Szabadíts meg a gonosztól!

Mindegy, hogy ki, csak segítsen!
Segítsen egy másik, hasonlóan jövedelmező munkát találni. Egy hasonló lakást, párkapcsolatot és egyéb alapvetően életünket meghatározó dolgot, amelyre szükségem van.

Ezt az érzést szinte kivétel nélkül átélte már mindenki. Amikor menekülne a munkahelyéről, de "nem teheti", mert túl jól keres ott, vagy mert pénzt fektetett bele, amely nemhogy nyereséget nem termel, de még meg sem térült. Kínlódás, szenvedés, gyötrelem vár arra, aki maradásra kényszeríti önmagát.
Tudni kell időben felismerni és időben váltani. Akkor is, ha látszólag úgy néz ki, veszítünk a lépéssel. Az érzésünk az, hogy bukunk, de valójában minél hamarabb lépünk, annál kevesebbet vesztünk, vagy annál hamarabb tudunk számunkra ideális munkát, elfoglaltságot keresni.
Rossz munkahelyen, kellemetlen munkakörnyezetben, a nem megfelelő munkatársakkal a munka produktivitása akár lecsökkenhet nullára is. Frusztráltak, idegesek, türelmetlenek leszünk, mert tisztában vagyunk saját képességeinkkel, de nem tudjuk kibontakoztatni, kamatoztatni, mert érzelmi gúzsban vagyunk.

Ilyenkor azt szoktam tenni, hogy szépen felírom az egyik oszlopba, miért érdemes maradnom, a másikba pedig, miért nem érdemes. Aztán jöhetnek az érvek, ellenérvek. Ami csak eszembe jut. A kolléganők szép lábain keresztül a fizetésen át, a kötöttségig minden belefér.
Ami a csövön kifér.
És amikor elfogytak az kétoldali érvek, rendszerezem azokat. Melyek fontosak a céljaim, a jövőm szempontjából és melyek kényelmi, vagy emocionális kérdések. Az utóbbi kettő a céltudatos emberek munkakeresésénél nem sokat számítanak. Az ússz az árral típusú dolgozóknál viszont éppen ezek a döntő tényezők, és a pénz.
A pénz mindent visz a döntésben?
Egyáltalán nem! Egy jó kapcsolattal sokkal többre vihetjük, mint a pénzzel. Egy jó közösségben sugárzó energianyalábként dolgozva, pillanatok alatt elérhetjük azt, amit az kényszermunkahelyen éveken keresztül sem tudtunk. De mégis odakötjük magunkat.
Miért?

Ha többet keresünk a rossz munkahelyen, mint a leendőn, ne habozzunk lépni! Eltelik pár hónap, és meglátjuk jönnek a további lehetőségek és javadalmazások. Sokkal magasabb szintre emelkedhetünk, mint azelőtt. Nem mellékesen boldog emberként.
Ha pedig maradt bent pénzünk? És nem is kevés?
Nehéz megtenni a lépést, mert fáj a veszteség, de legyintsünk nyugodtan. Úgy kell ezt felfogni, hogy ennyibe került a szabadságunk. A boldogságunk felé vezető úton már nincsenek akadályok többé. Ennek ez volt az ára.
Megérte?
Naná! Ennél sokkal többet is fizetnénk a szabadságunkért, boldogságunkért. Nem?

Valójában éveken keresztül be lehet ragadni a rosszba, amitől előbb-utóbb úgy fogjuk érezni, gonosz velünk az élet.
Ezt nem szabad megvárni!
Meg kell lépni azt a lépést, amelyet a szív diktál, mert az a valós, az a jó, az az igaz út.

Kell hozzá bátorság. Nem is kevés. De amit cserébe kapunk az megváltoztatja az életünket. Kivirulunk, produktívakká válunk, szépek és energikusak leszünk. Kérdezősködnek majd, hogy mi történt. És te csak annyit mondasz majd, hogy:

VÉGRE SZABAD ÉS BOLDOG VAGYOK!

