Kapcsolat

(Tíz évvel ezelőtt kaptam egy feladatot. Írjak bármilyen műfajban Jókai Mór utolsó budapesti  lakásáról és éveiről. Ezt Jókai idézetekkel és aköré épülő történettel oldottam meg.)


Az arany ember szomszédságában

Piciny gyermek voltam, amikor szüleimmel Pestre költöztünk. Abba a házba, ahol találkoztam apámnál is atyáskodóbb apámmal, bátyámnál is testvériesebb bátyámmal, tanáromnál is okítóbb tanárommal és barátomnál is őszintébb barátommal. Ő volt Jókai Mór, a második emeletről.

Jobbára nem is emlékeztem a költözés időszakára, később mesélték el szüleim, mily kiváltságosnak érezték magukat Jókai Mór, hazánk legnagyszerűbb írója alsó szomszédságában.

Rögtön az első találkozásunk meghatározó és mély nyomokat hagyó eseménynek bizonyult, mindkettőnk számára. Éppen a karácsonyi ajándékomat megtestesítő futball labdát rugdostam a házunk kapujához, amikor megjelent a szomszéd, kezében fekete bőrtáskával. Mielőtt érzékeltem volna a kabátos alakot, már elrúgtam a labdát és nem tudtam semmi egyebet tenni, mint nézni a történtek sodrását. Az úr táskát eltalálta a labda, ami kirepült Jókai kezéből. Az író csak mosolygott, felvette táskáját a földről és a következőket mormolta a fülembe: „Nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudná venni”. Felegyenesedett, köszönésképpen megemelte kalapját, majd komótosan a dolgára indult. Akkor apám a fülemnél fogva ráncigált fel az emeletre. Nem értettem, miért kapok ilyen szigorú büntetést, hiszen rúgtam már le kalapot is a járókelők fejéről, mégsem büntetett meg, sőt ő is nevetett rajta. Ekkor mondta el apám, kivel is lakunk egy házban. Sírva fakadtam. Talán a szégyentől, talán a szomszéd hírességétől, talán a büntetéstől.

Később, ahogyan cseperedtem, nagyon jól összebarátkoztunk az íróval. Rendszeresen feljártam hozzá, s ő teával fogadott, majd nagyokat beszélgettünk és mindenfélét játszottunk, mókáztunk. Legtöbbször már az sem zavarta, ha akkor toppantam be a dolgozószobájába, amikor épen magába mélyedve írt, pedig ilyenkor senkivel nem szokott beszélgetni. Nagyon tetszettek a mozdulatai tollforgatás közben, szerettem a papírlap karcos hangját és a tinta fanyar, tömény illatát. Néha csak némán ültem a sarokban heverő pamlagon és meredt tekintettel bámultam órák hosszat, ahogyan dolgozik. Elvétve szeme sarkából rám pillantott, talán ellenőrzésképpen, vajon figyelem-e. Megkérdezte tőlem, szeretnék-e író lenni. Nem jött ki hang a torkomon, így igenlően bólogattam. Azt mondta, nagyon sokat kell majd írnom, még többet olvasnom, valamint szeretnem kell az írást és az embereket, akiknek írok. Azzal köszönt el, hogy: „Az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen ahol nem vetették”.

Telt-múlt az idő és beszélgetéseink alkalmával egyre többet foglalkoztunk az iskolával. Számos dologban tudott nekem segíteni. Irodalomból, nyelvtanból és történelemből jó osztályzatokat kaptam, amit neki is köszönhettem. Már-már több időt töltöttem nála, mint a szüleimnél, a saját lakásunkban. Egyszer azt is elmondtam neki, hogy a barátaimnak vélt osztálytársaim elvették az iskolatáskámat és rugdosták az utcán. Erre ő azt felelte: „Titkos írás az arc, de annál, aki kulcsát bírja, nyitott könyv”. Nem teljesen értettem, így elmagyarázta, hogy hiába töltök naponta több órát az osztálytársaimmal, valójában nem ismerem őket.

