Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...

A vas ereje

Talán mindannyiunknak voltak olyan momentumok az életünkben, amelyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodásmódunkat, élethez való viszonyunkat, értékrendünket.
Engem -hála a rendezőnek- tömkelegével látott el az élet meghatározó momentumokkal.
Ezek a pillanatok magányos percek, hiszen ilyenkor érinti meg leginkább lelkünket az esemény.
Tizenhét éves koromban -amikor már egy éve szorgalmasan tréningeztem választott sportomban- addig soha nem tapasztalt elszántság lett úrrá rajtam. A karácsony napjai is edzéssel teltek, mert engedélyem volt használni az akkor zárva tartó edzőtermet. Egyetlen napot sem voltam hajlandó kihagyni. Azt vallottam és vallom ma is, hogy a szervezetünk, testünk mit sem sejt a napok és ünnepek elnevezéseiről és mibenlétéről. A szervezetünknek megvan a saját ciklusa, amelyben nincs piros betűs ünnepnap.
A Szilveszter éjszaka legtöbbször azzal telt, hogy a gondolataimat rendeztem és a céljaimat vettem lajstromba. Ezen az egyetlen éjszakán képes voltam akkora motivációt felhalmozni, hogy az szinte egész évben kitartott.
Csak akkor tudtam lefeküdtem aludni, amikor úgy éreztem teljesen végeztem a tervezéssel. Lefekvés után, még legalább egy órát gondoltam a célok elérésének pillanatára. Vajon mit érzek majd akkor? És, hogy reagálok majd a szituációra?
Ezekkel a gondolatokkal ringattam álomba magam.
Ezek a gondolatok már Újév első óráit múlatták.
Újévkor soha nem tudtam sokáig aludni, hiszen az első naptól élt bennem a tettvágy, mert ebben az évben is csupán 365 nap áll a rendelkezésemre, ami nagyon kevés a sok-sok tervem megvalósításához. Legtöbbször sétával vagy futással indítottam ezt a napot. Arra gondoltam, hogy ha az Újévet fegyelmezetten tudom megélni, akkor a többi napot sokkal könnyebben abszolválom.
Újévkor az edzőterem zárva volt, de természetesen nekem nem volt vesztegetni való napom, ezért siettem edzeni. Akkor még magnókazettáról összeválogattam azokat a számokat, amelyek hatására még többet tudtam kihozni magamból, és nekiláttam az edzésnek egyedül. Az újévi edzések hosszabbak voltak az átlagosnál, mert fokozott koncentráció igényeltek. Ilyenkor vettem elő a legnehezebb gyakorlatokat, és a fájdalomküszöbön túl próbáltam teljesíteni minden sorozatot. Ehhez kellett a magány.
Az egyik "mumus" gyakorlatomnak a guggolás számított. Mindig félve kezdtem neki, mert borzasztó gyengék voltak a lábaim és tüdővel sem bírtam.
Talán a második sorozatnál tartottam, amikor nekitámaszkodtam az állványon pihenő, súlyokkal megrakott rúdnak. Belenéztem a tükörbe, és valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem sírni. Soha nem volt ilyen azelőtt. Nem érdekelt az ünnep, sem a hóesés, még a finom ételek sem. Egy dolog érdekelt, hogy ott edzhessek a teremben. És mégis álltam a tükör előtt a súlyra támaszkodva, és folytak a könnyeim. Csak néztem a tükörben, hogy mi történik. Talán ez egy reakció volt arra, hogy ennél többet nem tehetek, de bennem volt a többlet akarás. És éppen egy olyan gyakorlatnál történt ez, amelyet egyáltalán nem szívleltem. Ne szépítsünk, ki nem állhattam.
Eltelt pár perc. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom és már koncentráltan ballagtam vissza a terembe.
Odaléptem a súlyhoz, rátettem a kezem. Külön a tárcsákra és a rúdra is. Éreztük egymást, szinte beszélgettünk -ettől a pillanattól vagyok tisztelettel a tárgyak iránt is, nem csak az élőlények iránt.
Beálltam a súly alá, kiemeltem és elkezdtem guggolni. Addig csináltam, amíg bírtam. Aztán jött a következő sorozat, majd az azt követő, és így tovább. Nem számoltam semmit, addig csináltam, amíg örömet okozott. Aztán azon túl is. Szinte nevetve guggoltam, örültem gyakorlat közben, annak is ha fáj. A pihenőidőben teljesen feldobott állapotban voltam és alig vártam, hogy ismét nyakamban legyen a súly.
Amikor végeztem, megdöbbenve láttam, hogy több mint egy órán át guggoltam.
Ettől az naptól, ettől az edzéstől számítva a guggolás lett a kedvenc súlyzós gyakorlatom. Ha csupán egyetlen gyakorlatra lenne lehetőségem egy edzés alkalmával, biztosan ezt választanám.