Egymondatosak

Sokáig úgy tartottam, hogy az idézetek mindig egy-egy hosszabb szövegből kiragadott mondatok.
Aztán pár éve megpróbáltam a gondolataimat - amelyek olykor eléggé kacifántosak - összesűríteni egy-két mondattá. Gyakorlatilag a gondolatkupac szellemiségének lényegét próbáltam megfogalmazni röviden.
Ezeket a rövid gondolatokat fejben tudtam tartani. Akkor furcsának véltem, mert a matematika definíciókkal ez soha nem sikerült. Majd rájöttem, hogy nem memorizáltam a gondolataimat, hanem egyszerűen az életem cselekvéseit, a tetteimet vezérlő szabályokat, törvényszerűségeket, szemléleteket fogalmaztam meg. Ezért nem tudtam elfelejteni.
Aztán, ha jól emlékszem, 1,5-2 évvel ezelőtt úgy döntöttem, lejegyzem a gondolataimat. Ebből lett ez a kis gyűjtemény.
Arra gondoltam, mi lenne, ha nem a saját nevem biggyeszteném oda, mert egyrészt azt senki nem ismeri (maximum 1-2 ezer ember), másrészt pedig nem vagyok sem filozófus, sem szociológus, sem pszichológus. Tehát milyen alapon írnék ilyesmikről.
Ezért kitaláltam egy írói nevet.
Viszonylag sokáig gondolkoztam rajta, mi lenne a legmegfelelőbb név, mígnem olvastam egy marketing témájú könyvet, ahol előkerült Josiah Wedgwood neve, aki porcelán manufaktúrájával megteremtette a modern marketing alapjait, és egyáltalán nem mellesleg Charles Darwin nagyapja volt.
Akkor döntöttem úgy, megvan a nevem. Már csupán egy keresztnév kellene. Valahonnan kipattant a fejemből az Earl, amely többek között grófot jelent, de még hiányzott a jó hangzás. Ekkor döntöttem róla, hogy eléteszek egy betűt. Végigballagtam az ABC-n és a J-t véltem a legjobb hangzásnak.
Így lett az egymondatos nevem J. Earl Wedgwood

Nem hiszem, hogy ennek a történetnek a megosztása sorra kerül valaha is még egyszer, mert nem szándékozom publikálni ezeket a gondolatokat.

Most azonban csokorba szedtem azokat, amelyeket fontosnak tartok.

Íme:


„Az életben minden kudarc, szenvedés és keserűség, erőt, elszántságot, kitartást és tisztább jellemet eredményez.” – (J. Earl Wedgwood írói név)

„Amire nem vagyok képes, az nem kell! Ha pedig szükségem van rá, képessé teszem magam az elérésére.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az értelmetlen várakozás az élet legnagyobb pazarlása.” – (J. Earl Wedgwood)

„A következetesség rendszert, hitelességet és folyamatos fejlődést biztosít az életednek.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az ember talán mindennél jobban élvezi a finom ízeket, de a túl fűszeres étel grimaszt csal az arcra.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az őszinteség erény! Még akkor is, ha a jó modor oltárán kell áldozni érte.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ha felkészült vagy, nem kell háromig számolnod.” – (J. Earl Wedgwood)

„Minden változást fejlődés kell, hogy kövessen. Ha nem így történik, rossz irányba változtattál.” – (J. Earl Wedgwood)

„Sosem könyörögtem megbocsátásért istenhez. Mert a bűneim, tettek jobb emberré.” – (J. Earl Wedgwood)

„Isten nem a könyörületért fohászkodókat szereti.” – (J. Earl Wedgwood)

„Feltett szándékom, hogy éljek.” – (J. Earl Wedgwood)

"A szerelem eltorzít, félrevezet, és megkínoz. De ezeket legalább a boldogság illúziójával teszi." - (J. Earl Wedgwood)

„A szerelem mindent visz.” – (J. Earl Wedgwood)

„A jég tűzzel kombinálva a legkellemesebb.” – (J. Earl Wedgwood)

„Minden utazásod vége, egy új életszakaszod kezdete is egyben.” – (J. Earl Wedgwood)

„A sok fűszer elveszi az étel eredeti ízét, akárcsak a külsőségek az élet valódi értékeit.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ami megkíván a szemed, annak van a legkevesebb értéke az életben.” – (J. Earl Wedgwood)

„A test nem igazodik az órához. Arra figyelj, ami dobog, ne arra, ami ketyeg!” – (J. Earl Wedgwood)

„A tudás átadása ugyanúgy része az emberi evolúciónak, mint a fizikális fejlődése.” – (J. Earl Wedgwood)

"Akinek fontos a holnap, átgondolja, mit tesz ma." – (J. Earl Wedgwood)

„Amit a világ nem ad nekünk önszántából, azért érte kell nyúlnunk.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az egész világ félre áll az elől, aki határozottan tudja, merre tart!” – (J. Earl Wedgwood)

