Mezítláb a Balkán-félszigeten 1.

(Barataim, ismeröseim korabbi keresenek teszet eleget ezzel a kis bejegyzessel. Elnezeseteket kerem a kesedelemert, de minden születesehez szükseg van idöre...:D)

Mezítláb a Balkán-félszigeten

Nyolc nap, négy ország, ötvenöt oldal jegyzet, hatszáznegyven fénykép, számos barát és számlálás nélküli kilométerek.
Ez egy bő balkáni hét numerikus szummázása, amely gyors döntés eredményeként született és ennek megfelelően ingerekben és kalandokban gazdagra sikerült.
A Balkán-félsziget mindig is foglalkoztatott már gyerekkorom óta, de akkora terület, megszámlálhatatlan természeti és kulturális látnivalókkal, amely egy-két horvátországi és szlovéniai kirándulással nem letudható. A Balkán legizgalmasabb területét és egyben fehér foltját számomra Albánia jelentette. Báró Nopcsa Ferenc leírásait olvasva tizenhat évvel ezelőtt terveztem el, hogy ha törik, ha szakad, saját szememmel fogom látni, hogyan élnek ott az emberek, és milyen természeti környezet diktálja a mindennapi életet.
Ehhez kiváló lehetőséget jelentett a Budapestről Montenegróba induló Montenegró Express buszjárat, amely minden pénteken elindul Budvába, néhány közbülső állomást érintve. Ezzel a leutazásom és visszautam – amely minden külföldi utazás kritikus és legfontosabb tényezője – megoldódott. Már csupán egy terv kellett, hogy merre is menjek onnan.
A terv tíz perc alatt megszületett: Montenegró – Albánia – Macedónia – Koszovó – Montenegró kört terveztem.

Ennek a mezítlábas kiruccanásnak a jegyzeteit írom most le, hátha felkeltem valakinek az érdeklődését egy hasonló kiránduláshoz.
Mezítlábas kiruccanásnak nevezem az egyéni, hátizsákos utakat, mert igen költség-hatékony, egyszerű, ám mégis több élményt nyújtó, mint egy szervezett, csoportos utazás. Egy mezítlábas utazás során az ember olyan ismeretekre és kapcsolatokra is szert tesz, amelyre más utazási forma nem alkalmas, ezért határozottan tudom ajánlani mindenkinek, akinek az élete túl szimpla vagy túl rendezett.

Végre a számomra szabadságod, felüdülést, szórakozást, megtisztulást jelentő tusolófülkében állok, és itt fogalmazódik meg bennem, hogy papírra vetem a gondolataimat az utazásommal kapcsolatban. A férfiak nagy vagy jó gondolatai a fürdőzéshez köthetők, így van ez velem is, mindig ekkor születnek a legtartalmasabb gondolataim.
Ehhez a tusoláshoz, Macedónia fővárosában, Podgoricában hosszú út vezetett. Itt kezdtem leírni utazásom élményeit. De nézzük, mi történt eddig!


