Nem marad más, "csak" a szó...

Őszinte csodálattal és már-már szemtelenül bámulva szoktam figyelni azokat az idős házaspárokat, akik egyként andalognak lelküket dédelgető, felemelő helyszíneken.
Környezetüket, fiatalokat megszégyenítő romantika hatja át, és meglett koruk ellenére izzik bennük valami, amelyet nagyon sok korombeli még hírből sem ismer.
Gyakran megfogalmazódott bennem a kérdés e példákat látva, miként élhet le egy pár harmonikusan együtt egy életet úgy, hogy megőszülve, ráncokkal érlelve, valószínűleg nyavalyákkal kínozva, rigolyáktól sem mentesítve csillogjon a szemük egymás társaságában.
Őszintén szólva mindig szép és társas öregkorra vágytam és eképpen látom magam a nem túl távoli jövőben, néhány évtized múlva.
De hogyan lehetséges megélni ezt az élményt? Mi kell hozzá? Mi a titok?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A nagy keresgetés közepette, úgy döntöttem, beszélgetni fogok azokkal az idős emberekkel, akiket utamba sodor a sors, de egyébként nem beszélgetnék velük.
A sors úgy sodorta az utamba ezeket a csodálatra méltó idős embereket, hogy egyszerűen odamentem beszélgetni hozzájuk. (Az ember saját maga alakítja sorsát :-D.)
Soha egyetlen pártól vagy egyedülálló idős embertől nem kérdeztem konkrétan, mit kell tenni ahhoz, hogy ebben a korban is égjen a tűz. Csak beszélgettünk. Legtöbbször az ő életükről. Hallgattam a történeteket, az életutakat, a tanulságokat, a jópofa eseteket és a drámákat egyazon érdeklődéssel.
Természetesen beszéltek a kapcsolatukról is, férjről, feleségről, udvarlókról, szeretőkről, magányról és a családról is.
A megannyi beszélgetésből és az arcukra rajzolódó érzelmek táncából egybehangzó következtetéseket tudtam levonni.
A legfontosabb egymáshoz fűződő érzés és kötödés nem a szerelem, hanem a tisztelet és elkötelezettség. E két ismérv szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne érezze magát idős korában házastársként egyedül.
Ezek az ismérvek a keleti kultúrákban alapvetően a házasság első számú kritériumai, azután következhet minden más.
A kölcsönös tisztelet egy életre szól és egy életen keresztül tartható. A szerelem, biológiánknál/biokémiánknál fogva nem.
Ez tehát a kulcs a mindhalálig boldogsághoz?! Valószínűleg igen. Ehhez természetesen az kell, hogy tudjuk a másikat tisztelni és tudjunk valamiért elkötelezetté válni iránta. Ha ezek kiváltó okait megleljük, garantált a 75 éves korban kéz a kézben séta.
Van még valami, ami szöget ütött a fejembe. A boldog idős párok olyasmit csinálnak, amelyet a boldogtalan párok nem. Ez pedig a beszélgetés.
A boldog párok mindig beszélgetnek (amelynek természetesen része a vita is).
És ekkor ért a felismerés, hogy minden párkapcsolatban eljön egyszer az az időszak, amikor nem marad már semmi más egymásból, csak a beszélgetés. Csak a szó.
Legyen bármekkora nagy a család, előbb-utóbb minden gyerkőc "kirepül" és saját életét éli majd. A nagy ház kiürül, a pár kisebbe költözik, elkerülhetetlenül közelebb kerülnek egymáshoz. Talán olyan közel, amilyen közel eddig még soha sem voltak. És ekkor nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.
És ha a kapcsolatuk során nem tudtak beszélgetni őszintén, tisztán és komfortosan, akkor ez az időszak gyilkos lesz mindkettőjük számára. Ellenséges, házsártos, veszekedős, sértődős emberek kellemetlen végjátéka köszönt rájuk.
Viszont, ha a szót értéken kezelték kapcsolatuk egésze során, gyönyörű, szerelmes öregkort élnek át.
És bizony nem mindegy, hogy milyen szájízzel élünk le még 2-3 évtizedet, illetve hagyjuk itt ezt a világot! Elkeseredetten menekülve és megkönnyebbülve, vagy szeretetteljes szívvel, mosolyogva, szerencsésnek érezve magunkat, hogy élhettünk.