Már kamaszkorom közepén jártam, amikor országgyűlési képviselőjelöltként elhívott magával vidékre, mondván Eger szép és dicső város, azt nekem is látnom kell. A nyári melegben különvonattal érkeztünk meg az egri pályaudvarra. Virágözön fogadott, majd hintóval a főtérre vittek bennünket. Úgy éreztem, a pompa 

nekem is szól, pedig tudtam, a szomszédomat ünneplik. Hazafelé a vonaton ülve őszintén beszélgettünk és elmeséltem neki, hogy szerelmes vagyok egy lányba, de ő azt hiszem mást szeret. Egy sokat sejtető mosoly jelent meg az arcán, emlékek ébredését jelezvén, majd a következőket mondta: „A szerelemnek még a bolondsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófusok minden tudománya”.

Szerelmes időszakomat éltem és én minden gondolatomat megosztottam vele. Akkoriban nem értettem meg teljesen mondanivalóinak jelentőségét, értékét és hasznát, de mind egy szálig leíratta velem, mondván hasznát fogom még venni az életben.

Egy időszakban nagyon leromlott a tanulmányi átlagom a lányokkal töltött idő miatt. Erre azt tanácsolta nekem: „A test edzése a leghathatósabb védelem egy ifjú férfira nézve a szerelem és a bujaság csábító démona ellen”. Ekkor kóstoltam bele az ökölvívásba, amiben később hazai bajnokságokat nyertem és ő néhány mérkőzésemen az első sorból drukkolt nekem. Erősödtem testben és lélekben, amit szintúgy, mint megannyi mást is, Jókainak köszönhettem. Egy alkalommal azonban hatalmas szerelmi csalódás ért és könyörögtem a lánynak, hogy ne hagyjon el. A kedvenc szomszédom morcosan csóválta a fejét és figyelmeztetett: „A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani”. Megvolt a lecke, innentől kezdve nem voltak szerelmi problémáim.

Rengeteg vidám és hasznos órát töltöttünk együtt, mígnem 1904 május ötödikén a reggeli órákban, amikor felmentem hozzá azt mondta, ma ne zavarjam, mert rengeteg dolgot helyére kell tennie a fejében. Délután nagy nyüzsgésre lettem figyelmes. Felszaladtam hozzá és megdöbbenve láttam, hogy mindenki az ágyát állja körül, míg ő mozdulatlan fekszik, tompa tekintettel. Az éjjeli szekrényén egy cetli árválkodott rövid szöveggel: „Comsummatum est!”, azaz befejeztetett.

Nem köszönt el, pedig tudta, hogy elmegy. Talán hiszi, hogy találkozhatunk még. És én is hiszem, mert ő nem csupán a legnagyobb magyar író volt, hanem apám helyett apám, bátyám helyett bátyám, tanárom helyett tanárom és barátom helyett barátom.

Ő volt Jókai Mór, a második emeletről.

2004.

"Egész életemben egy ilyen kalandra vágytam"

(Emlékeztek még az RTL Klub "Survivor" című túlélő showjára? Szerepelt benne egy lány, akit Annának hívtak. Ő most a TV2 "Rising Star" című tehetségkutató műsorának egyik zsűrije. Születésnapja alkalmából idézem fel és teszem közzé teljes eredeti tartalmában a 10 évvel ezelőtti interjút, Anna születésnapja alkalmából.
Remélem, tudok néhány kellemes pillanatot szerezni neki, titeket pedig meg tudlak lepni egy kis nosztalgiával és bulvártitkokkal.)