2010. július 31. Montenegró

Kezdődött azzal, hogy a tegnap induló Montenegró Express menetrendszerinti járat, 20 perces késéssel indult útnak, majd nem sokkal később az M7-es autópályán történt baleset késztetett 45 perc araszolásra. Ennél kicsit konszolidáltabbnak számított a szerb - horvát határ szintén 45 perces állomásozása, mivel azt éjjelre időzítette a sors. A mindenek feletti eldobott időt azonban a horvát – montenegrói határon gyűjtöttük össze, amely meghaladta az egy órát. Így talán már mindenki számára érthető, miért néztem árgus szemekkel az órám, azt kérdezvén magamtól: „Vajon hol állapodik meg az óra kis- és nagymutatója, mire Kotorba érünk?”…
Menetrend szerint ez az időpont 7 óra 55 perc lett volna, mi azonban 10 óra után érkeztünk meg, de legalább megérkeztünk. Igaz, a magyar határtól gyakorlatilag végig esőben. Nem idegeskedtem, gondoltam, ezt az időveszteséget még be tudom hozni.
Kotor buszpályaudvarán egy szemvillanás alatt rakott le a busz másodmagammal, aki mint később kiderült, tengeri vitorlás és motoros hajó kapitány. Jelenleg is egy kapitánykodási munka hozta Kotorba, ahol egy orosz turistacsoportot visz vitorlás katamaránon a szélrózsa minden irányéba az Adriai-tengeren.
Közösen indultunk az óváros irányába, s közben kiépítettük tartalmas kapcsolatunkat, majd ahogy az lenni szokott, megterveztük közös üzleti lehetőségeinket, mindeközben szétcsavarogtuk magunkat Kotor mészkőből rakott belvárosában és a kikötőben. Ez az ő területe, ő világa volt, így leckét kaptam hajózásból és kicsit Kotor városáról is. A vitorlásához érve kiemelte annak előnyeit, s hátrányait. Valóban érdekelt a téma, mert hosszú évek óta tervezek egy Földközi-tenger partvidékét és/vagy szigeteit bejáró hajós kalandot.
Ezután a piactéri nézelődéssel és gyümölcsvásárlással kezdtünk foglalkozni. Amikor ezt is letudtuk, útjaink különváltak.
Az óváros minden milliméterét esővíz fátylazta be, néhol tócsák, másutt folydogáló erecskék hálózata kezdett kialakulni. Ez a legveszélyesebb időjárás egy elkoptatott mészkő és dolomit kövekből épült városrész esetében, hiszen vízzel érintkezve ezeken a köveken gyönyörű kűröket lehet bemutatni, akárcsak a jégpályán. A keménytalpú bakancs kifejezetten ”szereti” ezt a környezetet, mert minden tapadást megszűntetve, szinte repülni támad kedve. Egy darabig ugyan kontroll alatt lehet tartani, de előbb vagy utóbb esemény lesz belőle. Én ez esetben elkerültem az esést.
Így a kotori óváros nem tudott sebet ejteni rajtam, maradandó emlékeket annál inkább. És bár az időjárás nem tette lehetővé sem a jó fényképek készítését, sem az erődbe való felkapaszkodást, mégis szép képek maradtak bennem Kotorról és ígéretet tettem, hogy visszafelé felmegyek a várba, ahol számos fényképet készítek a verőfényes napsütésben.
Az imént megvásárolt nyolc darab banán tökéletes ebédnek bizonyult, amelynek végeztével szemerkélő eső kíséretében elindultam a buszállomásra, hogy utamat Budva irányába vegyem.
Több mint egy órát késett a budvai ultragyors, amelyre három eurós tarifát kellet fizetnem. Budvába beérve finom eső fogadott, amely pár perces várakozásra késztetett a pályaudvaron. Ahogy csendesedett, nekiindultam. Az első lépéseim három lépcsőfokon vezettek keresztül, de csupán egyet sikerült teljesítenem. A lábaim úgy döntöttek, hogy szárnyakat játszanak, és az első lépést követően felrepültek. A hátam már lent hevert a lépcsőfokokon, amikor a lábaim még mindig a levegőben balettoztak. A hátizsákom mindent tompított, így vidáman pattantam fel és néztem a felém forduló kétségbeesett arckifejezéseket.
Erre a figurára még az eső is elállt, így elindultam a part irányába, hogy szemügyre vehessem azt a szikla szigetet, amely már nagyon birizgálta a fantáziám egy esetleges kajaktúra kapcsán. És most még jobban érdekelt. Az óvárosi „mészkőlabirintus” bejárását követően megkíséreltem keresni egy kedvező árfekvésű hostelt, de lehetetlennek tűnt, így azon gondolkoztam, körbe kellene hajózni a szigetet. Ezt fontos programnak tekintettem utam során, de mégis győzött az ész, miszerint hosszú út áll még előttem, és ha jól gazdálkodom az időmmel, visszafelé lehetőségem lesz körbehajózni a „süllyedő mészkősziklát”. Ennélfogva utamat Podgorica, Macedóni a fővárosa felé vettem, szintén busszal. A városban nem akartam vadkempingezni (urbanizált nyelven csövezni), ezért szállásszerző ismerkedésekbe kezdtem.
Egy hotelben találtam meg a szobám, igaz nem abban, amelybe bementem. Drágálltam az ottaniakat és kértem javaslatot olcsóbbra. Milyen érdekes, kaptam. A helyem egy egyszerű, teraszos étterem panziója lett végül, amelyet sikerült 25 eurós árra lealkudni.
Most nagy a boldogság, hiszen levethettem ruháim, és a tusoló alatt élvezhettem a vizet, tisztaságot.
Fáradtan dobtam magam az ágyba, s közben azon agyaltam, holnap vár rám a nagy kaland, a tizenhat éve vágyott úti cél, az egyedülálló, ismeretlen Albánia.
Izgatott lettem.