Talán ez életünk legnehezebb házi feladata. Felismerni, megtanulni és betartani a meghatározó elemeket az élethosszig tartó boldogsághoz, sem mint beleesni a pillanatnyi csáberők kínálta intenzív érzések felszínes vermébe.

A jövőt mindenki ma kezdi építeni. Lehet csodás sportkarriered és lehetsz ünnepelt művész. Lehet, hogy gazdagságod magaslatokba repít a többiekhez képest és élhetsz minden nap a boldog mának, de egyszer eljön a pillanat, amikor mindezekből nem marad semmi. A karrier elmúlik mert kiöregszel és jönnek a fiatalabbak, jobbak, ügyesebbek. A pénz elfogy vagy értéktelenné válik számodra és a mára már csak úgy gondolsz, mikor lesz már holnap.
És nem marad más "csak" a szó, ami akkor a mindent jelenti majd...

A vas ereje

Talán mindannyiunknak voltak olyan momentumok az életünkben, amelyek gyökeresen megváltoztatták gondolkodásmódunkat, élethez való viszonyunkat, értékrendünket.
Engem -hála a rendezőnek- tömkelegével látott el az élet meghatározó momentumokkal.
Ezek a pillanatok magányos percek, hiszen ilyenkor érinti meg leginkább lelkünket az esemény.
Tizenhét éves koromban -amikor már egy éve szorgalmasan tréningeztem választott sportomban- addig soha nem tapasztalt elszántság lett úrrá rajtam. A karácsony napjai is edzéssel teltek, mert engedélyem volt használni az akkor zárva tartó edzőtermet. Egyetlen napot sem voltam hajlandó kihagyni. Azt vallottam és vallom ma is, hogy a szervezetünk, testünk mit sem sejt a napok és ünnepek elnevezéseiről és mibenlétéről. A szervezetünknek megvan a saját ciklusa, amelyben nincs piros betűs ünnepnap.
A Szilveszter éjszaka legtöbbször azzal telt, hogy a gondolataimat rendeztem és a céljaimat vettem lajstromba. Ezen az egyetlen éjszakán képes voltam akkora motivációt felhalmozni, hogy az szinte egész évben kitartott.
Csak akkor tudtam lefeküdtem aludni, amikor úgy éreztem teljesen végeztem a tervezéssel. Lefekvés után, még legalább egy órát gondoltam a célok elérésének pillanatára. Vajon mit érzek majd akkor? És, hogy reagálok majd a szituációra?
Ezekkel a gondolatokkal ringattam álomba magam.
Ezek a gondolatok már Újév első óráit múlatták.
Újévkor soha nem tudtam sokáig aludni, hiszen az első naptól élt bennem a tettvágy, mert ebben az évben is csupán 365 nap áll a rendelkezésemre, ami nagyon kevés a sok-sok tervem megvalósításához. Legtöbbször sétával vagy futással indítottam ezt a napot. Arra gondoltam, hogy ha az Újévet fegyelmezetten tudom megélni, akkor a többi napot sokkal könnyebben abszolválom.
Újévkor az edzőterem zárva volt, de természetesen nekem nem volt vesztegetni való napom, ezért siettem edzeni. Akkor még magnókazettáról összeválogattam azokat a számokat, amelyek hatására még többet tudtam kihozni magamból, és nekiláttam az edzésnek egyedül. Az újévi edzések hosszabbak voltak az átlagosnál, mert fokozott koncentráció igényeltek. Ilyenkor vettem elő a legnehezebb gyakorlatokat, és a fájdalomküszöbön túl próbáltam teljesíteni minden sorozatot. Ehhez kellett a magány.
Az egyik "mumus" gyakorlatomnak a guggolás számított. Mindig félve kezdtem neki, mert borzasztó gyengék voltak a lábaim és tüdővel sem bírtam.
Talán a második sorozatnál tartottam, amikor nekitámaszkodtam az állványon pihenő, súlyokkal megrakott rúdnak. Belenéztem a tükörbe, és valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem sírni. Soha nem volt ilyen azelőtt. Nem érdekelt az ünnep, sem a hóesés, még a finom ételek sem. Egy dolog érdekelt, hogy ott edzhessek a teremben. És mégis álltam a tükör előtt a súlyra támaszkodva, és folytak a könnyeim. Csak néztem a tükörben, hogy mi történik. Talán ez egy reakció volt arra, hogy ennél többet nem tehetek, de bennem volt a többlet akarás. És éppen egy olyan gyakorlatnál történt ez, amelyet egyáltalán nem szívleltem. Ne szépítsünk, ki nem állhattam.
Eltelt pár perc. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom és már koncentráltan ballagtam vissza a terembe.
Odaléptem a súlyhoz, rátettem a kezem. Külön a tárcsákra és a rúdra is. Éreztük egymást, szinte beszélgettünk -ettől a pillanattól vagyok tisztelettel a tárgyak iránt is, nem csak az élőlények iránt.
Beálltam a súly alá, kiemeltem és elkezdtem guggolni. Addig csináltam, amíg bírtam. Aztán jött a következő sorozat, majd az azt követő, és így tovább. Nem számoltam semmit, addig csináltam, amíg örömet okozott. Aztán azon túl is. Szinte nevetve guggoltam, örültem gyakorlat közben, annak is ha fáj. A pihenőidőben teljesen feldobott állapotban voltam és alig vártam, hogy ismét nyakamban legyen a súly.
Amikor végeztem, megdöbbenve láttam, hogy több mint egy órán át guggoltam.
Ettől az naptól, ettől az edzéstől számítva a guggolás lett a kedvenc súlyzós gyakorlatom. Ha csupán egyetlen gyakorlatra lenne lehetőségem egy edzés alkalmával, biztosan ezt választanám.