Úgy érzem, ez volt életemben az a pillanat, amikor megtanultam önszántamból eljutni addig a pontig, amit ha túllépek, nagyon sok boldog pillanatot kapok az élettől. Ha viszont nem lépem át, örök veszteglés lehet az életem.
Átléptem.
És ez a lépés megtanított továbblépni minden nehéz vagy lehetetlen szituációban. És az életben is rendre tovább léptem. Abban is, amit nem szerettem. Éppen azért, hogy más aspektusból is lássam és talán megszeretem, akárcsak a guggolást.
Bejött. Mindennel.
Ettől a naptól elhatároztam, hogy soha semmit nem adok fel az életben. Tart, ameddig tart az elérése, de nem adom fel. Akár egész életemben is ott lehet a céljaim között fejben vagy papíron, de soha-soha ki nem törlöm. Mert bármikor jöhet a pillanat, amikor átléphetem a határt.

Tisztában vagyok vele, hogy annyi célom van, amennyi egy ember életébe nem fér bele.
De azzal is tisztában voltam, hogy utálok és nem tudok súllyal guggolni.
Egy sorozatnak akkor van vége, ha csattan a súly az állványon, nem pedig amikor elkezdjük a gyakorlatot. Sokaknak már akkor vége van, amikor még ki sem vették a súlyt, mert előre eldöntik, mennyit csinálnak, miközben lehet, hogy dupla annyira is képesek lennének.
Az élet ugyanilyen. Megállnak az emberek a felénél, mint amennyire képesek.

A vas ereje mindenkiben benne van, csak fel kell tudni szabadítani.

Az elveszett totem

Azt hiszem, a világon minden ember rendelkezik totemekkel, de legalább egy olyan tárggyal, amelyet mindig nagyon közel kell tudnia magához, különben rossz érzései lesznek.
Természetesen nekem is van/vannak/voltak/és talán lesznek is ilyen tárgyaim.
A személyes totem az ember érzelmi, spirituális életének és emlékeinek tárgyban összesűrített jelképe.
Az én személyes totemem egy bőrnyaklánc volt, amelyet két héttel ezelőtt veszítettem el. A nyakláncon három "medál" függött. Mindhárom különböző, de meghatározó dolgokat képviselt az életemből.
A legrégebbi egy szaruból készült kard medál volt, amelyet még anno, egy balatoni családi nyaralás alkalmával vásároltunk nagyjából 22 éve. Akkor is azért esett a választásom arra a medálra, mert már gyermekkoromban is vonzott a kardforgatás.
A másik elveszett totemem egy ezüst fülbevaló, amelyet közel tíz éve kaptam az igaz barátomtól, aki be is "építette" azt saját kezűleg a fülembe anno. A megismerkedésünk és a barátságunk egy nagyszerű időszakot jelentett az életemben.
A harmadik totem egy tevecsont nyaklánc darabja, amelyet Jordániából hurcoltam haza magammal. Ez képviselte és testesítette meg számomra a közel-keleti kultúra iránt érzett szimpátiámat.
Mindegyik tárgyban külön-külön is hihetetlen emlékek, élmények és energiák rejtőztek, és bármikor ránéztem, problémamentes lettem.
De mindhárom a Földközi-tenger részévé vált egy intenzív hullámfürdő alkalmával. Jól esett birkózni a természettel, és közben nem érdekelt semmi más. Még az sem, amire máskor mindig ügyeltem.
Talán ennek így kellett lennie.
Nem kell, és nem is szabad, hogy az ember élete tárgyaktól függjön!
A gyermekkoromra és a családdal töltött időre továbbra is örömmel és jó szívvel gondolok vissza. A barátom, most is és életem hátra levő idejében is barátom marad, akár megvan az a fülbevaló, akár nincs. Az aprólékosan kidolgozott tevecsont karika pedig nem erősíti meg még jobban a keleti kultúra iránti érzéseimet.
Megy ez nekem totemek nélkül is!
Akkor hát miért ragaszkodunk a tárgyakhoz?!
Talán mert egy boldogabb, szebb időszakra emlékeztetnek?
Talán igen.
De egy biztos, ha képes vagyok a totemeimet fejben tartani, akkor nincs szükségem a tárgyakra.
És ameddig a gyerekkoromat élem - mert még ma is azt élem - a barátom barátom marad és más kultúrákat kedvelek, addig boldog vagyok. Akár van nyakláncom, akár nincs.

