Miert jo, ha faj? Miert, jo ha faj?

Minden elöleny eseteben a leghatekonyabb tapasztalasi es tanulasi folyamat, a fajdalomra adott reakcio es emlekezet.
Ha megtanultuk, hogy valam fajdlmas volt egyszer az eletben, azzal ovatosan jatszunk vagy eppen sehogy.
De vajon nyerünk vagy veszitünk azzal, ha tudatosan kerüljük a fajdalmat?
Egyreszt nyerünk. Megpedig fajdalom-mentesseget. Es mit veszitünk?
Valojaban mindent, ami az ösztönünkön tulmutat, azaz az emberi mivoltunkat.
Hiszen az embert nem az eszközhasznalat, gondolkodas es beszed különbözteti meg es emeli ki az allatvilagbol - mint ahogyan azt tapasztalatok hijan, elmeleti sikon koborlo tudosok papirra vetettek - hanem az ösztönk tudattal törtenö felülirasa.
Nincs mas elöleny a Földön, amely kepes lenne felelmet, agressziojat, ehseget, szexualis vagyat, fajdalmat, alvasat tudattal kontrollalni vagy teljes mertekben megvaltoztatni.
A fajdalomra törtenö reakcio tehat egy ösztön - megpedig a legerösebbek közül valo - amelyet kepesek vagyunk befolyas alatt tartani, illetve elnyomni.
Azzal, ha felülemelkedünk a fajdalmon, olyan erzesvilagokba nyerhetünk betekintest, amelyekröl eddig fogalmunk sem volt. Nem a fajdalomerzet tenyere gondolok, hanem, hogy mennyire mas minösegben eljük meg a fajdalommentes idöszakokat a kesöbbiekben. Sokkal inkabb megbecsült es szebb percek, orak, napok, evek es elet var rank, mint ha nem ismertük volna meg a fajdalom vilagat.
A fajdalomerzet treningezhetö es a fajdalom valojaban edzes, amelynek letezik fizikalis, lelki es erzelmi fajtaja.
Mindharom trenirozhato, megis legtöbben csupan a fizikai fajdalmat tudjak ertelmezni magukban. Pedig a lelki es erzelmi fajdalom hosszantartobb es mellyebb zonakat erint.
A fajdalom es annak edzese hatasara az ember megtanul objektiven ertekelni, megtanulja, hogy nem serthetetlen, es megtanulja az empatiat mas fajdalmat erzö emberekkel kapcsolatban.
Az is igaz, hogy a fajdalom erösebbe tesz, de ez az erö csakis akkor ad hozza a boldogsagunkhoz, ha mas emberek fajdalmanak enyhitesere vagy megszüntetesere hasznaljuk.
A fajdalomra soha nem szabad ugy gondolni, mint a szükseges rosszra! Ugy kell kezelni, mint a johoz vezetö göröngyös ut!
Hadd fajjon!
:-)

Önertekeles, önbecsüles

Ezek olyan dolgok, amelyekröl soha nem velekedtem sehogy. Nem szerepeltek a szotaramban es barki szajabol hallottam e szavakat, fogalmam sem volt, miröl beszelnek. Mi több, idegesitettek e fogalmak körüli ocska belemagyarazasok.
Most leirom a velemenyem.
Azt hiszem, csak a fontos es erteket kepviselö eszmefuttatasok tudjak felkelteni az erdeklödesem, igy nem veletlen, hogy ezek a kreaciok elkerültek.
Most megis azert foglalkozom ezekkel, mert sok szamomra ertekes es becsülendö baratom, ismerösöm 'küzd önertekelesi es önbecsülesi problemakkal'.
Ahogy ezt le,rtam, mar tiszta is lett szamomra, hogy az evtized üzleteröl beszelünk, amely 100%-ban kitalacio.
Mert mit jelent az önertekeles? Ertekeled a tulajdonsagaidat? Mi alapjan? Milyen szempontok szerint? A tulajdonsagok skalazhatok 1-töl 5-ig, 10-ig, 100-ig vagy 1000-ig?
Lassuk be, az önertekeles egy rettenetesen szubjektiv valami, amelynek semmi konkret alapja nincsen! Csakis az kepes önertekelni magat objektiven, aki megkerdöjelezhetetlenül makulkatlan tisztasagu eletet el, es minden egyetemes es spiritualis tudas birtokaban van. İlyen ember pedig nem letezik. (Vagy ha igen, soha nem fog nyilvanossa valni.)
Ha letezne, hozza lehetne viszonyitani a többi ember erteket, de akkor sem önös modon, hanem mint egy etalonhoz kepest.
De nem am csak az önertekeles ilyen bonyolult, hanem masok ertekelese rolunk is.
Egy rolunk alkotott ertekeles eleve egy szubjekt,v önertekelessel biro alaktol szarmazik, es ö mond meg egy szubjekt,v ertekelest rolunk? Egy szubjektiv önertekelesü egyen nem kepes objektiv ertekelest adni rolam.
Korunkban, az 'önertekelesi problemaktol' szenvedök, valojaban keresik a semmit. Elhiszik, hogy van objektiv önertekeles es mindenaron meg akarjak lelni, pedig teljesen rendben van az ertekrendjük.
Önertekelesi problemaja azoknak van, akik azt gondoljak, ertekesebb tulajdonsagokkal birnak a többi embernel.
A hamis önertekeles az egyetlen önertekelesi problema!