Úgy érzem, ez volt életemben az a pillanat, amikor megtanultam önszántamból eljutni addig a pontig, amit ha túllépek, nagyon sok boldog pillanatot kapok az élettől. Ha viszont nem lépem át, örök veszteglés lehet az életem.
Átléptem.
És ez a lépés megtanított továbblépni minden nehéz vagy lehetetlen szituációban. És az életben is rendre tovább léptem. Abban is, amit nem szerettem. Éppen azért, hogy más aspektusból is lássam és talán megszeretem, akárcsak a guggolást.
Bejött. Mindennel.
Ettől a naptól elhatároztam, hogy soha semmit nem adok fel az életben. Tart, ameddig tart az elérése, de nem adom fel. Akár egész életemben is ott lehet a céljaim között fejben vagy papíron, de soha-soha ki nem törlöm. Mert bármikor jöhet a pillanat, amikor átléphetem a határt.

Tisztában vagyok vele, hogy annyi célom van, amennyi egy ember életébe nem fér bele.
De azzal is tisztában voltam, hogy utálok és nem tudok súllyal guggolni.
Egy sorozatnak akkor van vége, ha csattan a súly az állványon, nem pedig amikor elkezdjük a gyakorlatot. Sokaknak már akkor vége van, amikor még ki sem vették a súlyt, mert előre eldöntik, mennyit csinálnak, miközben lehet, hogy dupla annyira is képesek lennének.
Az élet ugyanilyen. Megállnak az emberek a felénél, mint amennyire képesek.

A vas ereje mindenkiben benne van, csak fel kell tudni szabadítani.