Anna, aki csak nyert a Survivor-el

Visszafogott, énközpontúságot nélkülöző, nőies jelenség, akit visznek magával a sziget eseményei. Mondhatnám, hogy nem sok mindennel kelti fel magára a figyelmet. Így ismertük meg Pásztor Annát, a Survivor 2. túlélőjét. Anna bizony nem ugyanaz a teremtés, akit milliók láthattak a képernyőn keresztül. Ő teljesen más. Összetettebb személyiségű, ám mégis egyszerűbben gondolkodó egyéniség. Csúnyán "rászedett" bennünket, de kívánom mindenkinek, hogy beszélgessen el vele, mert egy világot nyit meg az ember előtt.

 

-A képernyőn vékonyabbnak tűntél. Mennyit fogytál a szigeten?

-Nyolc kilót fogytam, de már visszanyertem az emberi formámat.

-Elnyüstölt kérdés, de valóban nehezebb volt a túlélés, mint ahogyan tervezted?

-Igen. Ezt azért nehéz megérteni, mert a tévében egyáltalán nem jöttek át a nehéz körülmények és az eseményeket sem közvetítették mindig. A legnagyobb problémát az élelem megszerzése okozta, de számos olyan momentum nehezítette a helyzetet, amit nagyon nehezen tudtunk kezelni.

-Mire gondolsz?

-A felépített hajlékunkat elárasztotta a trópusi eső következtében feltörő talajvíz, ami hozta magával a "mellékhelyiségünk" tartalmát. Sok problémánk adódott a rovarokkal és kígyókkal is. Nem egyszer találkoztunk a sátorban hívatlan vendégekkel. Ez azért tűnt kockázatosnak, mert orvos nem volt a szigeten. Ha bármiféle csípés vagy marás ért minket, másfél órás hajóútra kellett készülnünk, amit nehezen éltünk volna túl.

-Volt rá precedens?

-Rovarcsípéseket elszenvedtünk, többek között én is. A játék vége felé beleültem egy százlábúba, amelynek halálos mérge van. Amikor hazajöttem utánanéztem és valóban halálos. Egy helybéli elmagyarázta akkor, hogy nem tudunk mit csinálni, tizenöt perc múlva kiderül, hogy életben maradok-e vagy meghalok. Ott álltam a vízben és vártam, mi lesz velem. A kamera ott járt körülöttem és én csak annyit kérdeztem, "le fogjátok filmezni, amint meghalok?". Erre azt a választ kaptam, hogy értsem meg, nekik ez a dolguk. De volt egy másik veszélyforrás is, amit nem ismernek a tévénézők. Tudni kell, hogy a Survivor-t Dominikán, egy lakatlan szigeten játszottuk, ami egy nemzeti park. Viszont azt is érdemes tudni, hogy ebben a térségben a drogkereskedelem eléggé jelentős üzletág. Több alkalommal láttunk kábítószer kereskedőket teljes fegyverzetben. Megesett az is, hogy kirabolták a stábot, komoly anyagi kárt okozva ezzel. Persze mi utánuk eredtünk, de kérdem én, mi lett volna, ha szembetalálkozunk velük. A legyengült szigetlakók, a fegyveres rablók ellen. Nehezítette még a játékot a rengeteg sérülés. Hála istennek én nem szenvedtem semmiféle balesetet, de egy-egy seb elfertőződésébe szintén bele lehetett volna halni. Egyébként aláírtunk egy szerződést, amelybe leírták, hogy saját felelősségünkre veszünk részt a játékban és akár a halállal is szembe kell néznünk.

-Ez komoly?

-Persze. A következő űrlap a végrendeletről szólt.

-Hogyan oldottátok meg a táplálkozást?

-Ez volt a legnehezebb próbatétel. Kaptunk ugyan némi konzervet, de az arra sem lett volna elég, hogy ne haljunk éhen. Teljes mértékben magunknak kellett gondoskodni az ételről. Egy idő után úgy döntöttem, hogy kockáztatok. Mivel tudok spanyolul, nem okozott problémát számomra kapcsolatba lépni a helyiekkel. Odamerészkedtem az egyik környékbeli hajó kapitányához, akik felszereléseket szállítottak és őriztek, és megkérdeztem, vállalják-e, hogy hitelbe hoznak egy kevés élelmet nekünk. Kis gondolkozás után beleegyezett a hajós, így ha nem is sok, de lett némi élelmünk. Mi megígértük neki, hogy ha hazajövünk, akkor átutaljuk neki a pénzt.

