Új élmények

Vajon az embernek mikor van itt az ideje megtenni bizonyos dolgokat? A bizonyos cselekedetek, élmények, vajon minek a kérdései? Kor, lehetőség, körülmények, félelmek, motiváció vagy egyéb?
Talán mindez együttesen. A dolgok megtörténnek az emberrel, mert többé-kevésbé úgy akarja. Másrészt társadalmi elvárásoknak "kell" megfelelnie, harmadrészt pedig úgy alakulhat az élet, hogy eseményeket sodor a nem éppen kikövezett utunkba.
Sok élményt megéltem az eddigi életem során. Ha visszatekintek, nem is értem, hogy a francba fért bele ez a rengeteg minden ebbe a szűk 33 évbe. (És ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez csupán az életre hangolódás volt. Az igazán tartalmas, mély és mennyiségi élmények ideje azt hiszem csak ezután jő el.)
De minden nap ügyelek arra, hogy ha lehetőségem adódik olyat csinálni, olyat tapasztalni, kipróbálni, látni, hallani, amelyben eddig nem volt részem, attól teljesen bezsongok.
Ilyen esemény volt a gyönyörű napsütéses hétfő délben, Budapesten a Rózsák tere templomkertben. Már 2-3 éve szerettem volna leülni ebbe a kertbe, nézni a zöld füvet, a virágokat, ahogyan a szellő ingatja afák koronáját, hallgatni a madarak énekét, turbékolását és párszor megvárni a harangszót. De sajnos amíg Budapesten éltem - 15 percnyire az ominózus helytől - érdekesmód ezt nem tudtam megvalósítani. Tegnap végre igen.
Erre a helyszínre beszéltem meg találkozót egy kedves barátommal, de már idejekorán odaérkeztem, hogy kiélvezzem azt, amit évekig nem tehettem meg a felfokozott életvitel következtében. (Vagy legalábbis ez lehetett a kifogásom.)
Leültem egy szabad padra szemben a napsugarakkal, és néztem a csodát. Élő természet pár száz négyzetméteren, háttérben szép templommal, fejemben halódó hétköznapi gondolatok. Átadtam magam a környezetnek. Belekerültem.
A talajon néhány galamb totyogott, majd idővel megérkezett még jó pár, hogy legyen mit nézegetnem. (Szeretem a galambokat a legtöbb városi emberrel szemben, akikbe sikeresen beleverték a "galamb emberre veszélyes, piszkos, rossz és fertőző madár" agyrémet. A galamb ugyanolyan gyönyörű madár, mint bármely másik, csupán megszokta a szemünk a jelenlétét, és már nem nyújt sokak számára esztétikai élményt. Gyanítom, ha galambok helyett flamingók vagy paradicsommadarak tollászkodnának a Deák-téren, hasonló bánásmódban lenne részük, mint a galamboknak. A gyűlölet alanyai lennének. A jó múltkoriban láttam egy tévéműsorban, miképp vélekednek a városi emberek a galambokról. Lesújtott az a fajta dilettantizmus, ami áradt belőlük. Többen hangoztatták, hogy ki kellene irtani a galambokat. Félnek tőlük, mert számos fertőzést terjeszthet. Ez igaz. De melyik állat nem? És ha már a fertőzéseknél tartunk, hadd említsem meg, hogy az ember sokkal több fertőző betegséget terjeszt, mint bármely más állat. Akkor ki kellene irtani saját magunkat is saját magunk védelme érdekében és félelme okán???)
Szóval ültem a kertben és néztem a pompás színekben játszó nyaktollakat viselő galambokat. A hímek vadul járták násztáncukat a tojók körül, akik meneküléssel reagáltak eme természetes gesztusra. Kitettek magukért a hímek, de semmi. Aztán figyelmes lettem egy párra, ahol a hím másfajta rituálét végzett. Szárnytövéhez hajtogatta hátra rugalmas nyakát, ami különbözött a többi hím felborzolt tollazattal, kiterített, talajt érő faroktollal turbékolva köröket sétálgató társaitól.
Rögtön fel is keltette az érdeklődésem, és kíváncsian vártam a fejleményeket.Aztán láttam, hogy a tojó nem menekül. Oldalt áll a hímnek és néha csőrével a hím nyakát érinti. Majd hosszasan elkezdtek "csókolózni". Ez megdöbbentett. A két madár egymás csőrében volt. Ki tudja, talán még a nyelvük is járt.
Aztán a hím körüljárta a tojót kétszer, majd a tojó leült a földre. A hím galamb felugrott a tojó hátára, szárnyaival egyensúlyban tartva testét. A tojó kissé megemelte faroktollait, hogy a hím hozzáférjen, amit barátunk ki is használt. Kissé oldalt tartva, faroktollai lefelé kutakodtak. 3 másodperc aktust követően komótosan, két különböző irányba sétáltak el.
Nagyon tetszett, mivel már régóta szerettem volna megfigyelni a galambok nászát. Ha már egy környezetben élünk, tudjunk meg a lehető legtöbbet a másikról, hogy jobban megértsük, és így jobban megbecsüljük őket.
A ráadás sem váratott magára sokáig. Nagyságrendileg 8-10 perc elteltével ugyanez a párocska megismételte szerelmi rítusát és aktusát másfél méterre előttem. Mintha tudták volna, hogy kíváncsi vagyok rájuk, és ők kegyesen engedtek bepillantást nyerni "privát" életükbe.
Éreztem, hogy nagyon nagy ajándékot kaptam aznap a természettől.