Az önbecsüles is hasonlo kerdeseket vet fel. Mikent es mi alapjan becsülheted meg magad? Es mi ennek a jelentösege?
Az ember becsülheti az eletet, amelyet kapott, de önmagat hogyan? Becsülheti a termeszetet, amely elteti, taplalja es boldogga teszi, de önmagat nem. Becsülheti a szükebb környezetet, amelyben nap mint nap mozog, de önmagat mikent? Es becsülheti az embereket, akik egesz eleteben körülveszik, de az nem önmaga.
Vagy megis?
Az önbecsüles ket emberhez kötödö fogalom (vagy helytelen kifejezes). Ugyanis minden ember masokon keresztül becsüli önmagat.
Ha te becsülsz valakit emberi tulajdonsagaiert vagy jellemeert, bisztos lehetsz benne, hogy ö viszont fog becsülni teged. Ez egy ilyen dolog. Probald megfigyelni sajat vagy ismeröseid kapcsolatain!
Ha talalkozol egy emberrel, aki tiszteletet es megbecsülest ebreszt benned, ugyanezt fogja erezni ö is. Es ettöl a pillanattol kezdve a masok altali megbecsülesed visszaszall magadra.
A lenyeg, becsülj masokat, hogy becsülhesd önmagad!

Nekem nincsen önertekelesem es önbecsülesem, eppen azert, mert nem tudom, mi az es/vagy mert nem letezö dolgok. Buta kitalaciokra pedig nem pazarlok energiakat. Viszont van elkepzelesem, akaratom, motivaciom, hitem, kitartasom, fegyelmem, amelyek eddig mindig bevittek a celba.
Az önbecsüles fogalma is eppen arra jo, hogy hianyarol lehessen beszelni es milliardos üzlet legyen terapiak, kepzesek, tanfolyamok, könyvek, filmek formajaban.
Nem akarok szemben uszni az arral - pedig az inyemre valo - csupan barataimnak, ismeröseimnek szeretnek segiteni, ha tudok.

Ne döljetek be nehany ehes pszichiater, pszichologus es üzletember agyabol kiokoskodott kifejezesnek!