A totemeim odaadtam a Földközi-tengernek, hogy bepillantást nyerhessen az életembe...

Viszont létezik még egy totemem, amit senki és semmi nem fog elvenni tőlem, és csak annak adom oda, akinek úgy érzem odaadható.
Az életem.

Egyetlen kívánság

Egy barátommal arról beszélgettünk, ki mit kívánna, ha lehetőség adódna egyetlen kívánsága teljesülésére.
Ő azt mondta, kívánna egy olyan pénztárcát, amit akárhányszor kinyit, mindig kétszázezer forint lenne benne. Megértem, mert egy-két nap nyitogatással bármit megvásárolhat a világon, aminek pénzben kifejezhető ára van. És sajnos pénzben egyre több minden kifejezhető...
Én akkor nem tudtam mit mondani, mert éreztem, ez nem egyszerű dolog, de azt is tudtam, nem kellene túlkombinálni. Aztán elfeledtük a kérdést és folytatódott a nap.
Lám, most ez ismét eszembe jutott.
Azért nehéz erre válaszolni, mert az ember annyi mindent szeretne közösségeknek, családnak, önmagának, a Földnek, hogy nem a konkrét tényszerű kívánságon gondolkodik, sokkal inkább azon, kinek, minek kívánjon.
Most, amikor írom ezeket a sorokat, még mindig nem tudom a kívánságom. Azt ellenben tudom, mit nem kívánnék. Nincs szükségem korlátlan pénzmennyiségre és örök életre sem. Ez maradjon a programozók eszköze a konzoljátékok fejlesztésénél.
Az igényeket meghaladó pénzmennyiség csak a bajt hozza magával és az örök élet is több keserűséget kínál, mint örömöt.
Na de éppen itt a legnagyobb probléma! Minden kívánságot az ember legelőször saját érdekből vizsgálja meg. Boldog leszek-e én ettől? Pedig az ember egyedül soha nem tud boldog lenni egy gondoktól terhes világban, boldogtalan közösségben és tönkretett természetben.
A kulcs tehát nem az énben, hanem a miben, vagy a mindenben rejlik.
Elképzelhető, hogy bizonyos körülmények között a kívánságom nagyon is énközpontú lenne, mint például egy pohár vjz a négy napos sivatagi gyaloglásban. Vagy hajótöröttként egy talpalatnyi föld, ahol legalább egy árnyékot adó pálmafa árválkodik.
Viszont más a helyzet akkor, ha relatív kiegyensúlyozott életet él az ember. Ebben az esetben nagyobb volumenben gondolkozik az illető.
Olyan dolog jár a fejében, amelynek hatása globális, érvénye pedig kihat az elkövetkezendő időkre.
Viszont ez már akkora felelősség, amely egyetlen ember vállán nyugodva komoly aggodalomra adhat okot. Szüntelen kérdések tucatjai merülnek fel, mi lesz akkor ezzel, mi lesz akkor azzal, vajon jó-e így nekik, stb.
Nehéz...