Leéltem közel 34 évet úgy, hogy minden nap találkozok galambokkal, de sosem ismertem őket igazán. Most megadatott valami plusz, aminek módfelett örülök.
Az én életemben nem egyedi eset a kései tapasztalat. 31 évesen vásároltam életem első tusfürdőjét. Addig ugyanis csak szappant vásároltam. Ennek is megvolt az oka. Gyerekkoromban egyszer megmostam az arcom tusfürdővel, amit akkor még folyékony szappanként aposztrofáltak. Nyomtam a kezemre, majd megmostam vele az arcom. Aztán teljesen pánikba estem, hogy nem tudom lemosni az arcomról azt a nyálkás, csúszós, sikamlós valamit. Azóta szappan párti vagyok. És bár akkor még nem tudtam, milyen gyilkos méreg a szervezet és környezet számára a tusfürdő, távol tartottam magamtól azokat. A véleményem a tusfürdőkkel kapcsolatban nem változott, azonban két éve találtam meg azt a különlegességet, amelyet le tudok mosni magamról és a környezetet sem terheli túlzottan.

De említhetném a mosógép használatát is, amelyet két és fél hónapja kezdtem használni 33 évesen. Egész eddig kézzel mostam, mert számomra nem volt teher a fizikai tevékenység, és az aznapi szennyest gyorsan elintéztem kikapcsolódásként.

Az élet gyönyörű! Minden nap tartogat valami új élményt. Nagyon várom a holnapot!!! :-D

Az értékrend ereje

Éppen ma délelőtt, ezen a gyönyörű, verőfényes március végi napon pillantottam meg a legszebb nőt, akit valaha láttam. Nem túlzok, közel 34 éve nem találkoztam a lányhoz fogható gyönyörűséggel, bármerre is jártam eddig a világban. Retusálni sem lehetne hasonló szépséget.
Ugyanakkor semmit nem tudtam róla. Néhányszor egymásra pillantottunk - lévén, hogy egymással szemben ültünk a HÉV-en - de nem tartottak soká ezek a becserkészett pillanatok, nehogy zavarba ejtsük magunkat vagy egymást.
A fülében fülhallgató, amelyből szolid, nem a divatos dübörgős ritmusok neszei szivárogtak ki. Így már többet tudtam róla, pedig nem volt célom megismerni.
Nem feltétlenül a divat meghatározó az egyéniségében, és amit a többség előntben részesít, sokkal inkább az, ami kedvére való. Ugyanakkor kizárja magát a külvilágból, a környezetből. Elbarikádozza magát mindenféle verbális kommunikációtól és ingertől. Ez meg is határozta kommunikációnkat, ami ezáltal zéró szinten maradt.
Soha nem értettem meg igazán azokat az embereket, akik a napi tevékenységeik során a fülhallgatós zenébe menekülnek. Ráadásul ropant veszélyes is lehet a városba. Hosszútávon ez a fajta sajátosság kommunikációs és beilleszkedési problémákat is okozhat, mert hasonlít egy falhoz, amit maga köré emel.
Ezek már értékrendet tükröző megnyilvánulások - akárcsak ez a blog. Az értékrendet tisztelni kell, elfogadni és ha van rá lehetőségünk, fejleszteni. Nem csak a sajátunkét.
Bár többször leírtam, hogy az én bejegyzéseim is egyfajta értékrend megnyilvánulásai, mégis nehezen fogadja el egy-két olvasó, és fölösleges vitába kezd, hogy ez vagy az mekkora hülyeség és különben is, mindenkinek megvan a saját élete. Ez így van. Soha senkinek nem mondom meg, mit tegyen, de remélhetőleg gondolatokat ébresztek. Ha valakinek belerondít az énképébe egy iromány vagy a szerzőt átkozza, az nem velem kell, hogy kardoskodjon, hanem önmagával.
Sok embernek nincs kialakult értékrendje, azt vallják magukénak, amit rájuk kényszerítenek, vagy generációkon keresztül hordoznak, esetleg pszichés ráhatás alatt (reklámok, divat, stb.) rájuk ragad. Ezek is egyfajta értékrendek, bár nem saját.