”A legnagyobb kockázatot mindig a biztonságért vállaljuk.” – (J. Earl Wedgwood)

„Mindenki boldog tud lenni azzal, ami van neki.” – (J. Earl Wedgwood)

„Az életben a legtöbb keserűség, csalódás és fájdalom, vágyaink nem megfelelő kezeléséből adódik." – (J. Earl Wedgwood)

„Nem kell más a boldog élethez, mint ami van! Mert a boldogság nem a dolgok megszerzéséből, eléréséből és a környezeted minőségéből fakad, hanem a testi, szellemi, érzelmi egyensúlyodból! És azt bárhol, bármikor meg lehet lelni, ha igazán akarod.” – (J. Earl Wedgwood)

„A családért, akár a családtalanságot is vállalom.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ahhoz, hogy kiváló családfő legyél, sokáig kell élned egyedül.” – (J. Earl Wedgwood)

„Szerelmet, szeretetet igen, de örök boldogságot nem várhatsz egy párkapcsolattól.” – (J. Earl Wedgwood)

„Ha egyedül is boldog tudsz lenni, akkor leszel boldog a pároddal is.” – (J. Earl Wedgwood)

„A boldogságot ne várd mástól! Azt neked kell megosztanod másokkal!” – (J. Earl Wedgwood)

„Akinek nincsen húsz másodperce egy üdvözlésre vagy egy válaszra, az nem mentheti meg a saját megítélését az összeomlástól” – (J. Earl Wedgwood)

„Jelenleg nincs szükségem senkire, csak magamra. De arra nagyon.” – (J. Earl Wedgwood)

„Egyedül tiszta az élet. Párosan szép, többen már zavaros.” – (J. Earl Wedgwood)

„Egyszer voltam rossz. Azóta sem tudok változtatni a történteken.” – (J. Earl Wedgwood)

„Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amelyek nem okoznak örömet." – (J. Earl Wedgwood)

„A hajnal az életé, az éj az elmúlásé. Éjjel aludj, és kelj a Nappal, hogy szép, hosszú életed legyen!” – (J. Earl Wedgwood)

„A szerelem a legnagyobb próbatétel az ember számára.” – (J. Earl Wedgwood)


Ha esetleg találtál köztük olyan gondolatot, amellyel tudsz azonosulni, és szívesen küldenéd el barátaidnak, ismerőseidnek, akkor arra kérlek, az idézetek szabályait betartva tedd, ez esetben J. Earl Wedgwood nevével megjelölve!
:-)

A szerelem titka

Érdekesmód, két-három lány barátom nagyságrendileg egy időben jelezte, hogy kíváncsi, mit gondolok a szerelemről. Nem rejtem véka alá.

A szerelem titka éppen abban rejlik, hogy nincs benne semmi titokzatos, furmányos, misztikus, vagy megmagyarázhatatlan. Viszont rendszerint sokkal többet képzelünk róla, mint ami.
Valószínűleg azért e "hisztéria" a szerelem körül, mert mindkét nemben másképpen alakul ki, másmilyen sebességgel, más tényezők hatására. Ha pedig a két nem, képes ugyanazt érezni, de más elérési úton, akkor az már több mint érdekes.

Számomra egyetlen érdekes dolog rejlik a szerelemben. Az energia, amit képes megmozgatni, felszabadítani. Gyakran olyan emberekben is, akik kifejezetten energiaszegények. Ez ékes bizonyítéka a kiaknázatlan lehetőségeinknek, és a bennünk rejlő potenciálnak. Csupán meg kell találni azt az ingert, ami kihozza az emberből a pluszt. A szerelem az egyik ilyen inger.

A szerelemnek van egy másik aspektusa, amelyet nem találtam megfogalmazva sehol, még a legmélyebb szerelmes műfajú művészetekben sem. Legtöbbször a szerelem a másikért való odaadást, rajongást, áldozatot, szeretetet tükrözi fokozottan, némi fűszerezéssel.
Pedig szerintem éppen az ellentéte e sokat kutatott érzés. Talán ezért sem kaptunk a meghatározására kézzelfogható magyarázatot soha, mert nem a megfelelő helyről indultunk ki.
A szerelem nem másnak szól. A szerelem magunknak és rólunk szól. Saját magunk által generált érzéseket ömlesztünk önmagunkra, a kiszemelt szerelmünkre és környezetünkre. Alaptalan, irracionális, lehetetlen. Legalábbis a férfi változat. Arról nem tudok véleményt formálni, hogy a nő miként lesz szerelmes.
A szerelem ugyanis kivétel nélkül akkor jön, amikor még nem ismerjük - bár lehet, hogy azt hisszük, igen - a szerelem alanyát. Egy ismeretlen személybe szeretünk bele. Tudunk róla ezt-azt, de nem eleget.
Ezt az ez-az információt kiegészítjük a saját magunk vágyódásaival, és azonnal megkapjuk a szerelmünket. Konkrétan egy illúziót táplálunk magunkban, amelyet saját magunk alkottunk szimpátia morzsákból. Természetesen a szerelem utáni vágyódás mértéke is közrejátszik az érzés erősségében. Tartósságában viszont nem.