De azt hiszem megszületett a kívánságom.
Azt kívánnám, hogy mindaz a tudás, tapasztalat, képesség és készség, amely az emberi fajban az eddig eltelt idő során felhalmozódott, legyen meg bennem. Sót mindenkiben. Ugyan is ekkor tisztán látnánk a jövőnket, mi több más jövőt alkotnánk, amely szebb, élhetőbb, boldogabb, nem csak az emberek számára, hanem minden élőlénynek. Még az időben sem kellene visszamennünk, hogy egyensúlyt teremtsünk.
Ha az egyén tudná mindazt, amit nem tud, teljesen más világrend és értékrend uralkodna. A tökéletes, biztonságos, egészséges, toleráns időszakot élnénk, ahol a pénz nemlétező fogalom, a természet az életterünk, az energiaellátásunk, táplálkozásunk bőséges, életünk vidám, tudatos és egészséges.
Mert ha egészségben, boldogságban és bőségben él az ember, minek a pénz?
Talán olyan dolgokra, mint az Avon rúzs, Dolce Gabbana pulcsi, Nike cipő, Ferrari, plüss szőnyegpadló, stb.? Ezektől nem leszünk sem boldogabbak, sem jobban tápláltak, sem egészségesebbek. Sőt!
Ezek arra jók, hogy elcseréljük a többlet pénzünket sok bugyuta fölösleges kacatra, amelyeket később megununk, kidobunk, elfeledünk.
De a boldogságot soha nem lehet elfeledni. A kirobbanó egészséget szintén nem lehet feledni, mint ahogy azt sem, milyen ezeknek a hiánya.
Tehát, ha egyet kívánnék, tudást kérnék mindenkinek. Az összes tudást, ami létezik e Földön.

Kíváncsi lettem. Te mit kívánnál?

Kollektív mélyrepülés

Hiába minden előrejelzés, bizonyosság és aktuális állapot, amely az emberi hülyeség következményeként megállapítható, illetve prognosztizálható, menthetetlenek vagyunk önmagunkkal szemben.
Az ember tönkre tesz maga körül mindent, amit érzékszerveivel képes felfogni (áldott legyen a természet, hogy ennyire gyenge érzékszervekkel rendelkezünk a többi élőlényhez képest).
Kezdődött az ökológiai katasztrófák garmadával, amely a mai napig tart és több száz faj kipusztulásához vezetett. Ezek némelyike tudatos pusztítás eredménye volt pusztán nyereségvágyból (prém, hús, területszerzés, fakitermelés, folyók duzzasztása...), míg mások felelőtlenségünk következményei (olajfúró balesetek, tankerek elsüllyedése, kísérleti atomrobbantások...).
Folytatódott a rombolás, de már globális környezeti elemek irreverzibilis pusztításával, amelyek saját életterünket is alkalmatlanná teszik az egészséges élethez. Amit állandónak, sérthetetlennek hittünk, kiderült, hogy nagyon is sebezhető és törékeny. Ebből fakadóan még nagyobb hatalmat érezhettünk a természet felett. Csupán azzal nem számoltunk, hogy bár tönkretenni tudjuk, de akaratunk szerinti befolyást gyakorolni nem tudunk rá. Ez szintén a fogyatékos fajunkra jellemzően, a mai napig tart.
Végül a legnevetségesebb - és a fentiekhez képest legbanálisabb - pusztítást a saját magunk által gerjesztett és létrehozott világban, a pénzpiaci életben okoztuk. Azzal, hogy olyanokra használjuk a pénzt, amire nem kell. Az ember pénzből akar pénzt, ami teljesen abszurd, hiszen a pénz a termékek és szolgáltatások ellenértéke. A pénz nem lehet a pénz ellenértéke, csak turpissággal, de előbb vagy utóbb ez a kártyavár eldől. Most majdnem megtörtént, és hamarosan teljesen összeomlik.
Egyik vészjósló eseményből sem tanultunk a világon semmit. Hiába a több millió földönfutóvá lett ember, hiába a rengeteg kipusztult állat- és növényfaj, hiába a mérgezett víz, föld és levegő, hiába az éhínség és a szomjhalál, hiába a megannyi halálnem.
A legcsekélyebb intelligenciával bíró élőlény megtanulja, hogy ami árt neki, attól távol tartja magát. Mi, emberek, akik a legintelligensebb fajnak mondjuk magunkat erre képtelenek vagyunk? Az intelligenciánk valahol a zsurlók és a páfrányok között lehet a cselekedeteink alapján (bár ezzel lehet, hogy megsértem e becses növényeket).