2010. augusztus 1. – 2010. augusztus 2. Montenegró – Albánia

Az éjszakám hibátlanul alakult. Ugyanabban a pozícióban ébredtem, mint amilyenben elaludtam. Ez nyilván a fáradság és a jó pihenés jeleként értelmezhető. Helyrepofoztam magam egy kiadós reggeli tusolással, majd hátamra véve a „házam” elindultam a podgoricai buszpályaudvarra. Természetesen más utat választottam visszafelé, mint amelyiken érkeztem. Podgoricában nem kell tartani az eltévedéstől, még térkép nélkül sem, hiszen nem említhető egy lapon a városszerkezete egy nyugati nagyvárossal vagy más fővárossal. Távolról megláttam egy hidat, és ha már ott volt, át is kellett mennem rajta. Ez a Rebenica folyót hidalta át, de a folyómederben egyetlen csepp víz sem volt látható.
Ahogy a buszállomásra értem, első dolgom a pénztárhoz vezetett, hogy megvegyem az albániai Shkodrába szóló jegyemet, csakhogy ekkor ért a hidegzuhany. Podgoricából nem megy sem busz, sem pedig vonat Albániába. Meglepődtem és az agyam rögvest az újratervezés funkcióra váltott. Kihasználtam az időt és magamhoz vettem némi kalóriát sült krumpli formájában, közben informálódtam az ételt kiadó lányoktól, mi az útja-módja az Albániába való kijutásomnak. Egyetlen lehetőségként a taxit említették, de figyelmeztettek, ne harácsoló társaság valamelyikével menjek, mert ők drágák. Rámutattak egy piros Skoda Octáviára és azt mondták, vele menjek. Nyugtáztam, majd ettem tovább. Most, hogy tele volt a pocak, nyugodtabb fejjel tudtam gondolkozni. Visszamentem a váróterembe és a mögöttem ülőtől megkérdeztem, mit javasol erre a szitura. A válasza egy kérdésben merült ki. Azt kérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról, majd reflexszerűen ugyanezt kérdeztem tőle én is. Rövid úton kiderült, hogy ő albán szintén haza készül, de nem abba az irányba, mint én. Ennek ellenére megcsillant a fény a szememben, hogy talán ő tud olyat, amit én nem, és ami egy csapásra megoldja a problémám. Reméltem, jön érte valaki és elvisznek majd egy darabon, vagy megyünk taxival, felesben fizetve, de egyik számításom sem jött be. Ehelyett olyan mélységi beszélgetésekbe folytunk bele, amely Puskás Öcsire, báró Nopcsa Ferencre, a Polgár lányokra, Hunyadi Mátyásra, a történelmi nagy Albániára, és a hasonló nagy Magyarországra, a magyar-albán focimeccsekre, a vallásokra, valamint az anyanyelveinkre irányultak. Természetesen Gjergj – hiszen így hívták és szakmáját tekintve orvos volt – előállt a albán városokkal, a szülővárosával, és, hogy hová érdemes ellátogatni mindenképpen.
Beszélgetés közben kisétáltunk a parkolóba, hogy majd ott meglesz az utazási lehetőségünk. Várakozásra intett, majd elment a parkoló autók közé. Azonnal levágtam, hogy ily módon keres járművet. Odamegy, kérdez, alkudozik, aztán jöhet a következő autó, egészen addig, amíg meg nem leli a legoptimálisabb lehetőséget. Egyszer csak odasietett hozzám és mosolyogva tudatta velem, hogy megvan a fuvarom Shkodrába. Azt mondta, van egy taxis, aki 15 euróért elvisz az albán határig, majd ott találok olyan taxist, aki másik 15-ért továbbvisz a határtól Shkodrába. Azt gondoltam egye fene, olcsóbb már úgysem lesz, de több időt nem szeretnék veszíteni.
És láss csodát, éppen azzal a taxissal állapodott meg Gjergj, akit a lányok is éppen ajánlottak. Gjergj és én úgy váltunk el egymástól, mint két barát, és természetesen oda-vissza egymás vendégszeretetéről biztosítottuk a másikat, akár Albániában, akár Magyarországon találkozunk legközelebb. Becuccoltam az Octáviába, majd egy kövér gázzal elindultunk Albánia irányába, nagy megnyugvásomra.
A taxist Goránnak hívták és 32 éves kora ellenére semmi vagányság nem szorult belé, de nem ezért kedveltem meg. Lévén, hogy nem találtunk közös nyelvet, visszatértünk az ősidők kommunikációjához, az erős mimikához. A nyelvi akadályaink ellenére igen sokat megtudtam Goránról. Vele a horgászatról és az alpinizmusról beszélgettünk, mert ez a két hobbi határozta meg az életét. Annyit beszéltünk, hogy egészen kiszáradtunk. Megálltunk a legközelebbi út menti közért mellett és ellentmondást nem tűrően megvendégelt egy másfél literes narancs üdítőitalra. A megerősítés kedvéért, egy egyszerű fővárosi taxisról volt szó. (Gondolom nálunk is ilyenek a fővárosi taxisok.)
Ezt követően fél órás autózás után elértük a hőn vágyott Shkodra tavat, hogy közel húsz percet bolyonghassunk a hegyekkel övezett partja mentén. Gyönyörű, érintetlen vidék ez, amely szigorú védelem alatt áll.
Ahogy a határhoz értünk, Goran segített keresni egy mérsékelt árú albán taxist, aki továbbvisz utamon. Gyorsan megtalálta az emberem, mert rajta kívül más nem várakozott utasra. Én nem sorolom azt az autót és sofőrét a taxi és taxis kategóriába, de nem volt más választásom. Egy 35 éves ütött-kopott piros színű Mercedes-Benz várt rám, számos folttal és horpadással. Számára ez tökéletes munkaeszköznek bizonyult, ám engem kicsit aggasztott az autó állapota, tudván, hogy nem tökéletesek az albán autóutak. De sokáig nem gondolkoztam ezen, hiszen bizonyára nem ez lesz az első útja és nagyon reméltem, hogy nem is az utolsó.
Az albán fuvaros - aki jellemzőkre leginkább Torrente vékonydongájú kiadása volt – 30 euróért vitt volna Shkodrába. Én mondtam húszat, Goran is besegített a maga huszonötös licitjével, így az albán huszonötre igent mondott.
Mire odaérek Shkodrába 40 euróm bánja, de legalább ott vagyok és még ma. Gondoltam.
A határon fél órás várakozást követően gond nélkül jutottunk tovább, majd megálltunk tankolni az első Albániai benzinkútnál. Megláttam a töltőállomáson két túramotorost. Felcsillant a szemem, hiszen világ életemben motorral szerettem volna bejárni Európát. Oda kellett mennem. Amikor eldöntöttem, hogy kiszállok az autóból és váltok pár szót velük, megütötte a fülem valami. Megkérdőjelezhetetlenül azt hallottam, hogy „izé”. Biztos voltam benne. Füleimmel, mint egy zajokat neszelő dobermann ráfókuszáltam a két motorosra. Bebizonyosodott, hogy jól hallottam, mert még egy magyar szót sikerült beazonosítanom. Kipattantam az autónak látszó képződményből – ki kellett nyúlnom az ablakon, kívülről kinyitni a saját ajtómat, mert belső ajtónyitónak hűlt helye volt – és odasiettem a motorosokhoz. Szóba elegyedtünk.
Felvidéki magyar testvérek voltak a srácok. Egyikőjük egy Triumph Tigert ült meg – a hőn áhított gépem régebbi kiadása – másikuk egy BMW nyergében túrázott. Irigyeltem őket. Nagyon megörültem nekik, pár mondat erejéig szót váltottunk, de sajnos mennem kellett, mert az albán taxim útrakész állapotba került.
Az út közel sem volt sima. Legfőbb burkolatának a kátyút mondhatnám, ám gyakori eset volt hosszabb szakaszokon a murva is. Aszfaltot kizárólag mutatóba lehetett látni. Az öreg Mercedes motorja ki akart ugrani a motorháztető alól. Néha azt gondoltam, traktorban ülök. A kesztyűtartó folyton kicsapódott egy-egy zakkanónál es a térdemnek verődött. A biztonsági öv semmit sem fogott, funkcióját tekintve leginkább díszként volt jelen az autóban. Kapaszkodtam az ablak fölötti fogantyúba, ami erősen lötyögött, aztán rájöttem, hogy hiába minden biztonsági törekvésem, mert az egyetlen biztos pont ebben az autóban én vagyok.
Nem tudom, miként, de beértünk a határtól 40 kilométerre lévő Shkodrába. Örültem, hogy vége ennek a taxi útnak és boldog voltam, hogy odaértem első albániai úticélomhoz.
(Folyt. köv.)