Az ember az értékrendben él. Az értékrend tanulmány, filozófia, vallás, napi rutin és befejezetlen életmű egyszerre. Kizárt, hogy képes legyen az ember értékrend nélkül élni. Értékrendbeli különbségek azok, amelyek előjellel ruháznak fel embereket, hiszen a pozitív és negatív tulajdonságaink, mind-mind az értékrendünk egyéni vetületei.

Ennek megfelelően természetesen van etalon értékrendú ember számomra, mind nő, mind férfi értelemben.
Az nemek értékrendje abban különbözik az általános emberi értékrendtől, ahogyan viszonyul a másik nemhez. Azt hiszem, van számomra tökéletes férfi értékrend, amely csiszolandó, tanulandó és önmagam részére célként kitűzhető, valamint létezik a számomra tökéletes női értékrend, amely másokban keresendő.

A nő, aki számomra a legtöbb értékkel felruházott, alapvetően intelligens.
Vannak ambíciói magánélet és munka terén egyaránt. Nem rendeli alá magát tőle ellentétes értékrendű tevékenységeknek érdekből. Harcol, küzd a céljaiért, ha kell egész életén keresztül.
Produktív, és tevékenységét bár imádja, túlmutat önös érdekein. Emocionálisan fejlett, olyannyira, hogy néha döntése esetén a racionális megoldást felülírja az érzelmi befolyás. Bizonyos dolgokban igenis erősnek kell lennie, míg másokban gyengének. Ki kell egészítenünk egymást, de nem várhatunk egymástól lehetetlent. nyitottnak kell lennie az újdonságok felé, Kipróbálás szintjén a nemleges válasz az információ, a megismerés megtagadása, amely ellenkezik az nyitottság, a világ és az önmagunk megismerésével.
Ha nem tud megoldani valamit, azt nem kell szégyellni. Segítséget kell kérni bátran. Senki nem képes az emberiség kultúráját önmaga birtokolni és gyakorlatban kivitelezni.
Segítse a célomat, mint ahogyan azt tőlem is elvárhatja. Ki kell jelölnünk azonban közös célokat is, amelyekért közös erővel küzdünk, mert ez az, ami összetart két embert hosszú éveken keresztül.
A feltétlen őszinteség önmaga és mások felé igen fontos. ha nincs mit rejtegetnie, éljen nyitottan. Ha nyitottan élünk, nincsenek lehetőségek támadásra, és félelemre sem. (Általában a támadási pontok és a frusztráció oka az eltitkolt események, adatok és a rejtegetés, titkolózás. Csak és kizárólag ezeket az infókat tudják az ember ellen fordítani. Amit mi magunk teszünk nyilvánvalóvá, az nem támadási pont.)
Az aktív életmód szinte elengedhetetlen. Nem fanatizmus szintjén, de élményszinten kötelező.
A természet ismerete, szeretete ugyancsak elengedhetetlen. Leginkább geológus, geográfus, csillagász, klimatológus, paleökológus, paleontológus, biológus (bármely szakága: zoológus, herpetológus, botanikus, ornitológus, tengerbiológus, stb.) értékrend elfogadható számomra. Bár értékelem a humán beállítódást, természettudományos érdeklődés mégis túlmutat az emberen.
A vallásokkal toleráns vagyok, számos vallási szent könyv tanulmányozásával levontam a konzekvenciát, mégpedig, a hit az érték, a vallás pedig egy útvonal a hithez. Bármely vallás képes eljuttatni a hit felé, de az minden esetben a személyen múlik, nem pedig a felekezeten.
Mi több, az ember vallás nélkül is legalább annyira tisztán hihet abban, amelyben a vallásos emberek. Sőt, gyakran objektívebb, tisztább erősebb a hite.
A művészet nem kritérium, de értékesebbé teszi az embert. Hiszen olyan kifejező eszköz, amelyet mesterien kitanultunk, elsajátítottunk. Mindenképpen élményt, megnyugvást, csodálatot nyújt a művészet, legyen az zene, tánc, festészet, kézimunka, irodalom, stb.
És, hogy a szépség beletartozik-e az értékrendbe. természetesen nem, hiszen adottságról beszélünk. Az ápoltság, nőiesség, megjelenés már igen. A NŐ, minden helyzetben Nő tud lenni. Ehhez nem kell festék. Apropó festék. Nem a kencék teszik széppé a nőt, ezt neki is tudni a kell, és ennek megfelelően ritkán alkalmazni. Természetesen az alkalomi arcfestés sokkal varázslatosabbá teszi a nőt, mint a napi máz.