Amint megkaptuk a szerelem érzését, elveszítettük a szerelem utáni vágyat. Mint egy beteljesült célt, kipipálhatjuk, aztán idővel elhomályosodik, majd elkopik. Majd marad egymás mellett két idegen ember, ameddig marad.
Éppen ezért nem szabad szerelemből házasodni, mert elvesztett fejjel, az érzelmeink csúcsán cselekszünk. Gyakorlatilag beszámíthatatlanok vagyunk. Ez pedig a házasság későbbi szakaszában visszaüt.

Elképesztően tisztelem azokat az egybekeléseket, ahol nem szerelemből házasodnak, hanem érzik egymásban a kiegészítést, a bizalmat, az önzetlenséget vagy a biztonságot, amelyek sokkal megalapozottabb érzések, mint a légből kapott szerelem.
Ezek tartós házasságok maradnak és gyönyörű, holtig tartó szerelem alakul majd ki belőle. De sajnos az európai kultúrában ezt fordítva szoktuk meg. A pillanatnyi érzés dominál, és annak megfelelően hozunk hosszútávú döntéseket, nem csak saját életünket befolyásolva ezzel.
Joggal kérdezhetné bárki,hogy: Milyen világ lenne az, ahol nem a szerelem parancsára cselekednénk?
A válaszom: Jobb, mint a mostani. Ugyanis racionálisabb, tudatosabb, magasabb értékű, boldogabb életet tudnánk élni párban, mint jelenleg tesszük. És tartósat.

Nem hiszek a házasság előtti szerelemben - a házasság előtti szexben ellenben igen - mert sokkal inkább hasonlít egy tudatmódosító droghoz, mintsem egy megalapozott érzéshez.
Igenis felül tudunk kerekedni ezen az érzésen, akkor is ha nagy a csábítás. Sokszor én sem akartam, de ma már nem számít.
Olyan szinten tudja manipulálni önmagát az ember, hogy szinte bárkibe képes beleszeretni. De ezt meg is lehet gátolni.
Én akkor akarok szerelmes lenni, amikor itt az ideje, nem pedig idő előtt - mint tettem ezt sajnos sokszor máskor.

Tavaly foglalkoztam először a házasság gondolatával, mert szerelmes voltam. Lehet, hogy helyrehozhatatlan hibát követtem volna el.

Ma már tisztán látom, milyen feleséget szeretnék. De ehhez az kellett, hogy tisztán lássam magam is, mert tudnom kellett, milyen férj leszek.

Versenyben

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy később kifejtem a beteges versenyzési lázam.