Elérkezett az idő, hogy megtapasztaljuk, mivé tettük a világot, és számot adjunk cselekedeteinkről. Egyszerre kapjuk vissza mindazt kamatostul, amit kiosztottunk a világnak, úgyhogy ne remegjen panaszos ajkunk az időjárást szidva, a forint értékének csökkenését látva, vagy a benzin árának emelkedését tapasztalva.
Ha azt gondoltuk, hogy a boldogságunkért semmi nem elég nagy ár, hát bizony nagyon melléfogtunk, ugyanis pontosan azt tesszük/tettük tönkre, ami a boldogságunk kulcsa. Az egészséges élethez és életközösségekhez szükséges feltételeket semmisítettük meg.

És, hogy ki lehet-e lábalni ebből a slamasztikából? Meggyőződésem, hogy igen (könnyen és gyorsan). De ha az a kérdés, hogy ki fogunk-e, akkor ugyanilyen meggyőződéssel állítom, hogy nem.
Mert mentálisan gyenge és buta hozzá az ember.

Nyolc napon túl gyógyuló "sérülés"

Számos példával tudunk előrukkolni, amikor ismeretlenül buszon, villamoson, közterületen, vagy gyorsétteremben fizikai atrocitás ér valakit váratlanul, ismeretlenül, a szenvedő alany számára ok nélkül és felfoghatatlanul. Csak mert a támadónak éppen olyan napja volt. Ez a szituáció bárhol, bármikor, bárkire valós veszélyt jelenthet.
Amennyiben nincs hatóság a környezetünkben, szinte kizárt a segítség. Csak magunkra számíthatunk. Önvédelemből ártalmatlanná tehetjük a támadót, de előtte meg kell várni, amíg támad (betöri az orrunk, fejbe vág baseball ütővel, lekardoz, megszurkál, lelő, belénk injektál valamit, megrugdos) és ezt követően léphetünk mi jogos önvédelmi céllal. Szép kilátások.
Ha előbb ártalmatlanítjuk a támadót a kelleténél, gyorsan az őrsön, majd előzetesben és a bíróságon találhatjuk magunkat. Jó esetben fizethetünk a - "korán" kivédett - támadás szándékát véghez vinni akaró embernek, rosszabb esetben rács mögött találhatjuk magunkat.
Van azonban egy "megelőző jogos védelem" című történet a jogban, amely nagyobb teret enged az önvédőnek, és nem szükséges megvárni, míg nyomorékká vernek vagy másvilágra küldenek.
Príma! Végre megmenthetjük magunkat. Védhetjük testi épségünket, egészségünket a nyolc napon túl gyógyuló atrocitásoktól.

De mégsem.

Vajon mi a helyes cselekedet, amikor látod, hogy egy ember olyan dologra készül, amely komolyan veszélyezteti a testi épséged és mások testi épségét is?
Még határozottabban próbálnánk fellépni igaz? Mert nem csak rólam van szó, hanem a környezetemben lévő más emberekről is, akikért többé-kevésbé felelősséget érzek, ha tudok tenni valamit értük.
Márpedig tudnék.

Bizonyára emlékszünk a arra az esetre, amikor Debrecenben megvertek egy egyetemistát a buszon, mert köhögött.
Nem tudom, mi lett az ügy vége, de azt hiszem a két nőt, aki tette, elítélik. Talán felfüggesztett börtönbüntetést kapnak garázdaságért.
De mit is tettek ők valójában?
Próbálták védeni magukat a saját eszközeikkel, riadtan és félelemmel teli. Ekkor fertőzött leginkább a H1N1. Már nem is a nyolc napon túl gyógyuló egészségkárosodás volt a tét, hanem egyenesen az életük.
Ilyenkor mi a teendő?
Azt mondjuk a teli szájjal ránk köhögőnek, hogy: "Elnézést uram! Legközelebb ha köhög tegye a szája elé a kezét, hogy ne öljön meg 4-5 embert! Higgye el nem magam miatt mondom, mert nekem már mindegy, hiszen rám köhögött..."

Türelmes és toleráns embernek tartom magam, de én sem bírom, ha arcomba köhögnek, pláne ha kapok hozzá egy kevés nyálat is. Ez megesik a bankban, postán, tömegközlekedésen, úton-útfélen. Ilyenkor össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne ragadjam meg az illető kezét, és nyomjam le torkáig, hogy "Ha a jó édes anyád nem tanított meg arra, mit kell tenni a kezeddel, amikor köhögsz, akkor megmutatom. Ezt!" és tolnám könyékig szájába a kezét.