-Fizettetek?

-Igen. Én és ha jól tudom, Dávid is, de rajtunk kívül senki más.

-Milyen indíttatásból vágtál bele ebbe a kalandba?

-Én tizenegy évet éltem külföldön, szinte minden felé, de ez az igazi vadon kaland még hiányzott az életemből. A vágy vitt ki és a kaland. Az élményre éheztem.

-Ez a kalandos Anna nem igazán jött át a képernyőn.

-A stáb naponta csupán három órát volt kint forgatni. Abban a három órában kellett karakterizálni magunkat. Olyan figurát játszottam, akinek esélye lehet arra, hogy végig a szigeten maradjon.

-Ezek szerint tudatos viselkedési formákat öltöttél fel?

-Persze. Mindenki. De ez másként nem is működött volna. Én mielőtt jelentkeztem a játékra, végignéztem az összes eddigi Survivor versenyt, amit rendeztek a világon. Megnéztem, milyen tulajdonságokkal és karakterrel lehet bent maradni és már a válogatáson is játszottam.

-Ez már szembetűnt nekem, hogy nem az vagy, akit a Survivor-ben megismerhettünk. Milyen vagy valójában?

-Én vezető típus vagyok. Szeretek szervezni, koordinálni, pörögni. Szeretem az eseményeket átélni és előidézni is. Viszont ilyen személyiségjegyekkel nem lehet sokáig bent maradni a játékban. Aki erős vagy erősnek mutatkozik, azt kiszavazzák. Ezért kellett egy lányosabb formációt választanom.

-Nem volt nehéz nőnek lenni a szigeten?

-De, nagyon! Viszont arra a napi három órára el tudtam vállalni. A nap többi részében teljesen önmagam lehettem, csak azt a tévénézők nem láthatták. Egyébként rengeteg dologról maradt le a tévé, amelyek meghatározó események lehettek volna, akár a végkimenetel szempontjából is.

-A szigeten tudtuk meg, hogy énekelsz. Ezt hobbiszerűen műveled vagy professzionálisan?

-Már nagyon régóta rappelek, táncolok és koreografálok. Több, mint húsz együttesben működtem eddig közre a világ minden táján és most saját formációnk is van, ami "Anna and the Barbies" névre hallgat, illetve énekelek a "Balkán Fanatik" nevű együttesben is.

-Mit gondolsz, segíthet a zenei pályán a Survivor?

-A népszerűség szempontjából mindenképpen. Talán többen megismerhetik a zenénket, talán kíváncsiak lesznek arra, hogy és miről énekel a Survivor Anna. Viszont nincsenek túlzó reményeim, hogy kiadók fognak sorban állni az ajtónk előtt. Mi rétegzenét játszunk, sajátos zenei elemekkel és dalokkal. De pont ezért érdekes, mert más, mint a többi.

-Élőben lehet titeket látni?

-Igen a Moulin Rouge-ban lesz december 29-én egy egész estés fellépésünk. Egy igazi show-műsor, jelmezekkel, koreográfiákkal. Érdemes megnézni.

-Abban biztos lehetsz, hogy ott leszek. Sok sikert a zenei pályafutáshoz!

-Köszönöm! Mindenkit szeretettel várok.

 

Anna igazi énjét könnyen meg lehet ismerni, mert engedi. Egy cseppet sem búslakodik, hogy nem nyerte meg a fődíjat a Survivor játékban, hiszen elmondása szerint ő mindenképpen nyert. A hat hét alatt megváltozott a gondolkodása, átértékelte a világot, könnyebben felismeri az élet értékeit. Hogy mit hoz számára a jövő, azt csak ő sejtheti, de nem kell félteni, mert Anna egy igazi túlélő.