Még az általános iskola alsó tagozatos nebulója voltam, amikor észrevettem, hogy testnevelés órán minden feladatot én szerettem volna megcsinálni leggyorsabban, legjobban. Persze, sok mindent nem sikerült, hiszen a különböző testi adottságok más-más feladatokban dominálnak. De én ezt semmibe vettem, nem is tudtam ilyenről.
Asztmás voltam, de soha nem hagytam volna ki egyetlen tornaórát sem. Mindig vártam, hogy szétcsavarhassam magam.
Mellesleg az asztma miatt sokszor jártam felülvizsgálatra, és egy alkalommal mondtam az orvosnak, hogy futás után nehezebben kapok levegőt, szinte rám förmedt, "hogy képzelem asztmás betegen a tornaórai részvételt". Kicsit megszeppentem és néztem édesanyámra. Majd a doki kiállított egy örökös felmentést (amelynek mások biztos nagyon örültek volna)ami nekem tragédiával volt egyenlő.
Gondolkoztam is, mi legyen. Sehogy sem jó ez így. Majd egy hirtelen indíttatástól vezérelve cafatokra téptem a papírt és kidobtam a kukába. Ezzel le is zártam magamban a asztma és a sport kapcsolatát. Azt gondoltam, ha ez tényleg így van (mert más asztmások is felmentettek voltak) akkor bennem egyesül majd ez a két dolog úgy, hogy fuldoklok is és jó teljesítményt is nyújtok. Vállaltam, és tornáztam tovább.
De megértettem végre azt is, hogy mások miért nem fáradnak el úgy a futásban mint én. Nekem sokkal nehezebb volt minden, de csináltam. Nem is rosszul.
Aztán mondták, hogy gyakran kinövik a gyerekek az asztmát. Ekkor felcsillant a szemem, hiszen számomra ez kedvező fordulat lehet. Úgy véltem, ha rossz tüdővel ilyen jó teljesítményekre vagyok képes, akkor milyen lehetek majd, ha rendbe jövök.
Ezért mindent megcsináltam amit a többiek. Sőt még többet is. Akkor kezdtem el kosárlabdázni. Megszerettem, és maradtam is hat évig ennél a sportnál.
Majd eljött az idő, amikor már nem érdekelt a kosárlabda, mert csapat voltunk, ahol nem feszegethettem a saját határaimat.
Ekkor fordultam a testépítés felé. Erről itt most nem szeretnék írni (egy másik bejegyzésben részletezem majd), de annyit elárulok, hogy mindent ennek a gyönyörű sportnak köszönhetek. Aztán megerősödtem, testileg, lelkileg és úgy éreztem, semmiben nincs ellenfelem.
Mindig mindenben kerestem a versenyt. Ha szőlőt szüreteltünk és többen puttonyoztunk, többször próbáltam fordulni a többieknél. Néha számoltam a puttonyokat és kijelöltem egy célszámot, amit teljesíteni kell.
Máskor pedig bútorcipelésben versenyeztem a többiekkel (passzióból és egy kis plusz edzésként dolgoztam költöztető cégnek főiskolás koromban) akik szintén sportolók voltak.
De a mai napig bennem van a versenyszellem. Nem tudok úgy elindulni gyalogátkelőhelyen, hogy ne én startoljak elsőként, vagy ne én érjek át először.
Ha ketten haladunk egy járókelővel a járdán és ő jóval előrébb tart, kijelölöm, hogy a következő utcasarokig vagy egy közeli reklámtábláig be kell hoznom és meg kell előznöm. De ugyanez történt akkor is, amikor a gyönyörű Skoda 100-asomat vezettem. Most inkább nem vezetek Budapesten, mert gyalog gyorsabb vagyok. :-) Egyébként autó ellen is versenyeztem már a Blaha Lujza tértől az Oktogonig. Gyalogosként nyertem.

Bármikor, amikor akad egy kis szabadidő munka közben (NSH stresszlabda /akiknek érteni kell, értik/) vagy munkán kívül, megragadom az alkalmat a játékra. és ha már játék, akkor verseny. És mint tudjuk, versenyezni mindenben lehet.

A versenyszellem miatt fogant meg bennem a gondolat, hogy kipróbálom a skeletont, majd a bobot, és még a szánkóról sem tettem le. Foglalkoztat más sportág is így 33 évesen, amelyhez megvannak az adottságaim (mert már ez is szempont kell legyen ilyen "öregen") és kedvemre való elfoglaltság is egyben.

Én vallom, hogy versenyezni jó. Bármiről legyen is szó.
Megmérettetik az ember és élesíti akaratát. Dolgozik benne a motor, ami könnyen lelassul vagy megáll, ha nincs üzemagyag. Teremtsünk magunknak verseny lehetőséget!
A versenyek és az ahhoz szükséges szellemi tulajdonságok örökifjúvá teszik az embert. Ezt tapasztalatból állítom.
Mert ha felrúgjuk a labdát a fára, én már fent vagyok, mire a többiek odaérnek a fához. Ez fiatalon tart és természetesen örömmel is eltölt.
Egészen addig, ameddig bennünk van a verseny szelleme, élni kell vele.

A verseny szép, jó és nemes dolog, de tudnunk kell, hogy valójában egyik versenyt sem mások ellen vívjuk.

Segítségnyújtás

Elérkeztem az ajándékom utolsó szavához, a segítségnyújtáshoz.