Azt hiszem, írhatnám estig az értékrendi igényeimet, folytatva a sort szociális, társadalmi, családi értékrendről, de felismerve, hogy már ez is túllőtt az országos és a világra vetített valós állapotokon, nem teszem.

Inkább a következő bejegyzésre fókuszálok, amelyben arról írok, mit gondolok az ideális férfi értékrendről, amely számomra is megvalósítandó.

A világ legnagyobb ünnepe

Március 21-én ismét - mint minden évben - egyedül ünnepelhetem kint a természetben a Tavaszi Napforduló ünnepét, lévén, hogy Magyarországon ezt senki nem ünnepli.
Ez az egyik napéjegyenlőség napja, amely értelmében hajszál pontosan megegyezik a nappal és az éj hossza. Ez az egyenlőség, az egyensúly napja számomra, amely úgy a világegyetemben, mint ahogyan a földi természetben is - és ezáltal az emberi életben szintúgy - a legnagyobb és legfontosabb törvény.
Nincs fontosabb nap ennél az emberiség számára, amelyet évezredeken keresztül méltó módon meg is ünnepeltek a betegesen énközpontú civilizációnk előtti népek.
Sok nemzet és/vagy népcsoport jelenleg is a legfontosabb ünnepeként tartja számon, bármely politikai, illetve vallási radír próbálja törölni mivoltunkat, tudatunkat.
Példának okáért Iránban nemzeti ünnep március 21., amely egy 13 napos ceremónia sorozat kezdetét is jelöli egyben. Holott erős iszlám országról beszélünk.

Már régóta nem foglalkoztatnak az ünnepek, amelyeket szórakozásból, érdekből, politikai okokból vagy vallási páváskodásból kreáltak maguknak az emberek.
Tisztelem és megindítanak a hazám vélt vagy valós történelmi eseményeire alapuló megemlékezések, amelyet semmi esetre nem neveznék ünnepnek, hiszen a magyar történelmi események ismeretében az ember inkább zokogna, mintsem önfeledten ünnepelne.
A Húsvét, Pünkösd, Karácsony pedig szubkulturális ünnepek, amelyet valószínűleg 100%-ban átél az erre szakosodott rajongói klub. Ám mivel én nem vagyok klubtag, nem is érzem az emelkedett ünnepi hangulatot. Kellemes napok ezek számomra is, hiszen együtt tudok lenni a családdal, ezért ezeket a napokat én inkább családi ünnepnek tudom be.
Január elsejéhez pedig sem köpni, sem nyelni nem tudok, hiszen nagyon ritkán esett meg, hogy ne dolgoztam vagy edzettem volna, mint bármely más napon. És ebben az esetben fogalmam sincs, mit ünnepel a világ, hiszen semmiféle év nem kezdődik. Nincs csillagászati esemény, nem virágzik semmi, nem érkezik meg egy vándormadarunk sem, egyszerűen ugyan olyan nap, mint az azt megelőző december 31. Csak kicsit fejfájósabb, büdösebb, fáradtabb, lustább. Nem is értem az embereket, hogy lehet kezdeni egy új évet, év közben, ráadásul tökéletes rosszullétban.

Március 21. maga a csoda. Már két napja érzem magamban az erőt, dinamikát. Most lenne itt az ideje a karneváloknak, nem pedig februárban. Rio és Velence népe is megcsúszott egy kicsit a számításokon? Vagy ennyire unatkoznak februárban?
Szíves örömest karneváloznék három napon keresztül, mert most valóban ünnep van, ünnepi hangulattal. Elég megnézni ismerőseink arcát, üzeneteit, de más idegen emberekre is rá van írva, hogy felfokozott hangulatban vannak. Ez kívülről és belülről is jön. Mi pedig elfojtjuk, jó buta emberi szokásnak megfelelően?