Kihátrálni, vagy a pusztulásba rohanó világgal tartani?

Itthon, vagy máshol otthon a földkerekségen, kultúrák keserédes érzetébe kóstolva, megízleljük, hol, ki, milyen ritmusban éli életét. Helyesebben hol, ki, milyen tempóba kényszeríti saját életét, amely egy általa cseppet sem szívlelt életút. Arról nem is beszélve, milyen mederbe kényszerítenek emberek más emberi életeket.

Az elmúlt időszakban számos intelligens, művelt, mély érzésű, letisztult gondolat-világgal bíró emberrel beszélgettem, akik így vagy úgy, de elégedetlenek életükkel vagy életkörnyezetükkel. Van, aki őszintén elmondja, míg mások tagadják, de a jelek tisztán árulkodnak. Ez nem meglepő módon rányomja bélyegét teljesítményükre, holott fizikai és szellemi képességeik lehetővé tehetnék számukra az utolérhetetlen, megállíthatatlan produktivitást. Mégis társadalmi (munkahelyi, magánéleti) környezetük akadályokat gördít eléjük.
Sokszor elgondolkodom azon, mi kényszeríti az embert, hogy megtartsa életében a szükségtelen rosszat. Még nem találtam erre a kérdésre számomra is elfogadható magyarázatot, de vannak sejtéseim. Talán a megszokás, vagy az újtól való félelem, esetleg a kötelességtudat, netán a lojalitás?
Az viszont bizonyos, hogy a világ egy ember számára elsősorban önmaga. És ha saját maga nem alkot egészséges kerek egészet, akkor mindennel meggyűlik a baja.
Minden egyes ember képvisel valamit, ugyanakkor kommunikátora is annak, amit képvisel. Ha olyat képvisel, amely nem egyezik saját önvalójával, teljesíthetetlenné válik képviseleti és kommunikációs feladata szűkebb környezete és a globális társadalom felé egyaránt. Elpazarolt idő, elfecsérelt élet. Mi több, olyan ügyet és embereket szolgálhat, amely teljesen ellentétes saját értékrendjével, érzésvilágával. Ebben az esetben, pedig olyannyira konfrontálódik önmagával, hogy elkerülhetetlenné válik a szellemi és fizikai hullámvölgy, amely pszichés és testi tünetekben jelentkezik. Egyesek ezeket betegségeknek is nevezik.
Ez manapság meghatározó jelenség. A Föld emberi populációjának háromnegyede szenved a kényszerpályák okozta „sebektől”. Hihetetlen mennyiségű emberről van szó. Annyiról, hogy a kollektív negatív érzelmeikkel és gondolataikkal szinte felemésztik a világot.
Természetesen minden nyavalyára létezik gyógyír, és minden problémára akad megoldás. Mi több, az érintettek túlnyomó többsége tisztában is van ezekkel. Csupán az elhatározás és/vagy a cselekvés marad hátra.
Meg kell tenni, akkor is, ha nehéz!
Kihátrálni nem bűn, nem szégyen, nem megfutamodás. Csupán választás egy jobb irány felé.
Mi felhasználók, fogyasztók, olvasók, hallgatók, beszélők, gondolkodók, érzők határozzuk meg, milyen irányt vegyen fel a világ folyása. Ez az irány kizárólag komoly, kollektív elhatározást igénylő, az élet minden területére kiterjedő, következetes tevékenységeket igénylő, tudatos cselekedetek eredményeként valósulhat meg. Akár kisebb – egymástól független - társadalmi csoportok szerveződésében, akár globális kollektívában, de mindenképpen egymással szövetségben.
Mi határozzuk meg az életünket azzal, mennyire vagyunk képesek változni.
Sajnos elértük azt a fejlettségi szintet, amellyel meghatározhatjuk a világot is. És ha ezt megtehetjük, akkor tegyük úgy, hogy számunkra is és mindenki más számára is a lehető legjobbat hozzuk ki belőle.