Azt érzem, hogy nálam a segítségnyújtás természetes. Akkor is ha akarom, és akkor is, ha nem kellemes.
Talán ez is gyerekkoromban alakult ki, amikor segítenünk kellett a szőlőültetvényen, gyümölcsösben, építkezésen, borospincében. Egyszóval olyan területeken, amely egy gyerek érdeklődését nem kelti fel, gyermeki virtuozitását pedig le.
Viszont az idő múlásával megérezzük, hogy segíteni jó, mert együtt alkotunk, közösséget építünk, nem utolsó sorban pedig még szórakozhatunk is.
Ennél fogva észrevesszük, hogy agyba-főbe kínálgatjuk és osztogatjuk a segítségnyújtásunkat. Sajnos az ember kétélű fegyver és megeshet, hogy ezzel visszaélnek. De ne bánjuk, magunkkal számolunk el a végén, nem mással.

Amikor felköltöztem Budapestre egyre-másra történtek érdekes események a környezetemben. Ezek a példák többé-kevésbé a következő események köré csoportosíthatók: elesett vagy éppen elesni készülő idős nénik, hasonló cselekvésben lévő ittas polgárok, babakocsit egyedül emelni képtelen anyukák, irányításra szoruló vakok, tájékozódni próbáló külföldiek, használati tárgyát elejtő járókelők, akadályt képező személyautók elpakolás és sorolhatnám. De a budapesti embereket (bocsánat az általánosításért, mindenki tudja, hogy azért ez így nem igaz) ezek az események addig érdeklik, amíg végignézik. Vagy még addig sem.
Én pedig ilyenkor rögtön ott termettem, mint Árgyélus királyfi (éppen a múltkor idézte fel Árgyélust egy közösségi portál béli ismerősöm). Ez nem valami feltűnési viszketegség nálam. Azt hiszem verseny. Versenyzek, hogy én érjek oda legelsőként. Ez azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban kap segítséget az, aki rászorul. Ha megelőznének, az lenne a legjobb a rászorult részére, de eddig nem nagyon sikerült.

Ebben a verseny témában egyébként is beteg vagyok. Később írok majd róla egy bejegyzést. :-)

Gyakorlatilag mindenkin szeretnék segíteni, mert megtehetem. És ennek igazán örülök. Örülök annak, hogy én vagyok az aki segít, nem pedig az, aki segítségre szorul. Remélem életem végéig, 121 éves koromban is tudok segíteni mindenkinek.
Természetesen szívesen segítek azoknak is, akik kérik, de van egy határ, amit tudatnunk kell a hülyének nézés elkerülése végett. Azért segíteni valakinek, mert ő lusta megtenni, vagy mert pénzt takarít meg, átgondolandó. Néha belemegyek a játékba, hogy tudjam, ki, meddig megy el a pofátlanságban.
Nagyszerű jellemrajz adódik a segítségnyújtásból. Megéri? Én azt mondom, igen. Még addig megismerni valakit, ameddig nincs túl komoly veszteségünk a kapcsolatból, mindig okosabb lépés, mint elszenvedni a nagy emberi csalódásokat.
Ez esetben azt mondom, segíteni tudni kell.

A többi esetben pedig ha segítünk a rászorulóknak, boldogok leszünk. Elégedettség fog el, fennkölt érzéssel megyünk tovább, megemeli a napunkat. Értékessé válunk magunk és mások számára is.

Segíteni jó!


Ez volt a tizedik szó, amelyet én is kibontottam veled együtt. És bár lehet, hogy neked nem ugyanazt jelenti, mint nekem, az értelmezés során mégis teljesebb képet kaptunk magunkról és egymásról.

Sok privát üzenetet, véleményt és kommentált kaptam az ajándékszavakkal és értelmezésükkel kapcsolatban. Sőt, voltak akik velem együtt megírták a napi értelmezésüket, mielőtt én elkészültem volna vele. Gondolom, hogy a gondolatmenetem ne zavarja az ő gondolatmenetüket. Aztán elolvasták az enyémet, összevetették a sajátjukkal, és kialakult bennük egy kép a hasonló vagy eltérő gondolkodásunkról, világnézetünkről.

Ez az ajándék nagyon építő. Igaz, hogy nem drága, nem látja mindenki, nem használhatod éveken keresztül, viszont formálja a jellemed saját magadon keresztül.
Végre felteszed a kérdéseket magadnak, amelyeket eddig nem tettél meg. Keresed rá a válaszokat, és némelyre meg is leled.
Ez olyan ajándék, amellyel jobb életet élhetsz saját magad megismerése által.
Ennél fogva lehet, hogy nem drága, szép és használható, viszont értéke felbecsülhetetlen.