Mert egy pofont, vagy egy öklös maflást könnyedén - szinte vigyorogva - kibír bárki. Maximum az önbecsülése sérül és lesz egy lila foltja, de a vírusok komolyabb támadó eszközök a lőfegyvereknél. Ezt megannyi háború és járvány bizonyította már.
És pont emellett menjen el az ember csukott szemmel?

Ha lehetne választanom a sok támadás közül, akkor azt szeretném, hogy minden nap találjon meg valaki, minden nap adjanak egy pofont, tockost, maflást, rúgást - ha tudnak - de ne tüsszentsenek és köhögjenek nyitott szájjal, kéz nélkül az arcomba 50 cm-ről. Egy utcai csetepatét követően a szervezet gyorsan regenerálódik. Már 2 perc után teljes értékű fizikai tevékenységet tudunk végezni, kis esztétikai módosulásokkal. Viszont egy alap influenza vagy csak egy nátha vírusával megtámadott szervezet is legalább egy, de inkább kettő hetet kell, hogy szenvedjen. A komolyabb nyavalyákról nem is beszélve.

Akkor hát melyik esetben jogosabb az önvédelem, illetve a megelőző jogos védelem?


Köszönöm, már jobban vagyok! :-)) De legközelebb bizony isten leütöm, aki rám köhög!