Miert jo, ha faj? Miert, jo ha faj?

Minden elöleny eseteben a leghatekonyabb tapasztalasi es tanulasi folyamat, a fajdalomra adott reakcio es emlekezet.
Ha megtanultuk, hogy valam fajdlmas volt egyszer az eletben, azzal ovatosan jatszunk vagy eppen sehogy.
De vajon nyerünk vagy veszitünk azzal, ha tudatosan kerüljük a fajdalmat?
Egyreszt nyerünk. Megpedig fajdalom-mentesseget. Es mit veszitünk?
Valojaban mindent, ami az ösztönünkön tulmutat, azaz az emberi mivoltunkat.
Hiszen az embert nem az eszközhasznalat, gondolkodas es beszed különbözteti meg es emeli ki az allatvilagbol - mint ahogyan azt tapasztalatok hijan, elmeleti sikon koborlo tudosok papirra vetettek - hanem az ösztönk tudattal törtenö felülirasa.
Nincs mas elöleny a Földön, amely kepes lenne felelmet, agressziojat, ehseget, szexualis vagyat, fajdalmat, alvasat tudattal kontrollalni vagy teljes mertekben megvaltoztatni.
A fajdalomra törtenö reakcio tehat egy ösztön - megpedig a legerösebbek közül valo - amelyet kepesek vagyunk befolyas alatt tartani, illetve elnyomni.
Azzal, ha felülemelkedünk a fajdalmon, olyan erzesvilagokba nyerhetünk betekintest, amelyekröl eddig fogalmunk sem volt. Nem a fajdalomerzet tenyere gondolok, hanem, hogy mennyire mas minösegben eljük meg a fajdalommentes idöszakokat a kesöbbiekben. Sokkal inkabb megbecsült es szebb percek, orak, napok, evek es elet var rank, mint ha nem ismertük volna meg a fajdalom vilagat.
A fajdalomerzet treningezhetö es a fajdalom valojaban edzes, amelynek letezik fizikalis, lelki es erzelmi fajtaja.
Mindharom trenirozhato, megis legtöbben csupan a fizikai fajdalmat tudjak ertelmezni magukban. Pedig a lelki es erzelmi fajdalom hosszantartobb es mellyebb zonakat erint.
A fajdalom es annak edzese hatasara az ember megtanul objektiven ertekelni, megtanulja, hogy nem serthetetlen, es megtanulja az empatiat mas fajdalmat erzö emberekkel kapcsolatban.
Az is igaz, hogy a fajdalom erösebbe tesz, de ez az erö csakis akkor ad hozza a boldogsagunkhoz, ha mas emberek fajdalmanak enyhitesere vagy megszüntetesere hasznaljuk.
A fajdalomra soha nem szabad ugy gondolni, mint a szükseges rosszra! Ugy kell kezelni, mint a johoz vezetö göröngyös ut!
Hadd fajjon!
:-)