Ki tudja? Talán eljut ennek a gondolatnak a lenyomata egy milliárdos üzletemberhez, akinek a március 21. szintén felfokozott, emelkedett hangulatban telik, de ünnepelni csak magában tud ő is. És piciny létszámú szubkulturális csoportunk talán valódi ünnepet tud majd csinálni karnevállal, önfeledt jókedvvel, zenével, tánccal, étellel, itallal, emelkedett hangulattal.
Mert valójában most kezdődik az igazi új év. És ezt mindenki tudja, érzi belülről.

De addig is marad a meghitt ünneplés szúk körben.
Én és a természet együtt örülünk egymásnak.

Újratervezés: A szép Nő

Kamasz koromban sokat töprengtem, vajon milyen tulajdonságokkal kell bírnia a NŐnek, akire szükségem van, és akivel egymásnak adjuk az életünket.
Akkoriban természetesen a szemem volt a legszigorúbb bíra.
Keresem a tökéletes szépséget, a tökéletes testformával, és ha járulékosan kapok hozzá egy kis humort, akkor az maga a tökély - gondoltam és kerestem e szerint.
És bár igaz, hogy mindig gyönyörű barátnőkre, szerelmekre találtam, mégsem sikerült a szépség iránti vágyam olyan szinten fenntartani, mint amilyen intenzíven az jelentkezett. Nem leltem a kulcsot, amely egy hibátlanul megművelt közös élet díszes kapuját nyitotta volna.
Az okokat természetesen kizárólag magamban kereshettem volna, ha lett volna rálátásom magamra és a környezetemre amelyben élek, úgy, mint mostanság.
Mai fejjel azt hiszem állíthatom, nem ismertem igazán a saját igényeimet, ahogyan az élet valós prioritásait sem.

Ez azonban megváltozott. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy 100%-ban tisztában vagyok az igényeimmel, amellyel kapcsolatban a kompromisszumkészségem nagyjából 30%. Azaz, ha az igényeim 70%-ának birtokában van a NŐ, akkor számomra ő már ideálisnak mondható (természetesen viszont alapon).
Ebből a 100%-ból azonban mára vajmi kevés maradt a kamaszkori igényekből.
Természetesen a szépség ma is tényező számomra, viszont a fogalma kissé megváltozott az idők során.
Annak idején szép volt számomra az, akiben harmonizált minden külső tulajdonság. Egyszóval ha ránéztem, az tudtam mondani, "a NŐ". És ha netán valamely részletében eltérés mutatkozott az igényeimtől, akkor kifogásolható lett számomra.
Szőrnyű ez a kamaszkor! :-)
Most már tudom, hogy a szép NŐt nem a makulátlan, tetőtől-talpig tökéletes szépsége teszi szép NŐvé. Számomra minden Nő szép, akiben akár egyetlen szép vonás, testrész is lakozik. Szép a NŐ, ha csupán szép a szeme, vagy szája, arca vagy, haja, keze, vagy lába, de akár a hangja is. Hiszen ha egyetlen szépsége felkelti a figyelmem, akkor számomra már a komplett NŐ gyönyörűvé válik. És az ami szép benne, örökké szép marad számomra.

At hiszem, jogosan feltehetem a kérdést magamnak: Vajon létezik olyan NŐ, akinek ne lenne egyetlen szép külső fizikai megnyilvánulása sem? A válasz valószínűleg: Nem létezik.
Tehát minden NŐ szép. Ezzel gyakorlatilag kijelentettem, hogy a szépség a NŐben, mint fontos követelmény, számomra nem lehet a szelekció alapja.
Ennek megfelelően, részemről új igényként jelent meg az értékrend.

És, hogy mit gondolok a számomra ideális NŐi értékrendről?
Azt talán majd egy következő bejegyzésben elmesélem...
:-D

Pazarló én

Az ember pazarló hajlama nem újdonság számunkra. Így, hogy tisztában vagyunk ezzel a kivételesen aggodalomra okot adó jellemzőnkkel, talán aggasztóbbak a kilátásaink, mintha tudattalanul pazarolnánk.

