamorálunk és intenzitásunk irigység tárgya lesz majd. Aztán észrevesszük, mennyi embert vonzunk magunkhoz ezzel a boldogsággal. Azokat az embereket, akik mind ugyanerre vágynak, csupán nem tudják a megoldáshoz vezető utat vagy nem merik meglépni a kezdeti lépéseket.
Hamarosan elérjük azt is, hogy legalább olyan jól fogunk anyagilag is élni, mint ahogy rabszolgaként fizettek bennünket. A különbséget mégis zongorázni lehet. Az egyik dallam monoton, míg a másik fülbemászó.

Fel kell ismernünk, hogy az élet nem ad semmi extrát számunkra a puszta létezésen túl. Ez már önmagában is igen nagylelkű ajándék - ha természeti népként tudnánk élni, de valljuk be, a magunk teremtette világban ez már kevésnek bizonyul. Helyesebben fogalmazva, az igényeink magasabbak.
Lévén, hogy semmi jó nem jár automatikusan a XXI. században (rossz ellenben igen), mindenért tennünk kell, ami után vágyódunk.
Ha csupán a gondolataink ébredeznek, az már nyert ügy, hiszen hamarosan napokat, heteket, hónapokat, sőt éveket fogunk gondolkozni kezdetben titkos, majd nyílt vágyainkon, álmainkon. Később célként látjuk, és megvalósítási eszközöket is találunk hozzá. Megtervezzük a teendőket, majd eljön a határozott lépés ideje. És onnantól számítva új élet vár ránk.
Az az élet, amit magunknak választottunk...

Hétköznapok - ünnepnapok

A minap azon gondolkoztam, miben és miért különbözik egy ünnepnap a hétköznapoktól. Megannyi közhelyes gondolatokat követően felismertem, hogy ha nem lennének hétköznapok, semmi esély nem lenne az ünnepnapok kivételes hangulatára. Mert hétköznapok híján minden nap ünnepnap lenne. Az pedig szörnyen szürke lenne egy idő után. Ez esetben be kellene iktatni néhány hétköznapot, hogy ünnepi hangulatunk legyen. Érdekes...
De hogy éli meg egy olyan ember az ünnepnapokat, aki intenzíven éli a hétköznapokat?
Egyáltalán, hogy viselkedik magával és másokkal az ember egy ünnepnapon? Magával kényeztetőbb, másokkal kedvesebb és segítőkészebb. De a megszokott hétköznapokon miért nem tesz így?
Nos, érdemes kísérletet tenni arra, hogy minden nap adunk magunknak egy kis kényeztetést, és minden nap adunk másoknak egy kis kedvességet, egy kis segítséget.
És akkor minden nap ünnepnappá válik.