Önertekeles, önbecsüles

Ezek olyan dolgok, amelyekröl soha nem velekedtem sehogy. Nem szerepeltek a szotaramban es barki szajabol hallottam e szavakat, fogalmam sem volt, miröl beszelnek. Mi több, idegesitettek e fogalmak körüli ocska belemagyarazasok.
Most leirom a velemenyem.
Azt hiszem, csak a fontos es erteket kepviselö eszmefuttatasok tudjak felkelteni az erdeklödesem, igy nem veletlen, hogy ezek a kreaciok elkerültek.
Most megis azert foglalkozom ezekkel, mert sok szamomra ertekes es becsülendö baratom, ismerösöm 'küzd önertekelesi es önbecsülesi problemakkal'.
Ahogy ezt le,rtam, mar tiszta is lett szamomra, hogy az evtized üzleteröl beszelünk, amely 100%-ban kitalacio.
Mert mit jelent az önertekeles? Ertekeled a tulajdonsagaidat? Mi alapjan? Milyen szempontok szerint? A tulajdonsagok skalazhatok 1-töl 5-ig, 10-ig, 100-ig vagy 1000-ig?
Lassuk be, az önertekeles egy rettenetesen szubjektiv valami, amelynek semmi konkret alapja nincsen! Csakis az kepes önertekelni magat objektiven, aki megkerdöjelezhetetlenül makulkatlan tisztasagu eletet el, es minden egyetemes es spiritualis tudas birtokaban van. İlyen ember pedig nem letezik. (Vagy ha igen, soha nem fog nyilvanossa valni.)
Ha letezne, hozza lehetne viszonyitani a többi ember erteket, de akkor sem önös modon, hanem mint egy etalonhoz kepest.
De nem am csak az önertekeles ilyen bonyolult, hanem masok ertekelese rolunk is.
Egy rolunk alkotott ertekeles eleve egy szubjekt,v önertekelessel biro alaktol szarmazik, es ö mond meg egy szubjekt,v ertekelest rolunk? Egy szubjektiv önertekelesü egyen nem kepes objektiv ertekelest adni rolam.
Korunkban, az 'önertekelesi problemaktol' szenvedök, valojaban keresik a semmit. Elhiszik, hogy van objektiv önertekeles es mindenaron meg akarjak lelni, pedig teljesen rendben van az ertekrendjük.
Önertekelesi problemaja azoknak van, akik azt gondoljak, ertekesebb tulajdonsagokkal birnak a többi embernel.
A hamis önertekeles az egyetlen önertekelesi problema!

Az önbecsüles is hasonlo kerdeseket vet fel. Mikent es mi alapjan becsülheted meg magad? Es mi ennek a jelentösege?
Az ember becsülheti az eletet, amelyet kapott, de önmagat hogyan? Becsülheti a termeszetet, amely elteti, taplalja es boldogga teszi, de önmagat nem. Becsülheti a szükebb környezetet, amelyben nap mint nap mozog, de önmagat mikent? Es becsülheti az embereket, akik egesz eleteben körülveszik, de az nem önmaga.
Vagy megis?
Az önbecsüles ket emberhez kötödö fogalom (vagy helytelen kifejezes). Ugyanis minden ember masokon keresztül becsüli önmagat.
Ha te becsülsz valakit emberi tulajdonsagaiert vagy jellemeert, bisztos lehetsz benne, hogy ö viszont fog becsülni teged. Ez egy ilyen dolog. Probald megfigyelni sajat vagy ismeröseid kapcsolatain!
Ha talalkozol egy emberrel, aki tiszteletet es megbecsülest ebreszt benned, ugyanezt fogja erezni ö is. Es ettöl a pillanattol kezdve a masok altali megbecsülesed visszaszall magadra.
A lenyeg, becsülj masokat, hogy becsülhesd önmagad!

Nekem nincsen önertekelesem es önbecsülesem, eppen azert, mert nem tudom, mi az es/vagy mert nem letezö dolgok. Buta kitalaciokra pedig nem pazarlok energiakat. Viszont van elkepzelesem, akaratom, motivaciom, hitem, kitartasom, fegyelmem, amelyek eddig mindig bevittek a celba.
Az önbecsüles fogalma is eppen arra jo, hogy hianyarol lehessen beszelni es milliardos üzlet legyen terapiak, kepzesek, tanfolyamok, könyvek, filmek formajaban.
Nem akarok szemben uszni az arral - pedig az inyemre valo - csupan barataimnak, ismeröseimnek szeretnek segiteni, ha tudok.

Ne döljetek be nehany ehes pszichiater, pszichologus es üzletember agyabol kiokoskodott kifejezesnek!