Önbecsüles = becsülni mindent, ami nem te vagy

A munka boldogít

Tudom, sokan nem értenek egyet ezzel a kijelentéssel, hiszen a többségnek a munka, saját és családi megélhetési forrás, pénzkereset, amely inkább szükséges, mintsem fakultatív választható örömteli tevékenység.
Mégis azt mondom elsősorban személyes tapasztalataim alapján, hogy munkát választani igenis érzésből kell. Ha kecsegtet a pénz és/vagy a karrier, de nem látsz a munka hangulatának világába, később kétségeid lesznek a döntésed megalapozottságában.
Bizonyára sokan dolgoztak már jól fizető cégnél, impozáns titulusban, vagy kaszálták a pénzt a vállalkozásukkal. Természetesen nekem is volt több ilyen időszakom, mégis tele voltam hiányérzettel. Egyáltalán nem éreztem boldognak magam.
Az egyik ilyen munkaköröm legjobban fizető időszaka alatt, felálltam és otthagytam a céget. Nem gondolkodtam sokat. Nem alkudtam meg magammal és a munkáltatómmal, hogy pénzért cserébe elfelejtem az életem.
Az életet választottam, vigyorral az arcomon.
Mondanom sem kell, hogy két nap múlva már vártak a következő munkával, ráadásul egy olyan helyszínen, amely gyerekkorom egyik vágya volt. Természetesen igent mondtam rá, még akkor is, ha a fizetés meg sem közelítette az előző munkahelyét. De nagyon boldog voltam.
Egy idő után naná, hogy azt is meguntam, mert a célom ott is elértem (duplán is). Ekkor beszéltem pár ismerősömmel, hogy azt tervezem, kimegyek dolgozni külföldre. Egyikük marasztalt egy olyan lehetőséggel, amelyet mindenképpen ki kellett próbálnom, mert ismeretlen területe volt az életemnek. A kondíciók itt sem okoztak orgazmust és a munka helyszíne sem, hiszen az aktív tevékenységekből irodai székbe huppantam, ahol napi rendszerességgel néztem farkasszemet a monitorral.
Egy ideig élveztem, aztán már csak a társaság miatt tartottam ki, hiszen a hangulat példátlan volt. Azt hiszem azt az időszakot visszasírjuk (persze a nevetéstől) mindannyian.
Ezek után úgy döntöttem, valóban kimegyek külföldre ösztöndíjjal. És éppen az ösztöndíj leadása előtti héten újból megkerestek ismerősök, hogy mi lenne, ha... Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de hiszen..
Aztán hatottak rám. Könnyen megtalálták a nyomógombomat, hiszen ez a szakmájuk.:-))
Belevágtam abba, ami szintén egy új világot jelentett számomra. Sokat kellett tanulnom hozzá, mire megéreztem a valódi ízét, de azt mondhatom, hogy megleltem abban is a finomságot. Sajnos túl hosszú időt töltöttem ezzel a tevékenységgel, miközben a lepergett időmet nem tudom visszapergetni.
Elbúcsúztunk és megfogadtam, hogy innentől kezdve magamnak dolgozom. Van éppen elég ötletem, amely megvalósításra vár. Van éppen elég kapcsolatom, akik segítő kezet nyújtanak, ha szükséges és társulnak, ha érdekes számukra.
A barátaim tisztában vannak azzal, hogy képtelenség egy helyhez kötni engem fél évnél tovább, ezért sok esetben nem is próbálkoznak. :-)
Gyakran előfordult és még manapság is kapható vagyok rá, hogy egy magasabb kvalifikációt igényló munkát gondolkozás nélkül eldobtam egy kétkezi munkáért. Mert szerettem és jól éreztem magam közben. És nincs ennél fontosabb.
Ha jól érzed magad, az anyagiak sem fognak elmaradni, hiszen minden munkáltató szereti a produktív embereket, amelyet előbb-utóbb anyagi megbecsülésben mutat ki. És többet érsz majd neki, mint három másik munkás, akik szenvednek a munkahelyen.
A legkedvesebb kétkezi munkám a költöztetés, bútorpakolás volt még Egerben. Egész életemben nem imádtam annyira munkát, mint azt. Buli volt az elejétől a végéig. És persze edzés is. mindez sportoló barátokkal, ismerősökkel. A legjobb időszakom volt. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy fizetést kaptam érte.
El tudod képzelni, hogy azért fizetnek neked, hogy eddzél és a barátaiddal érezd jól magad? És néha a rendezvényeken zabáld degeszre magad?
Azt hiszem, ha Egerben laknék, továbbra is azt csinálnám. Hiányoznak is a srácok nagyon (és a kilencedik emeleti versenyzongorák)..:-)
Szóval, nagyon sok keserű arcú embert látok szembe jönni. Az elégedetlenség ott ül az arcukon. De az elégedettség nem abból fakad, hogy kézbe kap valaki négyszázezer forintot és azt vesz rajta, amit akar.
Az ember az életével lehet elégedett vagy elégedetlen nem a munkájával.
Aki nem elégedett a munkájával, valószínűleg az egész életét torzan éli.
És aki ki tud teljesedni a munkában és élvezi, több, mint valószínű, hogy rendben van az élete minden téren.
Nem szabad, hogy abba a hibába essünk, hogy a munka éltet és ad megélhetést!
Adjál te életet a munkádnak, hisz a munkád minősége, hangulata éppen olyan lesz, mint amilyen te magad vagy!

Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...