Új élmények

Vajon az embernek mikor van itt az ideje megtenni bizonyos dolgokat? A bizonyos cselekedetek, élmények, vajon minek a kérdései? Kor, lehetőség, körülmények, félelmek, motiváció vagy egyéb?
Talán mindez együttesen. A dolgok megtörténnek az emberrel, mert többé-kevésbé úgy akarja. Másrészt társadalmi elvárásoknak "kell" megfelelnie, harmadrészt pedig úgy alakulhat az élet, hogy eseményeket sodor a nem éppen kikövezett utunkba.
Sok élményt megéltem az eddigi életem során. Ha visszatekintek, nem is értem, hogy a francba fért bele ez a rengeteg minden ebbe a szűk 33 évbe. (És ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez csupán az életre hangolódás volt. Az igazán tartalmas, mély és mennyiségi élmények ideje azt hiszem csak ezután jő el.)
De minden nap ügyelek arra, hogy ha lehetőségem adódik olyat csinálni, olyat tapasztalni, kipróbálni, látni, hallani, amelyben eddig nem volt részem, attól teljesen bezsongok.
Ilyen esemény volt a gyönyörű napsütéses hétfő délben, Budapesten a Rózsák tere templomkertben. Már 2-3 éve szerettem volna leülni ebbe a kertbe, nézni a zöld füvet, a virágokat, ahogyan a szellő ingatja afák koronáját, hallgatni a madarak énekét, turbékolását és párszor megvárni a harangszót. De sajnos amíg Budapesten éltem - 15 percnyire az ominózus helytől - érdekesmód ezt nem tudtam megvalósítani. Tegnap végre igen.
Erre a helyszínre beszéltem meg találkozót egy kedves barátommal, de már idejekorán odaérkeztem, hogy kiélvezzem azt, amit évekig nem tehettem meg a felfokozott életvitel következtében. (Vagy legalábbis ez lehetett a kifogásom.)
Leültem egy szabad padra szemben a napsugarakkal, és néztem a csodát. Élő természet pár száz négyzetméteren, háttérben szép templommal, fejemben halódó hétköznapi gondolatok. Átadtam magam a környezetnek. Belekerültem.
A talajon néhány galamb totyogott, majd idővel megérkezett még jó pár, hogy legyen mit nézegetnem. (Szeretem a galambokat a legtöbb városi emberrel szemben, akikbe sikeresen beleverték a "galamb emberre veszélyes, piszkos, rossz és fertőző madár" agyrémet. A galamb ugyanolyan gyönyörű madár, mint bármely másik, csupán megszokta a szemünk a jelenlétét, és már nem nyújt sokak számára esztétikai élményt. Gyanítom, ha galambok helyett flamingók vagy paradicsommadarak tollászkodnának a Deák-téren, hasonló bánásmódban lenne részük, mint a galamboknak. A gyűlölet alanyai lennének. A jó múltkoriban láttam egy tévéműsorban, miképp vélekednek a városi emberek a galambokról. Lesújtott az a fajta dilettantizmus, ami áradt belőlük. Többen hangoztatták, hogy ki kellene irtani a galambokat. Félnek tőlük, mert számos fertőzést terjeszthet. Ez igaz. De melyik állat nem? És ha már a fertőzéseknél tartunk, hadd említsem meg, hogy az ember sokkal több fertőző betegséget terjeszt, mint bármely más állat. Akkor ki kellene irtani saját magunkat is saját magunk védelme érdekében és félelme okán???)
Szóval ültem a kertben és néztem a pompás színekben játszó nyaktollakat viselő galambokat. A hímek vadul járták násztáncukat a tojók körül, akik meneküléssel reagáltak eme természetes gesztusra. Kitettek magukért a hímek, de semmi. Aztán figyelmes lettem egy párra, ahol a hím másfajta rituálét végzett. Szárnytövéhez hajtogatta hátra rugalmas nyakát, ami különbözött a többi hím felborzolt tollazattal, kiterített, talajt érő faroktollal turbékolva köröket sétálgató társaitól.
Rögtön fel is keltette az érdeklődésem, és kíváncsian vártam a fejleményeket.Aztán láttam, hogy a tojó nem menekül. Oldalt áll a hímnek és néha csőrével a hím nyakát érinti. Majd hosszasan elkezdtek "csókolózni". Ez megdöbbentett. A két madár egymás csőrében volt. Ki tudja, talán még a nyelvük is járt.
Aztán a hím körüljárta a tojót kétszer, majd a tojó leült a földre. A hím galamb felugrott a tojó hátára, szárnyaival egyensúlyban tartva testét. A tojó kissé megemelte faroktollait, hogy a hím hozzáférjen, amit barátunk ki is használt. Kissé oldalt tartva, faroktollai lefelé kutakodtak. 3 másodperc aktust követően komótosan, két különböző irányba sétáltak el.
Nagyon tetszett, mivel már régóta szerettem volna megfigyelni a galambok nászát. Ha már egy környezetben élünk, tudjunk meg a lehető legtöbbet a másikról, hogy jobban megértsük, és így jobban megbecsüljük őket.
A ráadás sem váratott magára sokáig. Nagyságrendileg 8-10 perc elteltével ugyanez a párocska megismételte szerelmi rítusát és aktusát másfél méterre előttem. Mintha tudták volna, hogy kíváncsi vagyok rájuk, és ők kegyesen engedtek bepillantást nyerni "privát" életükbe.
Éreztem, hogy nagyon nagy ajándékot kaptam aznap a természettől.

Leéltem közel 34 évet úgy, hogy minden nap találkozok galambokkal, de sosem ismertem őket igazán. Most megadatott valami plusz, aminek módfelett örülök.
Az én életemben nem egyedi eset a kései tapasztalat. 31 évesen vásároltam életem első tusfürdőjét. Addig ugyanis csak szappant vásároltam. Ennek is megvolt az oka. Gyerekkoromban egyszer megmostam az arcom tusfürdővel, amit akkor még folyékony szappanként aposztrofáltak. Nyomtam a kezemre, majd megmostam vele az arcom. Aztán teljesen pánikba estem, hogy nem tudom lemosni az arcomról azt a nyálkás, csúszós, sikamlós valamit. Azóta szappan párti vagyok. És bár akkor még nem tudtam, milyen gyilkos méreg a szervezet és környezet számára a tusfürdő, távol tartottam magamtól azokat. A véleményem a tusfürdőkkel kapcsolatban nem változott, azonban két éve találtam meg azt a különlegességet, amelyet le tudok mosni magamról és a környezetet sem terheli túlzottan.

De említhetném a mosógép használatát is, amelyet két és fél hónapja kezdtem használni 33 évesen. Egész eddig kézzel mostam, mert számomra nem volt teher a fizikai tevékenység, és az aznapi szennyest gyorsan elintéztem kikapcsolódásként.

Az élet gyönyörű! Minden nap tartogat valami új élményt. Nagyon várom a holnapot!!! :-D