Önbecsüles = becsülni mindent, ami nem te vagy

A munka boldogít

Tudom, sokan nem értenek egyet ezzel a kijelentéssel, hiszen a többségnek a munka, saját és családi megélhetési forrás, pénzkereset, amely inkább szükséges, mintsem fakultatív választható örömteli tevékenység.
Mégis azt mondom elsősorban személyes tapasztalataim alapján, hogy munkát választani igenis érzésből kell. Ha kecsegtet a pénz és/vagy a karrier, de nem látsz a munka hangulatának világába, később kétségeid lesznek a döntésed megalapozottságában.
Bizonyára sokan dolgoztak már jól fizető cégnél, impozáns titulusban, vagy kaszálták a pénzt a vállalkozásukkal. Természetesen nekem is volt több ilyen időszakom, mégis tele voltam hiányérzettel. Egyáltalán nem éreztem boldognak magam.
Az egyik ilyen munkaköröm legjobban fizető időszaka alatt, felálltam és otthagytam a céget. Nem gondolkodtam sokat. Nem alkudtam meg magammal és a munkáltatómmal, hogy pénzért cserébe elfelejtem az életem.
Az életet választottam, vigyorral az arcomon.
Mondanom sem kell, hogy két nap múlva már vártak a következő munkával, ráadásul egy olyan helyszínen, amely gyerekkorom egyik vágya volt. Természetesen igent mondtam rá, még akkor is, ha a fizetés meg sem közelítette az előző munkahelyét. De nagyon boldog voltam.
Egy idő után naná, hogy azt is meguntam, mert a célom ott is elértem (duplán is). Ekkor beszéltem pár ismerősömmel, hogy azt tervezem, kimegyek dolgozni külföldre. Egyikük marasztalt egy olyan lehetőséggel, amelyet mindenképpen ki kellett próbálnom, mert ismeretlen területe volt az életemnek. A kondíciók itt sem okoztak orgazmust és a munka helyszíne sem, hiszen az aktív tevékenységekből irodai székbe huppantam, ahol napi rendszerességgel néztem farkasszemet a monitorral.
Egy ideig élveztem, aztán már csak a társaság miatt tartottam ki, hiszen a hangulat példátlan volt. Azt hiszem azt az időszakot visszasírjuk (persze a nevetéstől) mindannyian.
Ezek után úgy döntöttem, valóban kimegyek külföldre ösztöndíjjal. És éppen az ösztöndíj leadása előtti héten újból megkerestek ismerősök, hogy mi lenne, ha... Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de hiszen..
Aztán hatottak rám. Könnyen megtalálták a nyomógombomat, hiszen ez a szakmájuk.:-))
Belevágtam abba, ami szintén egy új világot jelentett számomra. Sokat kellett tanulnom hozzá, mire megéreztem a valódi ízét, de azt mondhatom, hogy megleltem abban is a finomságot. Sajnos túl hosszú időt töltöttem ezzel a tevékenységgel, miközben a lepergett időmet nem tudom visszapergetni.
Elbúcsúztunk és megfogadtam, hogy innentől kezdve magamnak dolgozom. Van éppen elég ötletem, amely megvalósításra vár. Van éppen elég kapcsolatom, akik segítő kezet nyújtanak, ha szükséges és társulnak, ha érdekes számukra.
A barátaim tisztában vannak azzal, hogy képtelenség egy helyhez kötni engem fél évnél tovább, ezért sok esetben nem is próbálkoznak. :-)
Gyakran előfordult és még manapság is kapható vagyok rá, hogy egy magasabb kvalifikációt igényló munkát gondolkozás nélkül eldobtam egy kétkezi munkáért. Mert szerettem és jól éreztem magam közben. És nincs ennél fontosabb.
Ha jól érzed magad, az anyagiak sem fognak elmaradni, hiszen minden munkáltató szereti a produktív embereket, amelyet előbb-utóbb anyagi megbecsülésben mutat ki. És többet érsz majd neki, mint három másik munkás, akik szenvednek a munkahelyen.
A legkedvesebb kétkezi munkám a költöztetés, bútorpakolás volt még Egerben. Egész életemben nem imádtam annyira munkát, mint azt. Buli volt az elejétől a végéig. És persze edzés is. mindez sportoló barátokkal, ismerősökkel. A legjobb időszakom volt. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy fizetést kaptam érte.
El tudod képzelni, hogy azért fizetnek neked, hogy eddzél és a barátaiddal érezd jól magad? És néha a rendezvényeken zabáld degeszre magad?
Azt hiszem, ha Egerben laknék, továbbra is azt csinálnám. Hiányoznak is a srácok nagyon (és a kilencedik emeleti versenyzongorák)..:-)
Szóval, nagyon sok keserű arcú embert látok szembe jönni. Az elégedetlenség ott ül az arcukon. De az elégedettség nem abból fakad, hogy kézbe kap valaki négyszázezer forintot és azt vesz rajta, amit akar.
Az ember az életével lehet elégedett vagy elégedetlen nem a munkájával.
Aki nem elégedett a munkájával, valószínűleg az egész életét torzan éli.
És aki ki tud teljesedni a munkában és élvezi, több, mint valószínű, hogy rendben van az élete minden téren.
Nem szabad, hogy abba a hibába essünk, hogy a munka éltet és ad megélhetést!
Adjál te életet a munkádnak, hisz a munkád minősége, hangulata éppen olyan lesz, mint amilyen te magad vagy!

Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...