A vas ereje

Talán mindannyiunknak voltak olyan momentumok az életünkben, amelyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodásmódunkat, élethez való viszonyunkat, értékrendünket.
Engem -hála a rendezőnek- tömkelegével látott el az élet meghatározó momentumokkal.
Ezek a pillanatok magányos percek, hiszen ilyenkor érinti meg leginkább lelkünket az esemény.
Tizenhét éves koromban -amikor már egy éve szorgalmasan tréningeztem választott sportomban- addig soha nem tapasztalt elszántság lett úrrá rajtam. A karácsony napjai is edzéssel teltek, mert engedélyem volt használni az akkor zárva tartó edzőtermet. Egyetlen napot sem voltam hajlandó kihagyni. Azt vallottam és vallom ma is, hogy a szervezetünk, testünk mit sem sejt a napok és ünnepek elnevezéseiről és mibenlétéről. A szervezetünknek megvan a saját ciklusa, amelyben nincs piros betűs ünnepnap.
A Szilveszter éjszaka legtöbbször azzal telt, hogy a gondolataimat rendeztem és a céljaimat vettem lajstromba. Ezen az egyetlen éjszakán képes voltam akkora motivációt felhalmozni, hogy az szinte egész évben kitartott.
Csak akkor tudtam lefeküdtem aludni, amikor úgy éreztem teljesen végeztem a tervezéssel. Lefekvés után, még legalább egy órát gondoltam a célok elérésének pillanatára. Vajon mit érzek majd akkor? És, hogy reagálok majd a szituációra?
Ezekkel a gondolatokkal ringattam álomba magam.
Ezek a gondolatok már Újév első óráit múlatták.
Újévkor soha nem tudtam sokáig aludni, hiszen az első naptól élt bennem a tettvágy, mert ebben az évben is csupán 365 nap áll a rendelkezésemre, ami nagyon kevés a sok-sok tervem megvalósításához. Legtöbbször sétával vagy futással indítottam ezt a napot. Arra gondoltam, hogy ha az Újévet fegyelmezetten tudom megélni, akkor a többi napot sokkal könnyebben abszolválom.
Újévkor az edzőterem zárva volt, de természetesen nekem nem volt vesztegetni való napom, ezért siettem edzeni. Akkor még magnókazettáról összeválogattam azokat a számokat, amelyek hatására még többet tudtam kihozni magamból, és nekiláttam az edzésnek egyedül. Az újévi edzések hosszabbak voltak az átlagosnál, mert fokozott koncentráció igényeltek. Ilyenkor vettem elő a legnehezebb gyakorlatokat, és a fájdalomküszöbön túl próbáltam teljesíteni minden sorozatot. Ehhez kellett a magány.
Az egyik "mumus" gyakorlatomnak a guggolás számított. Mindig félve kezdtem neki, mert borzasztó gyengék voltak a lábaim és tüdővel sem bírtam.
Talán a második sorozatnál tartottam, amikor nekitámaszkodtam az állványon pihenő, súlyokkal megrakott rúdnak. Belenéztem a tükörbe, és valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem sírni. Soha nem volt ilyen azelőtt. Nem érdekelt az ünnep, sem a hóesés, még a finom ételek sem. Egy dolog érdekelt, hogy ott edzhessek a teremben. És mégis álltam a tükör előtt a súlyra támaszkodva, és folytak a könnyeim. Csak néztem a tükörben, hogy mi történik. Talán ez egy reakció volt arra, hogy ennél többet nem tehetek, de bennem volt a többlet akarás. És éppen egy olyan gyakorlatnál történt ez, amelyet egyáltalán nem szívleltem. Ne szépítsünk, ki nem állhattam.
Eltelt pár perc. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom és már koncentráltan ballagtam vissza a terembe.
Odaléptem a súlyhoz, rátettem a kezem. Külön a tárcsákra és a rúdra is. Éreztük egymást, szinte beszélgettünk -ettől a pillanattól vagyok tisztelettel a tárgyak iránt is, nem csak az élőlények iránt.
Beálltam a súly alá, kiemeltem és elkezdtem guggolni. Addig csináltam, amíg bírtam. Aztán jött a következő sorozat, majd az azt követő, és így tovább. Nem számoltam semmit, addig csináltam, amíg örömet okozott. Aztán azon túl is. Szinte nevetve guggoltam, örültem gyakorlat közben, annak is ha fáj. A pihenőidőben teljesen feldobott állapotban voltam és alig vártam, hogy ismét nyakamban legyen a súly.
Amikor végeztem, megdöbbenve láttam, hogy több mint egy órán át guggoltam.
Ettől az naptól, ettől az edzéstől számítva a guggolás lett a kedvenc súlyzós gyakorlatom. Ha csupán egyetlen gyakorlatra lenne lehetőségem egy edzés alkalmával, biztosan ezt választanám.