Megígérem, amennyiben ajándékozásra kerül sor közöttünk, tíz szót fogsz kapni. Aztán ha veszed a fáradságot, és átgondolod, mit jelent számodra ez a tíz szó, talán még örülni is fogsz neki. Ha pedig nem kell, csak egyetlen mozdulattal törölheted.
Környezetkímélő, olcsó és nem foglal helyet a szekrényben vagy a polcon.

Féltés

Nem féltem magam semmitől.
Nem hiszem, hogy félnem kell az életben megtörténhető dolgoktól, hiszen bárhogy is legyen, az élet velejárója kell legyen. Valószínűleg fájni fog a rossz, de túl lehet élni, fel lehet dolgozni, tovább lehet - és kell is - lépni.

Sokkal inkább féltem a szüleim, a testvérem és a családját, az igaz barátaimat, ismerőseimet, volt szerelmeimet, barátnőimet, tanáraimat, és egyáltalán azokat az embereket, akikkel valaha kapcsolatba kerültem és egy-két tulajdonságuk erejéig megismerhettem őket. Legyen pénztáros az ABC-ben, takarítónő a fitness teremben, szórólapos az utcán, vagy bármely szereplője a társadalmi körömnek. Féltem a tudósainkat, sportolóinkat, művészeinket, gyermekeinket és időseinket is.
Az élet regulájától és igazságtalanságától, a testi és lelki fájdalomtól, a csalódástól, a hitehagyottságtól, a céltalanságtól, a kilátástalanságtól, a megbecsülés hiányától, a kizsákmányolástól, a félelmüktől, az öregedéstől és az elmúlástól féltem őket mind.
Számomra e dolgok egyáltalán nem mérvadók, ezért nem féltem magam ezektől. És ne féltsen senki más sem.

De féltem a politikusokat, a pénzért élő, a gyarló, hiú, az önös érdekeit rögeszmésen szem előtt tartó, másokat elismerni nem képes embereket is.
Őket saját maguktól féltem.

És féltem a világ élőlényeit, a csupán élni akaró, Földre született, de élhetetlen helyzetbe hozott állatokat, növényeket, gombákat, egysejtűeket. Tőlünk féltem őket.


Régóta van egy álmom. Mégpedig az, hogy a hozzám közelálló embereket egy társaságban lássam. Együtt az életem szereplőit mindenféle cél nélkül. Már a gondolata is elzsibbaszt és boldogsággal tölt el.
Dolgozok rajta, és ha nem is az elkövetkezendő pár évben, de meg fogom valósítani. Erre mérget vehettek! :-)

Madár

Vészesen közeleg az ajándékok megismerésére szánt idő vége, de szerencsére a szavatossági idejük numerikusan kifejezve nem értelmezhető. Ezek tartós szellemi cikkek, igaz, garancia nélkül.

Ma megtudom én is, mit jelent számomra a "madár" szó.

Soha nem láttam Alfred Hitchcock "Madarak" című klasszikus horrorfilmjét, de már nem is vagyok kíváncsi rá. Sokkal szörnyűbb és gyomorforgatóbb dolgokat művelnek az emberek a madarakkal, mint a filmbeli madarak az emberekkel.

Rendelkezem egy soha be nem gyógyuló sebbel, amelyet mindig csak akkor veszek észre, ha rá gondolok. A sebem egy fecskefióka élete, amiért kizárólag én vagyok a felelős.
Kilenc éves lehettem, és láttam egy fecskét gyakran a fészkébe repülni, majd ismét kiszállni. Kíváncsin lettem, milyen lehet a lakása belülről, és miért ez a nagy forgalom. Volt nálam egy kis méretű gumilabda, ami jó eszköznek bizonyult a fészek "megismeréséhez". Nem haboztam. Amikor kirepült a fecske, megdobtam a labdával, és az több darabra hullva leesett. Száraz fűszálak, kiszáradt tapasztott sár, és egy ismeretlen élőlény tárult elém. Egy csupasz testű fecskefióka.
Abban a pillanatban tudtam, hogy iszonyatos dolgot tettem. Mozgatta a szárnyait, magas hangon "sírt", és láttam rajta a tehetetlenséget. A mamája már a fejünk fölött körözött, de szegény nem tehetett semmit. Hiába is mondtam magamnak, hogy én ezt nem akartam, megtettem. Bár fogalmam sem volt arról, hogy egy pici állat is lakik abban a madár lakásban, mégis tudtam, hogy hatalmas bűnt követtem el.
Attól a perctől kezdve a lelkiismeretem nem hagy nyugodni.
Hiába védem és mentem a madarakat azóta.
Azt mondják a barátaim: "Az az egy fecske élet kellett ahhoz, hogy sok másik megmaradjon. Neki ez volt a karmája, áldozat a többi megmentéséért."
Engem ez nem nagyon nyugtat meg.
Szokták kérdezni, hogy mit csinálnék másképpen az életemben. Igazából két dolgot, és azt hiszem ez az egyik. Viszont ha ez nem történt volna meg, ki tudja elkötelezett állatvédő lennék-e. Mert lássuk be, ez erősen megalapozta a jóvátételt.
Kilenc éves lehettem. Nem tudtam, mi az élet, mi a halál. Lehet, hogy akkor értettem meg. Bocsánat fecske!