A vas ereje

Talán mindannyiunknak voltak olyan momentumok az életünkben, amelyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodásmódunkat, élethez való viszonyunkat, értékrendünket.
Engem -hála a rendezőnek- tömkelegével látott el az élet meghatározó momentumokkal.
Ezek a pillanatok magányos percek, hiszen ilyenkor érinti meg leginkább lelkünket az esemény.
Tizenhét éves koromban -amikor már egy éve szorgalmasan tréningeztem választott sportomban- addig soha nem tapasztalt elszántság lett úrrá rajtam. A karácsony napjai is edzéssel teltek, mert engedélyem volt használni az akkor zárva tartó edzőtermet. Egyetlen napot sem voltam hajlandó kihagyni. Azt vallottam és vallom ma is, hogy a szervezetünk, testünk mit sem sejt a napok és ünnepek elnevezéseiről és mibenlétéről. A szervezetünknek megvan a saját ciklusa, amelyben nincs piros betűs ünnepnap.
A Szilveszter éjszaka legtöbbször azzal telt, hogy a gondolataimat rendeztem és a céljaimat vettem lajstromba. Ezen az egyetlen éjszakán képes voltam akkora motivációt felhalmozni, hogy az szinte egész évben kitartott.
Csak akkor tudtam lefeküdtem aludni, amikor úgy éreztem teljesen végeztem a tervezéssel. Lefekvés után, még legalább egy órát gondoltam a célok elérésének pillanatára. Vajon mit érzek majd akkor? És, hogy reagálok majd a szituációra?
Ezekkel a gondolatokkal ringattam álomba magam.
Ezek a gondolatok már Újév első óráit múlatták.
Újévkor soha nem tudtam sokáig aludni, hiszen az első naptól élt bennem a tettvágy, mert ebben az évben is csupán 365 nap áll a rendelkezésemre, ami nagyon kevés a sok-sok tervem megvalósításához. Legtöbbször sétával vagy futással indítottam ezt a napot. Arra gondoltam, hogy ha az Újévet fegyelmezetten tudom megélni, akkor a többi napot sokkal könnyebben abszolválom.
Újévkor az edzőterem zárva volt, de természetesen nekem nem volt vesztegetni való napom, ezért siettem edzeni. Akkor még magnókazettáról összeválogattam azokat a számokat, amelyek hatására még többet tudtam kihozni magamból, és nekiláttam az edzésnek egyedül. Az újévi edzések hosszabbak voltak az átlagosnál, mert fokozott koncentráció igényeltek. Ilyenkor vettem elő a legnehezebb gyakorlatokat, és a fájdalomküszöbön túl próbáltam teljesíteni minden sorozatot. Ehhez kellett a magány.
Az egyik "mumus" gyakorlatomnak a guggolás számított. Mindig félve kezdtem neki, mert borzasztó gyengék voltak a lábaim és tüdővel sem bírtam.
Talán a második sorozatnál tartottam, amikor nekitámaszkodtam az állványon pihenő, súlyokkal megrakott rúdnak. Belenéztem a tükörbe, és valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem sírni. Soha nem volt ilyen azelőtt. Nem érdekelt az ünnep, sem a hóesés, még a finom ételek sem. Egy dolog érdekelt, hogy ott edzhessek a teremben. És mégis álltam a tükör előtt a súlyra támaszkodva, és folytak a könnyeim. Csak néztem a tükörben, hogy mi történik. Talán ez egy reakció volt arra, hogy ennél többet nem tehetek, de bennem volt a többlet akarás. És éppen egy olyan gyakorlatnál történt ez, amelyet egyáltalán nem szívleltem. Ne szépítsünk, ki nem állhattam.
Eltelt pár perc. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom és már koncentráltan ballagtam vissza a terembe.
Odaléptem a súlyhoz, rátettem a kezem. Külön a tárcsákra és a rúdra is. Éreztük egymást, szinte beszélgettünk -ettől a pillanattól vagyok tisztelettel a tárgyak iránt is, nem csak az élőlények iránt.
Beálltam a súly alá, kiemeltem és elkezdtem guggolni. Addig csináltam, amíg bírtam. Aztán jött a következő sorozat, majd az azt követő, és így tovább. Nem számoltam semmit, addig csináltam, amíg örömet okozott. Aztán azon túl is. Szinte nevetve guggoltam, örültem gyakorlat közben, annak is ha fáj. A pihenőidőben teljesen feldobott állapotban voltam és alig vártam, hogy ismét nyakamban legyen a súly.
Amikor végeztem, megdöbbenve láttam, hogy több mint egy órán át guggoltam.
Ettől az naptól, ettől az edzéstől számítva a guggolás lett a kedvenc súlyzós gyakorlatom. Ha csupán egyetlen gyakorlatra lenne lehetőségem egy edzés alkalmával, biztosan ezt választanám.

Úgy érzem, ez volt életemben az a pillanat, amikor megtanultam önszántamból eljutni addig a pontig, amit ha túllépek, nagyon sok boldog pillanatot kapok az élettől. Ha viszont nem lépem át, örök veszteglés lehet az életem.
Átléptem.
És ez a lépés megtanított továbblépni minden nehéz vagy lehetetlen szituációban. És az életben is rendre tovább léptem. Abban is, amit nem szerettem. Éppen azért, hogy más aspektusból is lássam és talán megszeretem, akárcsak a guggolást.
Bejött. Mindennel.
Ettől a naptól elhatároztam, hogy soha semmit nem adok fel az életben. Tart, ameddig tart az elérése, de nem adom fel. Akár egész életemben is ott lehet a céljaim között fejben vagy papíron, de soha-soha ki nem törlöm. Mert bármikor jöhet a pillanat, amikor átléphetem a határt.

Tisztában vagyok vele, hogy annyi célom van, amennyi egy ember életébe nem fér bele.
De azzal is tisztában voltam, hogy utálok és nem tudok súllyal guggolni.
Egy sorozatnak akkor van vége, ha csattan a súly az állványon, nem pedig amikor elkezdjük a gyakorlatot. Sokaknak már akkor vége van, amikor még ki sem vették a súlyt, mert előre eldöntik, mennyit csinálnak, miközben lehet, hogy dupla annyira is képesek lennének.
Az élet ugyanilyen. Megállnak az emberek a felénél, mint amennyire képesek.

A vas ereje mindenkiben benne van, csak fel kell tudni szabadítani.