Úgy érzem, ez volt életemben az a pillanat, amikor megtanultam önszántamból eljutni addig a pontig, amit ha túllépek, nagyon sok boldog pillanatot kapok az élettől. Ha viszont nem lépem át, örök veszteglés lehet az életem.
Átléptem.
És ez a lépés megtanított továbblépni minden nehéz vagy lehetetlen szituációban. És az életben is rendre tovább léptem. Abban is, amit nem szerettem. Éppen azért, hogy más aspektusból is lássam és talán megszeretem, akárcsak a guggolást.
Bejött. Mindennel.
Ettől a naptól elhatároztam, hogy soha semmit nem adok fel az életben. Tart, ameddig tart az elérése, de nem adom fel. Akár egész életemben is ott lehet a céljaim között fejben vagy papíron, de soha-soha ki nem törlöm. Mert bármikor jöhet a pillanat, amikor átléphetem a határt.

Tisztában vagyok vele, hogy annyi célom van, amennyi egy ember életébe nem fér bele.
De azzal is tisztában voltam, hogy utálok és nem tudok súllyal guggolni.
Egy sorozatnak akkor van vége, ha csattan a súly az állványon, nem pedig amikor elkezdjük a gyakorlatot. Sokaknak már akkor vége van, amikor még ki sem vették a súlyt, mert előre eldöntik, mennyit csinálnak, miközben lehet, hogy dupla annyira is képesek lennének.
Az élet ugyanilyen. Megállnak az emberek a felénél, mint amennyire képesek.

A vas ereje mindenkiben benne van, csak fel kell tudni szabadítani.

Az elveszett totem

Azt hiszem, a világon minden ember rendelkezik totemekkel, de legalább egy olyan tárggyal, amelyet mindig nagyon közel kell tudnia magához, különben rossz érzései lesznek.
Természetesen nekem is van/vannak/voltak/és talán lesznek is ilyen tárgyaim.
A személyes totem az ember érzelmi, spirituális életének és emlékeinek tárgyban összesűrített jelképe.
Az én személyes totemem egy bőrnyaklánc volt, amelyet két héttel ezelőtt veszítettem el. A nyakláncon három "medál" függött. Mindhárom különböző, de meghatározó dolgokat képviselt az életemből.
A legrégebbi egy szaruból készült kard medál volt, amelyet még anno, egy balatoni családi nyaralás alkalmával vásároltunk nagyjából 22 éve. Akkor is azért esett a választásom arra a medálra, mert már gyermekkoromban is vonzott a kardforgatás.
A másik elveszett totemem egy ezüst fülbevaló, amelyet közel tíz éve kaptam az igaz barátomtól, aki be is "építette" azt saját kezűleg a fülembe anno. A megismerkedésünk és a barátságunk egy nagyszerű időszakot jelentett az életemben.
A harmadik totem egy tevecsont nyaklánc darabja, amelyet Jordániából hurcoltam haza magammal. Ez képviselte és testesítette meg számomra a közel-keleti kultúra iránt érzett szimpátiámat.
Mindegyik tárgyban külön-külön is hihetetlen emlékek, élmények és energiák rejtőztek, és bármikor ránéztem, problémamentes lettem.
De mindhárom a Földközi-tenger részévé vált egy intenzív hullámfürdő alkalmával. Jól esett birkózni a természettel, és közben nem érdekelt semmi más. Még az sem, amire máskor mindig ügyeltem.
Talán ennek így kellett lennie.
Nem kell, és nem is szabad, hogy az ember élete tárgyaktól függjön!
A gyermekkoromra és a családdal töltött időre továbbra is örömmel és jó szívvel gondolok vissza. A barátom, most is és életem hátra levő idejében is barátom marad, akár megvan az a fülbevaló, akár nincs. Az aprólékosan kidolgozott tevecsont karika pedig nem erősíti meg még jobban a keleti kultúra iránti érzéseimet.
Megy ez nekem totemek nélkül is!
Akkor hát miért ragaszkodunk a tárgyakhoz?!
Talán mert egy boldogabb, szebb időszakra emlékeztetnek?
Talán igen.
De egy biztos, ha képes vagyok a totemeimet fejben tartani, akkor nincs szükségem a tárgyakra.
És ameddig a gyerekkoromat élem - mert még ma is azt élem - a barátom barátom marad és más kultúrákat kedvelek, addig boldog vagyok. Akár van nyakláncom, akár nincs.

A totemeim odaadtam a Földközi-tengernek, hogy bepillantást nyerhessen az életembe...

Viszont létezik még egy totemem, amit senki és semmi nem fog elvenni tőlem, és csak annak adom oda, akinek úgy érzem odaadható.
Az életem.