A pazarlást kivételesen most nem élelmiszerre, életidőre vagy egyéb környezetünk és komfortos életünk szembenállását okozó produktumokra értem. Sokkal inkább az energiáinkra, amelyek meghatározzák életünk hosszát, vitalitását, teljesítőképességét.
Minden tevékenységünket ránk jellemző energiával, lendülettel, habitussal, attitűddel tudjuk végezni. Azt hiszem mindenkiben adott egy meghatározott mennyiségű energia, amelyet megoszt munkája, hobbija, létfenntartása, kikapcsolódása, párkapcsolata, családja és a váratlan dolgok együttesében. Saját példámból okulva állítom, minél egymástól távolabbi kapcsolatban lévő dolgokba fektetünk energiákat, annál jobban emészti fel azokat.
Aki szükségből hivatali munkát vállal, de hobbija és életvitele messze áll ettől, azt kizsigereli a munkájára fordított energiaráfordítás. Ráadásul a többi tevékenységében sem lesz boldog, mert azoktól el kell vonnia energiáit, hogy egy másik téren szalonképes legyen. Ez hosszútávon tönkreteszi az embert.
De ugyanez a helyzet áll fenn, ha olyan társat választunk magunknak, aki bizonyos szempontból megfelel számunkra, más szempontok alapján pedig egyáltalán nem alkalmas közösséget alkotni velünk. És bár lehet, hogy egyik oldalról energiabombákká válunk tőle, ám másik oldalról még több energia szükséges a normál állapot fenntartásához.

Az ember nagyon gyarló magával és sokszor az kell neki, amire igazából nincs is szüksége. De ha megadatik, akkor miért ne szerezze meg. Persze mindezt azért, hogy a megszerzés után rájöjjön, nem sokat jelent számára.
Mindennél fontosabb az önmagunk megtalálása felé vezető úton a letisztult igények felkutatása, és a feltétlen őszinteség saját magunkhoz.
Mert amíg ezeket nem leljük, addig életünk pazarló stádiumban tengődik és energiáinkat (amelyekkel már réges-régen képesek lettünk volna elérni mindent, amire valóban szükségünk van) elpocsékoljuk felesleges dolgokra. Vagy akár mások hasznára. Mások hasznára mozgósítani az energiáinkat felettébb örömteli, de kizárólag azt követően, hogy ha a saját életünk rendben van.

Hogyan tudjuk a saját életünket rendbe tenni?
Csoportosítsuk át energiáinkat prioritás szerint. Ehhez azonban már szükségesek a letisztult gondolatok és kialakult értékrend. Ugyanis ezek szolgálatába kell, hogy állítsuk energiáinkat.
Melyik a legerősebb energia?
Valószínűleg az életben maradásért mozgósított energia, amelyet manapság nem is érzünk, mert nem vagyunk kitéve természetes ellenségeknek. Komfortban, luxusban élünk, amelyben nem kérdés a létezés megmaradása, csak a létezés minősége - amely szintén energiaforrás.
A minőségi életre való igény energiáival szorosan vetekszik a szexuális energia. Némelyeknél ez, míg másoknál az előbbi meghatározóbb. Akinél e kettő nagyságrendileg egyforma energiaforrás, annak az embernek az élete hosszú, szenvedésekkel és néha rövid boldognak hitt pillanatokkal van kikövezve. De ez örök csapda, amelyből rendkívül nehéz kitörni.

De akkor, hogyan tudunk ebből az energia csapdából kitörni?
Mondanám, hogy egyszerűen át kell csoportosítani energiáinkat, de bizonyára ez nem olyan könnyű.
Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Lehet, meg tudja tanulni az ember, de az is lehet, hogy ez adottság.
Ha "rálépek a gázra" egy céllal kapcsolatban, szinte varázsütésre át tudom csoportosítani az energiáimat. A szexuális energiákat a legnehezebb, mert annak ösztönösen más a tárgya. Viszont ezt elnyomni hatalmas hiba lenne. A jó választás az átcsoportosítás, amely megsokszorozza a másik tevékenység generálta energiákat. Olyan ütemben fejlődnek ennek hatására a dolgok, amelyeket már megállítani is nehéz lenne.
Amikor pedig nem egyetlen dologra fókuszálok, akkor nagyon sok mindenen képes vagyok szétosztani energiáimat. Képes az ember sportolni, dolgozni, szórakozni, zenélni, írni, olvasni, elmélkedni, alkotni anélkül, hogy időhiányba kerülne.
Erre képes az energiák átcsoportosítása.

Akik olyan mértékben képes az energiáikat átcsoportosítani, hogy azt egyetlen tevékenységnek rendeljék alá, azok az emberek kerülnek be a történelmi, sport- és kultúrtörténeti könyvek hasábjaira.