Kicsit több mint tíz évvel később szintén a madár és a halál kettőse érintett meg. Egy gyönyörű feketerigó nekirepült a buszmegálló plexijének, kikerülő manőver kísérlete nélkül. Nem észlelte szegény. Nagyot koppant a feje, és lepuffant a földre. Szabálytalan testhelyzete rögtön elárulta, hogy nagy a baj. A feje rendellenesen kifordult, egyik szárnya kiterítve, míg másik összezárva remegett. Lábai görcsös pozícióban, mintha kapaszkodna. Tudtam, hogy eltört a nyakcsigolyája.
Egy ideig tanakodtam magamban, mit tehetek. Hideg tél volt, pár órán belül kihűlt és megfagyott volna. A környéken számos macska kószált. A szenvedés elrendeltetett neki. Vagy éppen azért jártam arra, hogy ne legyen így?
Lehajoltam, és óvatosan megérintettem a lábát. Nem reagált. Aztán a szárnyát. Arra sem. Megsimogattam a testét, de nem érezte azt sem. A fejét is megsimítottam, amire már reagált. Ez bizonyossá tette bennem a csigolyatörést.
Ekkor tudatosult bennem, hogy én leszek a végzete/megmentője.
Finom, gyengéd mozdulatokkal simogattam a fejét. Úgy tűnt, jól esett neki. Aztán egyszer csak visszafordítottam a fejét a normális állapotba. Tudtam, mi lesz a vége. Nem mozdult.
Elmúlt egy élet a kezeim között. Semmivel nem kevesebb, mint egy emberi élet. Egész életemben emlékezni fogok ezekre a pillanatokra. Nem csak azért, mert az egyik kedvenc madár volt már akkor is számomra a feketerigó. A kapcsolat közöttünk leírhatatlan volt. Magasabb rendű, mint a legtöbb emberi kapcsolat.

Imádom a madarakat! Gyerekkorom nagy kedvence a vándorsólyom, amely a mai napig meghatározó madár számomra.
De imádom a pulykát, amely mások számára förtelmes, imádom a verebeket, amelyek kihoznak másokat a béketűrésükből, és imádom a galambokat, amelyektől egyre többen irtóznak.
Arra hivatkoznak, mennyi fertőzést terjeszt. Lehet. De egy részüket tőlünk örökölték a mi szemeteinkből, másrészt pedig nem kell megenni az ürüléküket, sem a madarakat.
És ha már itt tartunk, mi mennyi fertőzést terjesztünk? Mégis, gondolkozik valaki a megszüntetésünkről, kiirtásunkról, fertőtlenítésünkről?
Veszélyesebbek vagyunk egymásra, mint a Föld összes állata együttvéve, mégis azokat akarjuk bántani, akik saját helyükről szoríttattak ki általunk.
Aki fél a galamboktól, az valójában magától, az emberektől és az élettől fél leginkább. De jó ha kéznél van egy bűnbak, vagy ha más nem, legalább egy bűntojó.

A madár örök. Mi sehol nem voltunk még, amikor ők már jelen voltak számos élettérben. És gyanítom, már sehol nem leszünk, amikor ők még új területeket vesznek birtokba.

Természetesen van még egy Madár, aki kedves a szívemnek. Ő pedig Erdei Zsolt "Madár", akit (31 győzelem - 0 vereség) profi mérlegével a nemzet büszkeségeként tenyerünkön kellene hordoznunk.
De hát valószínűleg ő is akkor ér majd megbecsülése csúcsára, amikor már nem lesz.
Mert mi emberek - és legfőképpen magyarok - ilyenek vagyunk. Mindig az kell, ami nincs, és mindig több, jobb kell a vannál.