Egyetlen kívánság

Egy barátommal arról beszélgettünk, ki mit kívánna, ha lehetőség adódna egyetlen kívánsága teljesülésére.
Ő azt mondta, kívánna egy olyan pénztárcát, amit akárhányszor kinyit, mindig kétszázezer forint lenne benne. Megértem, mert egy-két nap nyitogatással bármit megvásárolhat a világon, aminek pénzben kifejezhető ára van. És sajnos pénzben egyre több minden kifejezhető...
Én akkor nem tudtam mit mondani, mert éreztem, ez nem egyszerű dolog, de azt is tudtam, nem kellene túlkombinálni. Aztán elfeledtük a kérdést és folytatódott a nap.
Lám, most ez ismét eszembe jutott.
Azért nehéz erre válaszolni, mert az ember annyi mindent szeretne közösségeknek, családnak, önmagának, a Földnek, hogy nem a konkrét tényszerű kívánságon gondolkodik, sokkal inkább azon, kinek, minek kívánjon.
Most, amikor írom ezeket a sorokat, még mindig nem tudom a kívánságom. Azt ellenben tudom, mit nem kívánnék. Nincs szükségem korlátlan pénzmennyiségre és örök életre sem. Ez maradjon a programozók eszköze a konzoljátékok fejlesztésénél.
Az igényeket meghaladó pénzmennyiség csak a bajt hozza magával és az örök élet is több keserűséget kínál, mint örömöt.
Na de éppen itt a legnagyobb probléma! Minden kívánságot az ember legelőször saját érdekből vizsgálja meg. Boldog leszek-e én ettől? Pedig az ember egyedül soha nem tud boldog lenni egy gondoktól terhes világban, boldogtalan közösségben és tönkretett természetben.
A kulcs tehát nem az énben, hanem a miben, vagy a mindenben rejlik.
Elképzelhető, hogy bizonyos körülmények között a kívánságom nagyon is énközpontú lenne, mint például egy pohár vjz a négy napos sivatagi gyaloglásban. Vagy hajótöröttként egy talpalatnyi föld, ahol legalább egy árnyékot adó pálmafa árválkodik.
Viszont más a helyzet akkor, ha relatív kiegyensúlyozott életet él az ember. Ebben az esetben nagyobb volumenben gondolkozik az illető.
Olyan dolog jár a fejében, amelynek hatása globális, érvénye pedig kihat az elkövetkezendő időkre.
Viszont ez már akkora felelősség, amely egyetlen ember vállán nyugodva komoly aggodalomra adhat okot. Szüntelen kérdések tucatjai merülnek fel, mi lesz akkor ezzel, mi lesz akkor azzal, vajon jó-e így nekik, stb.
Nehéz...

De azt hiszem megszületett a kívánságom.
Azt kívánnám, hogy mindaz a tudás, tapasztalat, képesség és készség, amely az emberi fajban az eddig eltelt idő során felhalmozódott, legyen meg bennem. Sót mindenkiben. Ugyan is ekkor tisztán látnánk a jövőnket, mi több más jövőt alkotnánk, amely szebb, élhetőbb, boldogabb, nem csak az emberek számára, hanem minden élőlénynek. Még az időben sem kellene visszamennünk, hogy egyensúlyt teremtsünk.
Ha az egyén tudná mindazt, amit nem tud, teljesen más világrend és értékrend uralkodna. A tökéletes, biztonságos, egészséges, toleráns időszakot élnénk, ahol a pénz nemlétező fogalom, a természet az életterünk, az energiaellátásunk, táplálkozásunk bőséges, életünk vidám, tudatos és egészséges.
Mert ha egészségben, boldogságban és bőségben él az ember, minek a pénz?
Talán olyan dolgokra, mint az Avon rúzs, Dolce Gabbana pulcsi, Nike cipő, Ferrari, plüss szőnyegpadló, stb.? Ezektől nem leszünk sem boldogabbak, sem jobban tápláltak, sem egészségesebbek. Sőt!
Ezek arra jók, hogy elcseréljük a többlet pénzünket sok bugyuta fölösleges kacatra, amelyeket később megununk, kidobunk, elfeledünk.
De a boldogságot soha nem lehet elfeledni. A kirobbanó egészséget szintén nem lehet feledni, mint ahogy azt sem, milyen ezeknek a hiánya.
Tehát, ha egyet kívánnék, tudást kérnék mindenkinek. Az összes tudást, ami létezik e Földön.

Kíváncsi lettem. Te mit kívánnál?